A jobb örök helyzeti hátránya

Ha van pozitív hozadéka a Fidesz választási vereségének, akkor az az, hogy nagy a nyüzsgés a téma körül, hogy milyen lesz és milyen legyen a jobboldal, főleg annak szellemi oldala. Amennyiben a törekvés arra irányul, hogy legyen az aktuális kormánypárt–ellenzék viszonyon túl is jobboldal, úgy ez mindenképp üdvözlendő. És bár az szerintem nem mondható, hogy a jobboldal eddig ne lett volna sokszínű vagy hogy ne lett volna jobboldal vagy jobboldali gondolkodás a Fideszen túl és kívül, tény, hogy ezeket a hangokat alig-alig lehetett hallani.

És az csak most látszik, hogy kevésbé volt fontos az a törekvés, hogy a jobboldali, konzervatív stb. gondolat akkor is létezzen, ha épp nem a jobboldal van kormányon. Ha érheti jogos kritika az előző garnitúrát, az az, hogy valóban túlságosan egyhangú volt a jobboldali nyilvánosság. A témák többsége szinte mindig az aktuális események körül forgott, és talán ezért is lett e nyilvánosság jelentős része egy idő után érdektelen.

Nem volna helyes kipécézni egyes műhelyeket vagy felületeket, és azokat hibáztatni ezért. Ha valaki a szorosan a kormányhoz, a pártokhoz kötődő nyilvánosságot vádolja azzal, hogy túlságosan kötődik a kormányhoz, a pártokhoz, ennyi erővel a vizet is vádolhatná azzal, hogy nedves. Senki nem akadályozott senkit abban, hogy önálló kezdeményezésekkel éljen, még akkor is, ha ez a rögösebb út. Ugyanezért nem tudok lelkesen felülni arra a hullámra, amely most dühösen kéri számon a „nagytőkéseken” az „eltartásukat”.

Az érem másik oldala viszont az, hogy a jobboldali politikai erőknek is érdemes megfontolniuk, hogy saját hosszú távú érdekük egy ilyen nyilvánosság – még akkor is, ha e nyilvánosság olykor őket magukat is korlátozná. Ha valamikor, most látszik igazán, mekkora probléma, ha a jobboldal ezt a hosszú távot figyelmen kívül hagyja. A jobboldalnak, a jobboldaliságnak, a jobboldali gondolkodásnak léteznie kell akkor is, ha épp nincs hatalmon.

Kezdjük rögtön a végén. Az, hogy egy politikai párt hatalmat akar szerezni, az a természetéből fakad. Azért van. Egy politikai erőnek mindig a realitások talaján kell állnia. Sok mai bírálat jogos, ám az tévedés, hogy most essünk át egy nagy ugrással a ló túloldalára, és mindenféle eszmék megvalósítását kérjük számon a politikán. A politika nem eszmék megvalósítása. Utóbbiak kétségtelenül befolyásolják a politikában tevékenykedő embereket, de sosem „tiszta” módon. Ezenfelül az eszmékkel kapcsolatban létezik egy tyúk–tojás probléma is: vajon a cselekvés eszmékből következik vagy az eszmék a gyakorlat sűrítményei, összefoglalásai? Én hajlok az utóbbira.

A hatalomért versengő politikai erők sosem fogják megvalósítani a „tiszta” vagy „ideális” jobboldaliságot, és nem csak azért, mert ilyen nincs is. Ezenfelül azt remélni, hogy a jobboldal „megtisztulása” a mostani bukást követően kivétel nélkül makulátlan embereket segít – majd valamikor – hatalomra, egyenesen puritán szamárság.

Ha a jobbos szellemi közeg arra törekszik, hogy „megvalósítsa a filozófia ígéreteit” vagy hogy valamely eszme alapján „megváltoztassa a világot”, akkor az ideológiává merevedéssel pont ugyanoda fog jutni, mint a baloldal. A korlátok nélküli hatalom doktrínájával vagy a túlzott pragmatizmussal szemben nem jelent megoldást az ideologikussá válás, többek között azért sem, mert a kihívás sem ideológiai természetű.

Ez nem azt jelenti, hogy a jobboldali nyilvánosság szereplői ne hozhatnának be olyan érveket és szempontokat, amelyek túlmutatnak a létező politikai gyakorlaton, sőt adott esetben ezek segítségével bírálják is azt. Ám mindig tisztában kell lenni azzal, hogy a politika cselekvés és a cselekvő politikus abból főz, ami van, nem pedig abból, ami lehet. Az emberek jelentős többsége nem „eszmék” alapján éli az életét. Ha volt hatalmas tévedése az elmúlt tizenhat év kormánypárti nyilvánosságának, az épp az, hogy most – afféle jobbos társadalommérnökség révén – létrejött a Konzervatív Ember, aki konzervatív módon fog gondolkodni és cselekedni. Ennél a valós gondolkodás sokkal széttartóbb és inkonzisztensebb. Ahol az előző kormány egyetértési pontokat tudott kialakítani a magyarok többségével, azok olyan területek voltak, ahol az emberek tartottak a progresszív ideológiai beavatkozástól, így a bevándorlástól vagy az LMBTQ-lobbi nyomulásától. Ettől még nem váltak a jobboldali tantételek szorgos követőivé, sőt jó eséllyel jobboldalivá sem.

Ugyanez igaz azokra a külföldi példákra is, amelyeket most nagy lelkesedéssel figyel a honi jobboldali nyilvánosság (AfD, Le Pen): nem az történt, hogy az emberek hirtelen tankönyvi jobboldaliak vagy konzervatívok lettek, hanem megelégelték a progresszív politikát, így a jelenlegi politikai status quót is. Ezek protestmozgalmak, melyek egyszerűen a domináns baloldali–liberális establishment kudarcaiból nyerik a támogatottságukat.

A realitás sajnos az, hogy a jobboldal a politikai-mozgósítási versenyben örök helyzeti hátrányból indul. A baloldal üzenete ugyanis mindig az emancipáció, a jobboldalé pedig a begyökerezettség (Chantal Delsol). És az emancipáció – bármilyen természetű is – mindig vonzóbb hívószó, mint az, hogy őrizzük és védjük meg azt, ami van, különösen akkor, ha ez állandó erőfeszítéssel jár. A mai politikai környezetben a jobboldal mindig csak akkor tud nyerni, ha a baloldal már élhetetlenné tette a közös világunkat (amit rendre meg is tesz): akár gazdaságilag, akár közbiztonsági szempontból vagy máshogy.

Magyarországon is akkor fognak újra jobboldaliakat követelni – akármilyen konstellációban álljanak is fel –, ha a saját zsebükön és bőrükön érzik a gyarmatosítás következményeit. Giuliani akkor lett a liberális New York polgármestere, amikor az ott élők már mozdulni sem tudtak a mocsoktól és a bűnözéstől.

Hogy ne bonyolítsuk túl, nézzük meg a bal- és a jobboldal két hármas jelszavát, ami összesűrűsíti a hitvallásukat. A baloldalé a „szabadság, egyenlőség, testvériség”, míg a jobboldalé az „Isten, haza, család”. Cizellálhatjuk ezeket tovább, de a két oldal alapvető meggyőződése mindkét esetben változatlan. Mit olvashatunk ki ezekből? Az első jogosultságokról és igénybejelentésekről szól, a második viszont kötelességekről. Az ember természetes vonzalma a könnyebb ellenállás irányába mozdul (és akkor olyan finomságokról még nem is beszéltünk, mint a concupiscentia). Erre a liberális demokrácia kétségtelenül rásegít – per definitionem az emancipáció rezsimje –, de óvakodnék attól a jobboldali romantika által osztott nézettől, hogy a korábbi korok e tekintetben minőségileg mások, jobbak lettek volna. A conditio humana változatlan. A többség, főleg ha ajánlatot kap, inkább szeretne gondtalan, kényelmes, korlátozásoktól mentes életet élni, mint olyat, amely a kötelezettségeit állítja fókuszba.

A felszabadítás ígérete pedig pont addig érvényes, amíg az emberek nem szembesülnek annak következményeivel, azaz viszonyaink élhetetlenné válásával és a rendetlenséggel. Ilyenkor az emberek jobb híján az ilyen-olyan jobboldali alternatíva mellett döntenek, hogy az valamiféle rendet csináljon. Erre kell a jobboldal, romeltakarításra és renoválásra, semmi másra. Ezt a mozgósítási hátrányt soha nem tudta ledolgozni, ahogy arról sokan megemlékeztek már (l. például Molnár Tamás Az ellenforradalom című könyvét).

Az egyetlen elem, ami a jobboldali hármas jelszóból Magyarországon működőképesnek bizonyult, az a haza vagy nemzet. A „nemzeti” még ma is olyan sikeres hívószó, hogy a jelenlegi kormánypártnak nemzeti viseletbe kellett öltöznie és zászlókkal kellett kidekorálnia magát a kampányban, hogy ezzel édesgessen magához szavazókat – és rejtve tartsa a poszt-SZDSZ nyomulását, ami mára nyilvánvalóvá vált. Az igazság az, hogy legkésőbb a XIX. századtól kezdve egészen máig – apró módosulásokkal – a magyarok többsége ma is egyszerre szabadságelvű, sőt individualista és nacionalista vagy nemzeti. Sőt a volt miniszterelnök sem tévedett Kötcsén, amikor azt mondta, hogy összesen három sarokpont köti össze az összes jobboldalit. Ahogy nem jött létre a homo sovieticus, úgy nem fog létrejönni a homo conservativus sem. Nem lehet létrehozni sem kényszerrel, mérnökösködéssel, sem valamiféle jobboldali Aufklärunggal.

Nem – csak – azért, mert konzervatív, hanem azért, mert maga az Aufklärung nem működik, a leghétköznapibb esetekben sem. Megszűnt attól a dohányzás vagy az alkoholfogyasztás, hogy mára gyakorlatilag mindenki tisztában van azok káros hatásával? Az ember egyszerűen nem úgy működik, hogy a tanítóbácsik, -nénik megtanítják őket az Igazságra, é aztán annak mentén fognak élni. És nem lehet mesterségesen előállítani valamilyen szent hierarchia őszinte imádatát és tiszteletét sem, amelynek folyományaként minden és mindenki az elképzelés szerinti helyére kerül, majd megérkezünk a teljes mozdulatlanság állapotába. (És itt most nem is térek ki a romantikus jobboldaliak látens anarchizmusára, amely az egyébiránt létező tekintély-hatalom megkülönböztetésre épít: ha előállítható az önkéntes engedelmesség, mindenki belső indíttatásból kezdi el tisztelni a Szent Hierarchiát, mi szükség a kényszerre?)

Az emberi világ nem azért hierarchikus, mert ezt az egy igaz eszméből le lehet vezetni, hanem azért, mert másképp nem működik. Ám még messze vagyunk attól, hogy a hierarchia csúcsain lévők „ideálisak” legyenek, és ilyesmit várni eretnekség is lenne. A világ viszonylagos rendje a józan belátás és a helyénvaló cselekvés függvénye, nem valamilyen elméleti megfejtésé. A baloldalnak sem az Aufklärung működik, hanem az, hogy a zászlaján mindig az emancipáció van. Utóbbi hízeleg az egónak és kielégíti a kényelmi vágyat, a kényszermentes, kellemes életet ígéri.

Abban mélységesen egyetértek a kritikus hangokkal, hogy noha nem számíthat meggyőződéses, elvi támogatásra a többség részéről, az Isten, haza, család üzenetét a jobboldali nyilvánosságnak ki kell bontania, képviselnie kell, érvelnie kell mellette – és tennie kell ezt minden pártpolitikától függetlenül is. Azt várni azonban, hogy ez akár a gyakorlati politikában, akár az azt ellenőrző és korlátozó nép körében olyan faltól falig érő konszenzust fog teremteni, ami aztán valamiféle megérkezést jelent, egy örökre berendezett jobboldali világot vagy országot, balgaság, és nem különbözik érdemben a baloldali vagy liberális–demokrata posztpolitikai utópiáktól. Amíg vonatkozik ránk a cselekvés kényszere, vagyis ameddig élünk, addig viszonyaink mindig is dinamikusak lesznek, sohasem tudunk egy vágyott közös végállapotba megérkezni. Ahogy a bal-, úgy a jobboldal sem tudja befejezni a történelmet. És amíg cselekszünk, a konfliktusok is elkerülhetetlenek, ahogy az elvekben, eszmékben és életmódokban való egyetértés is lehetetlen.

Azt hiszem, senki sem fejtette meg maradandóbb módon a világunk, az ember, a politika és a hatalom működését, mint Szent Ágoston. Mi tagadás, pont annyira nem lelkesítő, mint bármely más realista megfejtés: a parúziáig az emberek szüntelen konfliktusban élnek, egymást tapossák le az elismerésért, a hatalomért vagy bármi más földi jóért. A világi hatalom nem az éginek a földi megvalósítása, hiszen az is csak valaki libido dominandijának felülkerekedése a többiek uralmi vágyán. Egyetlen erénye a rend és a béke viszonylagos fenntartása. De ebben a szüntelen hatalmi harcban nincs megérkezés, megnyugvás, politikai és társas viszonyaink végleges elrendezése. A civitas Dei és a civitas terrena kettőssége nem szűnik meg a történet végéig, de ezt a történetet nem mi fogjuk lezárni.