Amikor a közös ellenség fontosabb mindennél 1. rész - Egy újságíró visszaemlékezése a Tisza szigetek belső életéről

Újságíróként léptem be egy Tisza-szigetbe. Nem azért, mert hittem a mozgalom minden célkitűzésében, hanem mert első kézből akartam tudni, mi történik egy olyan politikai közösségben, amely néhány hónap alatt az ország egyik legfontosabb ellenzéki szerveződésévé vált. Aztán hamar kiderült: odabent egészen más kép rajzolódik ki, mint amit kívülről látni lehet.

2025 nyarán döntöttem úgy, hogy belépek egy Tisza-szigetbe. Nem volt mögötte politikai hitvallás, és nem is azért kerestem a lehetőséget, mert valamelyik közösséghez tartozni akartam. Újságíróként érdekelt, mi történik a Tisza Párt körül szerveződő helyi közösségekben. Kívülről akkoriban rengeteget lehetett hallani a Tisza-szigetekről: lelkes önkéntesekről, alulról szerveződő közösségekről, az ország minden pontján létrejövő csoportokról. Én azonban nem kívülről akartam megírni, hogy milyenek ezek a közösségek. Belülről akartam látni őket.

Az első lépés egy telefonhívásos interjú volt. Már ez is sokat elárult arról, hogy milyen közegbe készülök belépni. A beszélgetés során nem pusztán arról kérdeztek, hogy ki vagyok és miért szeretnék csatlakozni. A beszélgetésnek világos politikai iránya volt. Elhangzott, hogy itt mindenkinek meg kell tennie mindent a közös ellenség ellen.

A közös ellenség kifejezés akkor még nem tűnt különösebben meglepőnek. Egy választási kampányban természetes, hogy egy politikai közösség meghatározza, kivel szemben akar fellépni. Ami viszont már ekkor feltűnt, az az volt, milyen erősen jelent meg ez az egész közösség működésének alapjaként.

A telefonos beszélgetést személyes találkozó követte. Ott ugyanez a gondolat már közvetlenebbül, határozottabban jelent meg. A csatlakozásnak volt világos elvárása: aki belép, az nem pusztán egy közösséghez csatlakozik, hanem vállalja azt is, hogy aktívan részt vesz a politikai munkában. Ekkor még nem láttam, hogy ez később milyen következményekhez vezethet.

A csatlakozás után azonban hamar megváltozott a helyzet. A Tisza-sziget működésének mindennapjai egyre inkább az e-mailek és a feladatok köré szerveződtek. Szinte napi rendszerességgel érkeztek üzenetek arról, hogy mit kellene csinálni, milyen ügyben kellene megnyilvánulni, milyen feladatot kellene elvégezni, hogyan kellene mozgósítani az embereket. Kívülről ez akár teljesen természetesnek is tűnhetett. Egy politikai szervezet választásra készül, ezért feladatokat ad az aktivistáinak. Belülről azonban egy idő után feltűnt, hogy ezeknek az utasításoknak milyen súlya van.

A szigetek vezetői számára ugyanis nem egyszerűen arról szólt a történet, hogy teljesítik-e az aznapi feladatot. Sokuknak ennél többről volt szó. A Tisza-szigetek vezetői közül többen politikai karrierben gondolkodtak. Képviselőjelöltek akartak lenni, különböző pozíciókat szerettek volna megszerezni, és abban bíztak, hogy a választási győzelem után a munkájuknak lesz politikai következménye. Emiatt az utasítások teljesítése nem pusztán közösségi vagy aktivistafeladatként jelent meg. A teljesítésnek személyes tétje is lett.

Ebből alakult ki az egyik legfontosabb belső feszültség is. A központi vezetés által meghatározott feladatokat végre kellett hajtani. A helyi vezetők pedig érthető módon azt akarták megmutatni, hogy a rájuk bízott közösség működik, aktív és képes teljesíteni. Minél többet tudtak felmutatni, annál inkább úgy érezhették, hogy számítanak rájuk a későbbi politikai építkezésben.

Ez sajátos ösztönzőrendszert hozott létre. A Tisza-szigetekben egyszerre volt jelen a közösségépítés és a politikai teljesítménykényszer. Aki vezető volt, annak nemcsak a saját közösségéért kellett felelősséget vállalnia, hanem bizonyítania is kellett, hogy alkalmas a feladatra. A mindennapi működésben ezért egyre kevésbé volt mindegy, ki mennyit dolgozik, hány embert tud mozgósítani, milyen eseményt szervez, mennyire aktív és mennyire követi a központból érkező iránymutatásokat.

Én közben elsősorban figyeltem. Újságíróként éppen ez volt az egésznek a lényege. Nem az érdekelt, hogy kívülről milyen képet lehet kialakítani a Tisza-szigetekről, hanem az, hogy mi történik akkor, amikor a kamera már nincs ott, amikor egy rendezvény véget ér, és amikor az aktivisták egymás között beszélgetnek. Ekkor kezdett kirajzolódni előttem, hogy a Tisza- szigetek nem feltétlenül azt jelentették mindenkinek, amit kívülről gondolhattunk volna róluk. Voltak, akik valóban politikai változást akartak. Voltak, akik egyszerűen a Fidesz leváltását tartották a legfontosabb célnak. Másokat a közösség, az új politikai lehetőség vagy éppen a személyes politikai ambíció motivált. Ezek az emberek egy ideig mégis képesek voltak egy közösségként működni.

Ebben pedig komoly szerepe volt annak, hogy mindannyian ugyanabba az irányba néztek. A napi feladatok, az e-mailek, a mozgósítás, az események, a közösségi média és a folyamatos szervezés mind ugyanahhoz a nagy célhoz kapcsolódott: a Fidesz leváltásához. Ez egy időre minden mást háttérbe szorított, még a belső feszültségeket is. Ha volt valami, amivel kapcsolatban vita alakult ki, könnyű volt azt mondani: most nem ez a legfontosabb. Ha valaki valamivel nem értett egyet, lehetett arra hivatkozni, hogy majd a választás után lesz idő mindent megbeszélni. Ha pedig valaki azt kérdezte, pontosan milyen szerepe lesz a közösségeknek a választás után, arra akkor még nehéz volt konkrét választ adni.

Mindenki a győzelemre készült, és éppen ez tette lehetővé, hogy a rendszer működjön. A választás előtt ugyanis volt egy világos cél, amelyhez mindenki hozzá tudta kötni a saját munkáját. Aki aktivista volt, az aktivistaként dolgozott. Aki helyi vezető volt, az bizonyítani próbált. Aki pedig politikai ambíciókat dédelgetett, az úgy érezhette, hogy a befektetett munka később megtérülhet. Ekkor még senki sem tudhatta pontosan, hogy a választás után mi lesz ezekkel az emberekkel.

Én pedig ekkor még csak egy dolgot tudtam biztosan: minél több időt töltök ebben a közegben, annál kevésbé tűnik egyszerűnek az a történet, amelyet kívülről látni lehet.

A Tisza-szigetek nem csupán lelkes önkéntesek laza közösségei voltak. Egyre inkább egy olyan politikai rendszer részének láttam őket, amelyben a központi elvárások, a helyi vezetők ambíciói, az aktivisták személyes motivációi és a választási cél egyszerre voltak jelen. És miközben mindenki a választási győzelemről beszélt, egy kérdés egyre gyakrabban merült fel bennem: mi történik majd ezekkel a közösségekkel, ha egyszer már nem lesz mire várniuk?

A választás előtt erre még senki sem tudta a választ. Aztán eljött a választás.

(Folytatása következik)