Az apollóni álom

Szelené, a holdistennő beleszeret a szép, fiatal Endümiónba, akitől ötven lánya születik. A mítosz káriai változata szerint Endümión egy vadász vagy pásztor, aki Latmosz hegyének egy barlangjában alszik, örök álomban. Az istennő éjjelente meglátogatja, és boldogan piheg mellette, amíg el nem jön a reggel.

Olvasom Keats Endümiónját. Káprázatosan sűrű, gyönyörű szöveg; képei úgy ömlenek elénk, ahogy egy timelapse felvételen gyorsítva bomlanak ki az erdő virágai, indáznak széjjel növényei. Szerb Antal azt írja a költőről: „Úgy szerette az életet, mint a virág a napot.” Az Endümión tobzódik a képekben, de Keats az elsődleges, természeti képeket folyton átbillenti egy más létsíkra, értelmezési mezőbe, megjáratva azokat az emberlét teljes szemléleti horizontján. Sűrűsége ezért nem úgy értendő, ahogy sűrűnek mondunk egy alig érthető katedrafilozófiai előadást, mely fogalmakban tobzódik, hanem úgy, ahogy a tinta szétfolyik az itatós szövettestében. Az ember itatósnak érzi magát, ahogy olvassa. Boldog, érző itatósnak. Sűrűsége tehát nem ellenállást szül, hanem mély azonosságot.

Ugyan ki más lehetne a költő paradigmatikus képe, mint Endümión? A Hold, az érzelmek, a misztikus derengés szerelmese, aki örök álomban éli az életét, mely álom ugyanakkor egy istennőtől megszentelt, és ekképp azonos a legmagasabb éberséggel. Keats egész élete ébrenlét fölötti álom volt. Így imbolyogta, ujjongta, szenvedte végig rövidke életét, tragikus sorsát. Szinte látom magam előtt, ahogy egy erdei sétáról hazafelé tartva a létsugárzástól átjárt szívű költő megáll szeretett patakja hídjának közepén, és a híd korlátjára könyököl, mert ki kell pihennie az élményt, mielőtt hazatér.

Légy mindig a magányos gondolat
képzeleten túli laka, szabad,
mely az egek határát is kijátssza;
lépj ki a csupasz agyból; légy kovásza
a tompa, unt földnek, adj valami
éteribbet – új létet adj neki!
(Somlyó György fordítása)

Itt vagyunk, a művészet forrásvidékén. Ujjongva olvasom végig a szöveget, és közben észreveszek magamon ezt-azt. Először is azt, hogy mintha megnyílna alattam a föld. És most Keats kezét elengedem, mert hív az általa megnyitott magasabb, általánosabb értelmi sík (vagy inkább hegyvidék). Mi is történik velem? Hová vezetnek az örök álomban szendergő Keats sorai, akit maga a holdistennő látogat minden éjjel?

Az említett földindulásban először is valami ambivalenciát érzek. A művészi szép kettős dolgot művel velem. Egyrészt az átélt mű mögött megnyit egy irdatlan szakadékot. A mű mögött, mondom, de mondhatnám úgy is: a lábam alatt. A megrendítő mű megrendíti bennem a világot. Fölhasítja létezésem talaját, és odalentről fölgomolyog a Lét (amelyet nevezhetünk Semminek vagy Istennek is, ha kedvünk tartja). Ez az egyetlen távlatom, ez az én végtelenem a végességben, levegőperspektívám, mely a mélység vattaködébe öltözteti gondolataimat, képeimet, mondataimat és emlékeimet, így tartva fenn bennem azt a mindennapi tapasztalati sivárságon túli hitet, hogy valahogy kapcsolatban vagyok minden létezés értelmével.

Ez a hit ebből a szakadékból forrásoz. Nem akarok beleugrani, dehogy. Elég, ha elér a háttérsugárzása. Elég, ha megrettenek a lehetőségtől, ha megérzem a húzását, ha elbizonytalanodom az élhetőben, ha megrendülök. (Nem panaszkodhatok: egy-egy megrendítő műalkotás, emlék, beszélgetés – paradox módon – rendre megrendít.) Tudom, hogy ha valaki a lét forróságát eléri, ha egy emlékét eléri, ha egy gondolata teljes létsúlyát eléri, nem jön vissza többé. Rengeteg a példa. Ők voltak azok, akik helyettem is megőrültek, meghaltak.

Én nem vagyok ennyire bátor. Én csak azt szeretném, hogy ünneplőt öltött szavaim értelmében az emberlét szép komolysága utazzon azok felé, akik érdemesek egy ilyen rokonlátogatásra. Nem mintha bárkitől elvárnék ilyesmit. Legyen ez meglepetés, ajándék. Én csak annyit tehetek, hogy – magamon kezdve – megpróbálok úgy élni, hogy a szép ne találjon készületlenül. Ebben a készültségben talán a csodálkozásra való képesség életben tartása a legfontosabb. Szobám falait képekkel aggattam tele, hogy e világ minden percben áttörhesse önmaga falait bennem. Nem akarom, hogy a világra való rácsodálkozást kiszárítsa bennem a megismerés, a költészetet a logika.

Csakhogy a semmin nem lehet járni. És ha a művészi szép ambivalenciájával kezdtem, akkor tessék, itt a második, az ellentétes mozzanat, a másrészt: a palló. Mert miközben a szépség megnyitja a semmit a lábam alatt, átjárót is kínál: hidat épít fölötte. A szépség keltette viharban az épp aktuális szépbe kapaszkodom: az adott műalkotás szavainak, dallamainak, képeinek, színeinek szépségébe. A szépség formája apollóni álmot küld rám, és én simán átkelek a mélység fölött, mint egy alvajáró. Ugyanaz, ami az ásító űrt feltárta, járdát is kínál.

A szépség megigézett, de most megment önmagától. Mert a szép soha nem veszti el valóságerejét. Mindig belekapaszkodhatunk a megformáltság szépségébe, hogy az irdatlan rokon, a mélyben dühöngő lét ne rántson le magához. Hogy egy műalkotás, egy gondolat, egy találkozás vagy egy emlék szépségéről van szó, az most teljesen mindegy. Amikor súlyt fog a létezés, ugyanúgy odaveszhetünk.

A szépség átéléséhez, az ambivalens utazáshoz ambivalens lélek kell. Ez magától értetődő, annál is inkább, mert az utazás eleve a lélekben zajlik. Külső szemlélő ritkán veszi észre, hogy ami bennem most történik, az nem kimért, polgári műélvezés, hanem egy megkísértett botladozása a semmi szakadékának szélén. A kiállításon mindenki olyan faarccal bámul, mintha a villamosra várna. A koncerten némán, rezzenetlenül ül, akár egy parkban. Ez az út magányos. Az élmény megoszthatatlan. Szépélményemet úgy teszi zárójelbe viselkedésem, ahogy egy megtört ember a folyó fölött, a híd korlátjára könyökölve a két kezébe temeti arcát.