A metál mint a reakció melegágya

Na, ja, az emlékek, barátaim. Azok ott vannak mindenütt, s csak arra várnak, hogy mikor támadjanak hátba. Amikor legkevésbé számítasz rájuk, ők akkor törnek rád. Mégpedig kíméletlenül. Még attól az apróságtól sem zavartatják magukat, hogy ők voltaképp nem is a te személyes emlékeid. Őnekik az szinte édes mindegy. Szerintem mindannyian jártunk már úgy, hogy egy baráti társaságban valaki annyiszor mondott el egy történetet, hogy az évek alatt már a tudatunkba vándorolt, s úgy adtuk tovább, mintha a mi saját emlékünk lenne. És még el is hittük a végén.

De ez, amit most mesélek, tényleg az én saját szuverén emlékezetem.

A gimnázium első vagy második osztályába járhattam, amikor rám tört, hátba támadott és annektált a kemény rockzene. Korábban nem nagyon hallgattam semmi zenét, pontosabban hallgattam, de nem voltam a megszállottja. Nem volt fontos. Mert az, hogy nem kapcsoljuk ki a rádiót, ha szól valami, meg néha feltesszük a szülőktől kapott poplemezt, az nem zenehallgatás. És főleg nem rajongás. De a gimnáziumba kerülvén új barátokra leltem, akik furcsa dolgokról beszélgettek. Sejtelmes és érthetetlen dolgokról, bizonyos zenekarokról, amiknek jelét a szünetben fel is irkálták krétával a táblára.

A sejtelmességet még fokozta, hogy ezeket a feliratokat eleinte el se tudtam olvasni. Utólag persze azt mondom, hogy a Judas Priest cakkozása meg az Iron Maiden szögletes betűi sehol nincsenek a mai black metal logókhoz képest, melyek mint holmi kisilabizálhatatlan pókhálók terpeszkednek az albumborítókon. (Pókhálós logó és erdő. Ha ezt látod, tudhatod, hogy skandináv black metalt tartasz a kezedben.)

Szóval megismerkedtem valami újjal, és onnantól fogva a tanulás nem létezett számomra. Mert rockernek lenni csakis fanatikusan érdemes. Úgyhogy lehet, hogy a honi fizikai kutatótársadalom elveszített valamit a személyemben, de azért erre ne vegyünk mérget. Hogy rövidre fogjam, Sanyi barátomtól kaptam egy kazettát. Az egyik oldalán vagy Slayer volt, vagy Running Wild, a másik oldalán meg a Black Sabbath Heaven and Hell albuma. Hallgattam, kicsit tetszett is, de azt éreztem, ez a Black Sabbath olyan régi és öreges. Lássuk be, öt évvel ezelőtti album. Öt év! Teljes fél évtizeddel korábbi. Hisz az már a középkor!

Ma meg már régi albumnak a húsz évvel korábbi tűnik, az öt év, az friss. Olykor észre sem veszem, hogy egy kedvenc csapatnak öt éve – tehát tegnap – új lemeze jelent meg. Valami itt megváltozott, kérem. És nem pusztán arról van szó, hogy én öregedtem. Megyek a városban, ülök a villamoson, s velem szemben egy fiatal srác. Annyi lehet, mint én, amikor megismerkedtem a Judas Priest cakkozásával a gimnázium első emeletén, a nagyszünetben. Nyár van, rajta póló, s a felirat: Motörhead. Atya ég, az az album ott szemben, azon a ruhadarabon, 46 éve jelent meg! Negyvenhat évvel ezelőtt. Tudják, mikor hordtam volna én anno negyvenhat évvel ezelőtti szimbólumot annak idején?! Mert ez olyan, mintha Karádi Katalin-pólóban mentem volna le a Kassák Klubba Tormentor-koncerte. Nekem az öt évvel korábbi dolgok is történelem voltak, nem hogy a negyvenhat…

Negyvenhat év! A teljes Horthy-kor mindössze 24 év volt, és Kádár is „csak” 33 évig kanalazgatta a krumplilevest.

Ha az Ace of Spades albumtól számolunk vissza ugyanennyi időt, Angliában Ramsay MacDonald a miniszterelnök, nálunk meg Vitéz Gömbös Gyula. És ha onnan is visszamegyünk 46 évet, már ott vagyunk 1888-ban, Mikszáth épp kezd ismert lenni, és Tisza Kálmán szakállas képeivel vannak tele az újságok.

És még azt mondják, hogy a mai kor túlságosan gyors. A csudákat, lassú! Jim Morrison- pólókban rohangálnak fiatal emberek, Jimi Hendrix-kitűzőket árulnak a boltban, a Bershka kirakatában Ten Years After- meg Sid Viciuous-póló virít, Blondie szól a Tescóban, és amikor legutóbb metálkoncerten jártam, ugyanazok az Accept-felvarrók virítottak, mint gyerekkoromban.

A metál a legkonzervatívabb jelenség a világon.

És tudják, mi a leragadtság szinonimája? Nem, dehogy a vármegyei tisztviselő meg az alispán. Hideg, hideg. De szerintem akad, aki már sejti. Igen, talált, a gázálarctáska. E lázadási segédeszközről egyszer tanulmányt kéne írni. Ronda, kényelmetlen, nem fér bele szinte semmi, s mégis a legkitartóbb és legörökérvényűbb ruházati kiegészítő. A cilinder vagy a sétapálca elbújhat mellette. Hatéves voltam, s már ott fityegett pattanásos kamaszok oldalán. Rajta Piramis, Edda, AC/DC meg Beatrice, golyóstollal, ahogy kell. Aztán vagányult a nehéz fém, jött a Priest, a Maiden, majd az 1980-as évek derekán a brutalitás, s már a Venom, a Kreator meg a Bathory kergette őrületbe szegény tanerőt.

Később megjelent a rejtvényfejtő metál, amikor hosszan kell silabizálni, hogy mi a csuda van ráírva a pólóra vagy az album borítójára, mert a pókhálószerű krikszkraksz kibetűzhetetlen. (Nem is értem, a titkosszolgálatok miért használnak kódokat. Legegyszerűbb lenne az információt black metalban továbbítani, garantáltan senki nem lenne képes dekódolni az üzenetet.) De az a fránya gázálarctáska ugyanaz maradt, mint 1976-ban, 86-ban, 96-ban, sőt ugyanaz még ma is.

Utazom a metrón. Nézem a szemben ülő két gyereket. A hangosbeszélő bemondja egy állomás nevét, ők közben nyomkodják a telefonjukat, görgetik a Facebookot meg a híreket, minden más, minden megváltozott, semmi nem ugyanaz, ami öt, tíz, húsz vagy akár ötven éve, csakis és kizárólag a gázálarctáska változatlan az oldalukon. Egyedül az örökkévaló.
Mégis igaza volt Schuster Lórántnak. A rock örök és elpusztíthatatlan. Hajtsunk fejet előtte tisztelettel.