1956 és a Galilei-per - „Aki nyugalmánál jobban szerette az embereket és az igazságot”

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hetvenedik évfordulóján érdemes felidézni azt az anekdotát, hogy amikor Dobi István (az Elnöki Tanács elnöke) azt mondta Bibó Istvánnak (a harmadik Nagy Imre-kormány államminiszterének): „Sokféle szemüvegen lehet nézni ezt a magyar ügyet”, Bibó válasza az volt: „Sokféle szemüvegen lehet nézni, de ha az ember leteszi a szemüveget, csak egyféleképpen.” Noha a forradalmat mindenki másként élte át, a sokféle szál, a fegyveres harc, a munkástanácsok, a forradalmi bizottságok, a demokratikus pártok alakulása együtt, elválaszthatatlanul alkotják 1956-ot. Gyakorlatilag minden magyar ember ugyanazt akarta: szabadságot – szabadulást a kommunista diktatúrától – és függetlenséget, megszabadulást a megszálló szovjet csapatoktól és a gyarmati sorból.

A sokféle szál egyikére ma már kevesen emlékeznek, holott egyedülálló élmény részesei voltak azok a pestiek, akik 1956. október 23-án a háromszáz évvel korábban elhunyt Galileo Galileivel találkoztak. A híres olasz matematikus, fizikus, a modern természettudomány egyik legjelentősebb alapító atyja Bessenyei Ferencben „reinkarnálódva” látogatott Budapestre. Miután a legendás, 1956-ban már kétszeres Kossuth-díjas színművész délután a budai Bem- szobornál több tízezer békés tüntető előtt elszavalta a Szózatot, bement a Nemzeti Színház belvárosi kamaraszínházába (ez a mai Katona József Színház), ahol este a Galilei címszerepét játszotta Németh László egyik legismertebb és legtöbbet vitatott drámájában. A három nappal korábbi ősbemutatót követően ez már a harmadik előadás volt, amely azonban a harmadik felvonás után, az időközben megkezdődött népfelkelésről érkező hírek miatt félbeszakadt. A színház falain kívül kibontakozó történelmi valóság megszakította a színpadi történetet.

Az elmúlt hetven évben sokan sokfélét írtak arról, hogy milyen előzmények, okok, tényezők vezettek az október 23-án kirobbant forradalomhoz. A budapesti brit követség a Magyar Rádiónál éjjel történt eseményekről egy bizalmas táviratában azt írta a londoni külügyminisztériumnak: „Talán sose tudjuk meg, hogy pontosan mi történt.” Azt azonban tudjuk, hogy a szovjet katonai intervenció valójában a rádió ostroma, a budapesti fegyveres harc kibontakozása előtt megkezdődött, a kommunista diktatúra elleni spontán felkelés így az október 24-re virradó éjszakától az idegen megszállók elleni szabadságharccá alakult át.

A Bessenyei.hu oldalon az olvasható, hogy „1956. október 20-án a színházi előadás minden pillanatát átitatta a politika”, és a Galilei bemutatója „minden bizonnyal az 56-os események egyik kiindulópontja volt”. A korabeli felvételek is azt a feltevést erősítik meg, hogy a drámából valójában Bessenyei Ferenc alakítása csinált forradalomgyújtó előadást. Ő formálta meg Galileit úgy, hogy az előadás a haladó világ szemében mindig az elmaradást képviselő katolikus egyház ellen fellépő tudós tüntetéséből a hatalommal szemben gondolkodni merészelő hős tragédiájává vált. Ezzel összhangban Farkas Judit Antónia művelődéstörténész, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa egy tíz éve megjelent cikkében azt írta, hogy két héttel Rajk László újratemetése után és három nappal a forradalom kitörése előtt Németh László drámája szimbolikus politikai jelentőséget kapott, a forradalom közvetlen szellemi nyitányává vált. Benedek András, a dramaturg (Németh László barátja) pedig ezt írta a szerzőnek október 22-én: „A közönség zavartalan áhítattal fogadta a Galileit. Azóta sok  ismerőssel beszéltem, színháziakkal és tanáremberekkel, az alapérzés mindenkiben egy: nagy mű született, amely rengeteg izgalmas kérdést bolygat meg, s amely íróját is remélhetőleg további drámák megírására ösztökéli. A kétesztendős huzavona sokat ártott az írónak és az irodalomnak, de legalább a Galilei sikerének használt: a bemutató villamos feszültsége a második előadásra is átterjedt, s a jelek szerint ma este is így lesz, s tán jó darabig még. A közönség szűnni nem akaró tapsai átcsattognak a színház falain, egy »galileista szekta« jeladásaként, s erről nem lehet nem tudomást venni.”

Mindezek alapján én azokkal értek egyet, akik szerint Németh László drámájának október 20- i bemutatója az október 23-i népfelkelés egyik fontos érzelmi, erkölcsi és szellemi előkészítő eseménye, mindazonáltal túlzásnak tartom azt az értelmezést, hogy a „reinkarnálódott” Galilei volt a szikra a puskaporos hordóban. A szerző maga is hangsúlyozta a későbbi értelmezésekben, hogy a darab bemutatója nem játszott közvetlen szerepet a forradalom kitörésében.

Közismert, hogy Galilei – mint a mechanika megteremtője – az újkori természettudomány, ezen keresztül a modern tudományos kor reprezentáns alakjává vált. Az egyházzal vívott szellemi harcának drámai körülményei még alkalmasabbá tették erre a szerepre. A sötét és visszahúzó erőkkel szemben a tudományos igazság érdekében kiálló, az inkvizíció által elítélt Galilei az egyre inkább összefonódó tudományos és társadalmi fejlődés szimbólumává vált. Németh László Galileijének bemutatóján a kommunista diktatúrát elutasító közönség egy olyan XVII. századi tudós történetét láthatta, akit a hatalom arra kényszerített, hogy vonja vissza meggyőződését, tagadja meg azt, amit igaznak tart. Hetven éve a magyar nézők olyan elnyomó, hazug rezsimben éltek, amelyben a koncepciós perek, a kikényszerített vallomások és a nyilvános önkritikák mindennapos politikai tapasztalattá váltak. A Galilei koncepciós perét, megalázását és megbüntetését bemutató dráma párhuzamot kínált a múlttal, egyben lehetőséget teremtett arra, hogy a nézők a saját jelenükre ismerjenek rá.

Miről szól Németh László Galileije? Egy öregembert, aki egész életét a természet kutatásának, az emberiség szellemi gazdagításának szentelte, azért, mert egy természeti tényt – a Föld forgását – a lehető legóvatosabban bizonyítani próbál, a pápa utasítására a Szent Törvényszék eretnekség vádjával perbe fogja, börtönbe zárják, megkínozzák, hamis esküre kényszerítik, végül cenzúrával és élete végéig tartó házi őrizettel büntetik. A szerző a darabját előadó társulatnak írt tanulmányában úgy jellemzi Galileit, hogy az ő alakjában sűríti össze az utána jövő három század szellemét. „Hisz' az ő pátriárka alakja valóban úgy nyúlik fel természettudományos civilizációnk elején, mint Homéroszé a görög fejlődés kezdetén, s ha némi túlzással a görög tragédiák csak morzsák voltak Homérosz asztaláról, Galileiben is ott van már minden, ami az újkorra jellemző: a természet matematikai szemlélete, az elemzés módszeressége, a stílus áttetsző világossága, amely az új olasz próza úttörőjévé tette, iróniája, amely már-már Voltaire-t idézi, gyakorlatnak és elméletnek az az újfajta ösvénye, amely leckéit nem az egyetemek ködös természetfilozófusaitól, hanem a velencei arzenál ácsmestereitől veszi, a gyakorlat tapasztalatát az elmélet magasába emelve, s azt mint általánosabb elvet adva vissza a gyakorlatnak, s végül ott van benne az az önkéntelen forradalmiság, amellyel a határait ismerő ráció oszlat maga körül minden homályt és őrültséget.”

Az 1633. évi Galilei-per története máig vitatott, és a harmincéves háború zavaros Európájának roppant összetett és szerteágazó politikai viszonyai között ma is nehéz tisztán látni a koncepciós eljárás mozgatóerőit, összetevőit, személyes indítékait. A pert hatalma egyik leginkább veszélyeztetett időszakában rendezte meg a katolikus egyház vezetése politikai mutatványul, afféle hatalomfitogtatás és elrettentés gyanánt. De a református Németh László nem akart végigverni az 1950-es években földön heverő katolikus egyházon, pláne nem a hatalom megrendelésére. Mint a színészeknek írta, igaz, hogy Galilei Rómában latrok barlangjába került, „ezek a latrok azonban mi vagyunk, a dráma írója, a darab szereplői, a nézőtéren ülők, az emberi természet, az emberi társadalom természete, amelyben ellenállhatatlan hajlam van, hogy legnagyobb és legigazibb jótevőjét megkínozza. S az együttes akkor végez jó munkát, ha teljes hittel küzd az ábrázolt alakok igazságáért, s nem megbotránkozással, hanem eleven megdöbbenéssel, aggodalommal engedi ki a harmadik felvonás után a folyosóra a nézőt: csak nem vagyok ilyen viszonyban, mint ezek, az igazsággal?” Németh azt is tagadta, hogy saját irodalmi tortúrájának történetét írta meg, vagyis a történelmi tálon valami személyes panaszt rakott az asztalra. Azt üzente a színészeknek és a nézőknek is, hogy a Galilei Galileiről szól, „egy öreg emberről, aki nyugalmánál jobban szerette az embereket, s amire szegényeknek oly nagy szükségük van: az igazságot”.

Az igazságkereső Németh László drámájában az igazságkereső öreg tudós még a pere előtt azt mondja barátjának, Castelli apátnak: „Szívesen vennék egy látcsövet, amellyel olyan századba látni, ahol az igazság meglátásával véget ér a tudós dolga, s az igazságnak, hogy élhessen, nem kell hazudnia.” Aztán a kínvallatás után az inkvizíció bíborosai előtt megtörten beismeri, hogy könyvét az egyház által tiltott kopernikuszi tanok elfogadtatására írta, Sinceri ügyésznek pedig azt mondja: „Akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít, annak nincs többé megállása, újra és újra hazudnia kell.” Megaláztatásának csúcsa az, amikor rákényszerítik az esküre, hogy a Föld mozdulatlan. Az önkényuralom által kikényszerített hazugság és a hamis eskü olyan bűntudatot és szégyenérzetet okoz Galileinek, amit legfeljebb csökkenthet, de nem szüntethet meg az a remény, hogy „azt, ami benne van, s nem hagyott meghalni, mások is látni fogják”. S valóban, közismert, hogy ezt követően írta meg talán legjelentősebb tudományos művét (Discorsi…) a mechanika és a mozgástan köréből.

Németh László az 1969-ben elindított életműsorozata apropóján adott interjúban megvallotta: az írónak az a dolga, hogy fölvetíti a helyzetet, megmutatja az erkölcsi harc kikerülhetetlenségét s példát ad rá, hogy kétségbeejtő helyzetekben is hogyan lehet győzni vagy legalább méltóságunkat megőrizni. A Galilei című dráma üzenete ezért időszerű és példamutató minden korban, de különösen akkor, amikor – mint most is – a hazug, erőszakos, ellenfeleit koncepciós eljárásokkal fenyegető hatalom kirekeszti a másként gondolkodókat, üldözi s bünteti az igazságot szeretőket és kimondókat.