Amikor a közös ellenség fontosabb mindennél 2. rész - Egy újságíró visszaemlékezése a Tisza-szigetek belső életéről

A választásig mindenki ugyanazt mondta: előbb nyerni kell, utána lehet beszélgetni. Aztán eljött a választás, és hirtelen nemcsak az utasítások maradtak el, hanem azok a kérdések is előkerültek, amelyeket hónapokon keresztül mindenki félretett. A Tisza-szigetek vezetői pozíciókat és munkát vártak a befektetett energiáért, a tagok pedig sorra vették elő a korábban elutasított ötleteiket. Közben pedig egyre több lett a vita.

A választás után először mindenki azt próbálta megérteni, hogy mi történt. Az addigi hónapokhoz képest azonban valami egészen más volt. Korábban folyamatosan jöttek az e-mailek, a feladatok, az iránymutatások. Mindig volt valami, amit meg kellett szervezni, valamit, amit meg kellett osztani, valakit, akit el kellett érni, egy esemény, amelyre mozgósítani kellett.

Aztán egyszer csak csend lett. Nem egyik napról a másikra tűnt el minden, de az addigi rendszer látványosan megváltozott. Azok a központi utasítások, amelyek korábban a mindennapok részét képezték, fokozatosan elmaradtak. A Tisza-szigetek vezetői pedig egyre inkább magukra maradtak.

A helyzet azért volt különös, mert a választás előtt mindenki azt hallotta: most még nincs itt az ideje a belső vitáknak, a részletes programalkotásnak vagy annak, hogy mindenki a saját elképzeléseit próbálja érvényesíteni. Előbb meg kell nyerni a választást. Utána majd beszélgetünk, ez a mondat hónapokon keresztül szinte mindent felülírt. A választás után azonban már nem lehetett ugyanígy válaszolni. A kérdések ott maradtak, sőt, egyszerre sokkal több lett belőlük. Az egyik legfontosabb kérdés az volt, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akik a kampány során rengeteg munkát tettek bele a közösségbe.

A Tisza-szigetek vezetői közül többen nem egyszerűen önkéntes munkának tekintették azt, amit hónapokon keresztül csináltak. A választás előtt sokan úgy gondolták, hogy a befektetett munka később politikai szerepet is jelenthet. Képviselőjelölti pozícióról, különböző tisztségekről, munkalehetőségekről és a párton belüli szerepvállalásról beszéltek. Nem feltétlenül úgy, hogy ezt mindenki nyíltan kimondta minden alkalommal, de a várakozás érezhető volt. Aki hónapokon keresztül szervezett, embereket mozgósított, eseményeket épített fel, kapcsolatokat hozott létre és a saját szabadidejét tette bele a kampányba, joggal gondolhatta úgy, hogy ennek lesz valamiféle folytatása. Sokan ezt is várták, aztán azonban egyre többen szembesültek azzal, hogy nem kapták meg azt a szerepet, amelyre számítottak. Ezzel pedig megjelent egy újfajta feszültség. Már nem arról szólt a vita, hogy ki tud még több embert elérni vagy melyik rendezvényt hogyan kell megszervezni, hanem arról, hogy mi lett a korábban elvégzett munka eredménye. Egyesek azt érezték, hogy hónapokon keresztül bizonyítottak, most pedig egyszerűen nincs szükség rájuk. Mások azt mondták, hogy a politikában nincs automatikus jutalom a kampánymunkáért, és a választási győzelem önmagában nem jelenthet mindenkinek pozíciót.

Ebből pedig egyre több személyes konfliktus alakult ki. Közben előkerültek azok az ötletek is, amelyeket még a választás előtt mindenki félretett. A tagok újra elővették a korábbi javaslataikat. Volt, aki szakpolitikai kérdésekről akart beszélni, más a párt belső működéséről, megint más arról, milyen irányt kellene képviselnie a Tiszának. Ezekre korábban sokszor ugyanaz volt a válasz, „előbb nyerjük meg a választást, utána beszélgetünk”. Most pedig már nem lehetett tovább halogatni.

Az egyik ilyen vita az abortusz kérdésében robbant ki. A csoporton belül nagyon eltérő álláspontok jelentek meg. Voltak, akik – saját megfogalmazásuk szerint – az abortuszt alapjognak tekintették, és azt gondolták, hogy annak korlátozás nélkül hozzáférhetőnek kell lennie. Mások óvatosabb álláspontot képviseltek, és azt várták volna a párttól, hogy világos, önálló álláspontot alakítson ki a kérdésben. A vita azonban hamar túlnőtt azon, hogy pontosan milyen abortuszpolitikát kellene képviselnie a pártnak, a kérdés valójában az lett, hogy egyáltalán mikor kezdhet el egy politikai közösség valódi politikai kérdésekről vitatkozni.

A Tisza-szigetek vezetésének álláspontja egyértelmű volt: előbb az elszámoltatás, utána jöhetnek az ilyen viták. A logika egyszerű volt. Ha már megvan a politikai hatalom, akkor lehet frakciókról, szakpolitikai kérdésekről, értékválasztásokról és részletes programról beszélni. Addig viszont ezek a viták csak feleslegesen osztják meg a közösséget. Csakhogy ez a gondolat a választás után már egyre kevésbé működött, hiszen ha már megnyertük a választást, akkor mikor beszéljünk ezekről? A kérdésre nem érkezett olyan válasz, amely mindenkit megnyugtatott volna.

Ugyanez történt az elszámoltatás kérdésével is. A közösségek egy részét ugyanis olyan emberek alkották, akik korábban baloldali vagy liberális pártokra szavaztak. Közülük többen sokkal radikálisabb elszámoltatást vártak. A beszélgetésekben olyan álláspontok is megjelentek, amelyek szerint már Magyar Péter beiktatásának másnapján meg kellett volna tiltani a Fidesz működését, és börtönbe kellett volna zárni mindenkit, akinek valaha köze volt a NER-hez. A másik oldal viszont éppen ettől próbált óvatosságra inteni. Ők magukat mérsékeltebbnek tartották, és azt mondták: türelmet kell kérni, amíg az igazságszolgáltatás végzi a dolgát. Nem lehet mindenkit egyetlen politikai kategóriába sorolni, és nem lehet előre eldönteni, ki milyen büntetést érdemel.

A vita mögött valójában két egészen eltérő politikai kultúra találkozott, az egyik azonnali politikai elégtételt akart. A másik azt mondta, hogy az új rendszernek éppen abban kell különböznie a régitől, hogy nem politikai alapon szolgáltat igazságot. Miközben ezek a viták egyre élesebbé váltak, egy másik probléma is egyre nyilvánvalóbb lett: nem volt már igazán senki, aki ezeket a konfliktusokat kezelje. A választás előtt minden egyértelműbb volt. Jöttek a központi utasítások, megvoltak a feladatok, voltak határidők, és mindenki tudta, hogy kihez kell fordulni.

A választás után ez fokozatosan eltűnt, a Tisza-szigetek pedig egyre inkább vezetés nélkül maradtak. A párt részéről már nem érkezett ugyanaz a figyelem. A korábbi rendszeres utasítások elmaradtak, a központi kommunikáció megritkult, a helyi közösségek pedig egyre inkább saját magukra maradtak. Ez különös módon pedig éppen azt hozta elő, amit korábban a választásra hivatkozva mindenki próbált háttérbe szorítani. A konfliktusokat. Amíg volt egy konkrét feladat, addig mindenki dolgozott, volt mire koncentrálni, és nem kellett minden kérdésben saját magunknak dönteni. Most viszont dönteni kellett, ami késhegyre menő vitákhoz vezetett. A konfliktusok már nem pusztán szakpolitikai kérdésekről szóltak. Egyre gyakrabban személyessé váltak. Olyan emberek kerültek egymással szembe, akik néhány hónappal korábban még ugyanazért a célért dolgoztak.

Az egyik oldal szerint a másik túl radikális volt, a másik szerint az első túl óvatos, netalántán kollaboráns. Voltak, akik szerint a pártnak végre valódi politikát kell csinálnia. Mások szerint még mindig az elszámoltatás a legfontosabb. Megint mások azt kérdezték, hogy mi értelme van egyáltalán tovább működtetni a Tisza-szigetet, ha a párt már nem ad számukra feladatot. Eközben azok is csalódni kezdtek, akik korábban valamilyen pozícióra vagy munkára számítottak, ugyanis a választás előtt könnyebb volt elhinni, hogy a kemény munka egyszer majd meghozza a gyümölcsét. A választás után viszont már nem volt mire várni, és amikor valaki úgy érzi, hogy hónapokon keresztül mindent megtett, mégsem kapott semmilyen szerepet, abból nagyon könnyen lesz sértettség. A sértettségből pedig konfliktus.

A Tisza-szigetek lassan elveszítették azt, ami korábban egyben tartotta őket: a folyamatos feladatot, a központi irányítást és mindenekelőtt a közös célt. Nem egyik napról a másikra szűntek meg, inkább elkezdtek szétmállani. Voltak, akik egyszerűen eltűntek a találkozókról. Mások tovább próbálták életben tartani a közösséget. Megint mások egyre hangosabban követelték, hogy mondják meg, mit akar a párt vezetése kezdeni ezzel a rengeteg önkéntessel, ötlettel, gondolattal. Mindeközben pedig egyre több lett az olyan vita, amelyet korábban könnyű volt elhalasztani egyetlen mondattal: „Előbb nyerjük meg a választást, utána beszélgetünk.” Most, a győzelem után végre beszélgetni kellett volna. Csakhogy addigra már nem volt ugyanaz a közösség, amely hónapokon keresztül képes volt félretenni a saját problémáit a közös cél érdekében.

Augusztus 20-ára, a Tisza-szigetek találkozójára már egyre világosabb volt, hogy valami alapvetően megváltozott. A Tisza-szigetek továbbra is léteztek, de már nem ugyanúgy működtek, és igazából egységet sem alkottak. Nem volt központi iránymutatás, több lett a vita, a személyes sértettség és a bizonytalanság.

A választás előtt az volt a kérdés, hogy hogyan lehet megnyerni a választást. A választás után viszont már egészen más kérdés maradt: hogyan lehet együtt maradni akkor, amikor már nincs mindenki számára ugyanaz a válasz arra, hogy miért is vannak együtt

(Folytatása következik)