A pesti srácok

Nézem az arcotokat. Látom és érzem, hogy nem háborúsdit játszotok. Ti magatok vagytok a szabadság. Az eltiport, megalázott, térdre kényszerített magyarság fiatal harcosai.

Olyan sokszor láttalak benneteket.

Félszavakkal, suttogással kezdődött közös történetünk. Azzal a reménnyel, hogy talán akad valahol egy másik Magyarország. Szülők, jószívű tanárok, szókimondó szomszéd, bátor pap mesélt rólatok először. Mindig négyszemközt, mindig körülkémlelve, mégis elhangzott pár szó, ti pedig váratlanul előléptetek a múltból. Ti voltatok a fény, amely megtöri az árnyékot, az ígéret, hogy majdan, egyszer, „amikor az oroszok majd elmennek”, valami újra fényesre izzítja a csillagunkat.

Ott voltatok annál a vacsoránál, ahol a kisebbségi sorsról meséltek nekünk a sötétben, gyertyafénynél. Ti voltatok azok, akik kibírták a rendőrrohamot, és odatartottátok a másik orcátokat is, hogy üssék inkább azt is, de akkor sem térdeltek le a zsarnok előtt. Kezet fogtunk a sok százezres tömegben, lobogtattuk a zászlót, énekeltünk, együtt vonultunk, és felderengett arcotok a látóhatár felett.

Hallottunk benneteket felzúgni a stadionban, láttuk, ahogyan az utcán vonultok. Ott álltatok a hátunk mögött akkor is, amikor egészen árvának éreztük magunkat. A színpadról szóltatok hozzánk szívfacsaró dalokkal, amelyeket mi is gyakran eldúdoltunk. Ott voltatok csókban, szakításban, reményben és veszteségben, győzelem és összeomlás idején. Szülőszobákból kandikáltatok ki, temetéseket rendeztetek, utat mutattatok a fiataloknak. Tanácsokat súgtatok a fülünkbe, reményt és hitet adtatok, szabadságra vezettetek minket.

Ti vagytok az élet sója. Ti vagytok a pesti srácok.

Hogy voltatok, vagytok és lesztek, közösségi emlékezetünk legfőbb tapasztóanyaga. Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy amit építettetek, rossz emberek összedöntsék. Nem azért harcoltatok, vállaltátok az akasztófát, menekültetek emigrációba, temetkeztetek el élve itthon, mert önmagatokra gondoltatok. Mi is másokra, a következő nemzedék magyarjaira gondolunk, amikor most megidézünk benneteket.

Magyarok vagyunk. Mi vagyunk a pesti srácok.

Október 23-án nyugalomra és közös cselekvésre szólítunk fel minden jóindulatú magyart. Mi nem számolgatunk, nem törődünk a túlerővel, hanem Molotov-koktélokat gyártunk a páncélosok ellen. Fortéllyal, erővel, intelligenciával győzzük le az elbizakodott, ormótlan és tehetetlen ellenséget.

Hiszen mi a pesti srácok vagyunk. Erősek, bátrak, tudjuk, mit teszünk, és addig harcolunk, amíg a hazánk vissza nem vívja a szabadságát.

Ma reggel, október 23-án csend üli meg a tájat. A sötétlő falvak némaságba burkolóznak, a lassan ocsúdó városokban csend honol, néhány hajnali járókelő indul a dolgára. Felöltöztünk, előkészítettük magunkat, és lassan mi is útnak indulunk. Ünnepnapra készülünk, ma elkezdjük a saját szabadságharcunkat. Hiszen az igazságra vágyunk, arra, hogy kimondjuk a kimondhatatlant.

Kimondjuk hát újra, kimondjuk sokszor: mi vagyunk a pesti srácok.

Nézem az arcotokat, és tudom, hogy soha nem lehet minket legyőzni.