Az eltűnt bácskai svábok nyomában - Tolbuhin marsall fiával játszott az utolsó járeki német
A második világháború előtti Járekot Bácska egyik legszebb falvaként őrizte meg az emlékezet. Az egykor szinte kizárólag németek lakta település múltjáról leginkább a díszes polgárházak tanúskodnak. Johann Wallrabenstein családja azon kevesek közé tartozik, akik nem hagyták el szülőföldjüket.
– Járekon valamikor egészen sajátosan értelmezték a templom és a kufárok kapcsolatát – mondta hosszú évekkel ezelőtt horgászat közben egy idős bácsi a dél-bácskai Temerin határában. Nem akartam tájékozatlannak tűnni, ezért egyetértően bólogattam. A horgász mondandójának feltehetően köze volt ahhoz a bibliai történethez, amelyben Jézus kiűzi a kereskedőket a jeruzsálemi templomból. A Járek központjában álló, a kétezres évek elején épült ortodox templom mellett akkoriban naponta elhaladtam, kufároknak azonban nyomát sem láttam a környéken. A német feliratokkal, díszes kapukkal és homlokzatokkal ellátott házakkal akkoriban nem törődtem. Most, hosszú évekkel később jövök rá, hogy rossz helyen kerestem a kufárokat – és talán Járek múltját is.
Járek Temerin és Újvidék között, Szerbia leghosszabb utcája (Novosadska) mentén terül el. Ma szinte kizárólag szerbek lakják, ez azonban nem volt mindig így. A török uralom után elnéptelenedett dél-magyarországi területekre a Habsburg Birodalom a XVIII. században több hullámban telepített német ajkú lakosságot. Az ideköltözött családok a nehéz kezdetek után virágzó mezőgazdasági települést hoztak létre. A másfél évszázadon át szinte kizárólag svábok lakta települést Jarmoschként ismerték, magyar neve Jármos volt. 1904-ben Tisza István miniszterelnök tiszteletére Tiszaistvánfalvára nevezték át.
A helyi németek többsége 1944 októberében – engedelmeskedve a Wehrmacht felszólításának, amit Románia katonai átállását követően adtak ki és terjesztettek el a Délvidéken – szekerekre rakta legfontosabb ingóságát, s kalandos utakon visszaindult ősei XVIII. században elhagyott hazájába. A távozók maguk mögött hagyták a gondozott szülőfalut, közepén az ágostai evangélikus templommal, előtte Luther Márton szobrával.
Voltak azonban, akik maradtak. Egyesek a háborús ellenség jóhiszeműségében bíztak. Mások a házukat és a vagyonukat nem akarták őrizetlenül, fosztogatók szabad prédájául hagyni. Ekkorra azonban a szövetséges nagyhatalmak boszorkánykonyháján már eldőlt a kelet-európai népek sorsa. Az év végén a Járekra bevonuló szovjet csapatok és jugoszláv partizánok az üresen maradt sváb házakban internálótábort alakítottak ki. A haláltábor 1946-os felszámolásáig 6429 ártatlan ember pusztult el itt a legembertelenebb körülmények között. Többségük német volt, mellettük azonban 188 magyar – 109 felnőtt és 79 gyermek – is életét vesztette. Az éhínség és a különböző betegségek közel ezer gyermeket ragadtak el. Kivégzésekre is sor került. A jugoszláv hatalom szerbeket telepített Tiszaistvánfalva üresen maradt házaiba, főként Bosznia-Hercegovinából.
A második világháború előtti Járekot Bácska egyik legszebb falvaként őrizte meg a sváb emlékezet. A település az elmúlt évtizedek során azonban sokat veszített a renoméjából. A polgárházak közül sokat már ledöntöttek, új, modernebb épületeket húztak fel a helyükre. Egyes házakról eltávolították a kapuk feletti névtáblákat, másokon pedig jelentős átalakításokat végeztek. A főutcán az egyik legimpozánsabb sváb ház homlokzatán ma is olvasható az építtetőjének neve: Johann Wallrabenstein. Bekopogok.
Miután senki sem nyit ajtót, telefonon érem utol Johann Wallrabensteint, a ház egykori építtetőjének unokáját. A férfi egyike annak a maroknyi svábnak, aki a második világháború után is Járekon maradt. Bár tájékoztatom, hogy magyar újságíró vagyok, szerb nyelven beszélgetünk. Közli: a nevével díszített épületben a lánya lakik, ő pedig az utca túloldalán, a nagymamája egykori házában él.
Megdöbbenésemre Wallrabenstein magyar nyelven szólít meg. – Szegény németországi barátom… Úgy öt-tíz évvel ezelőtt látogatott haza, hogy megnézze a nagypapája házát. Nézze meg, mi lett belőle azóta – mondja Wallrabenstein, miközben az utca túloldalán fekvő épületre (a lányáéval szomszédosra) mutat, amelyben két különböző fogadóirodát nyitottak meg az elmúlt évek során. Mindezt úgy, hogy Szerbiában a szerencsejátékokról szóló törvény előírja: az ilyen tevékenységet folytató irodáknak legalább százméteres távolságra kell lenniük egymástól.
Johann attól tart, hogy a település hamarosan teljesen elveszíti a korábbi sváb arculatát. Úgy tudja, a régi polgárházak többsége nem áll örökségvédelem alatt, ha pedig vonatkozik is rájuk valamilyen védelem, annak a gyakorlatban kevés nyoma látszik.
A férfi az udvarába invitál. A kapualj felső harmadát négy falfestmény díszíti. A bal oldalon vár látható egy fenyőerdőben, valamint egy hófödte szántóföld. Velük szemben hajók tűnnek fel a távolban magasodó piramisokkal, továbbá egy falura néző tájkép, rajta egy klímával. Johann temerini barátaitól tanult meg magyarul, s bár 1944-ben csak hároméves volt, elevenen emlékszik a vérzivataros időkre. Apja és nagyapja nem szimpatizált a nácikkal, megtagadták a belépést a Kulturbundba. A házukra ezt követően Dávid-csillagot festettek. Részben a nácikkal való konfliktus volt az oka annak, hogy a családot végül megkímélte az új jugoszláv hatalom. Amikor a németek többsége elvándorolt, szüleivel a település határában fekvő tanyájukra menekültek. Tolbuhin szovjet marsall főhadiszállását Wallrabenstein nagyapjának házában rendezték be. A marsallnak volt egy vele egyidős fia, akivel együtt játszottak a szovjet vezető harmonikáján. Később a haláltábor vezetője is az ő házukba költözött.
– Mi semmit sem vittünk el az épületből, rendezetten hagytuk ott. Talán ezért döntöttek így – vélekedik Wallrabenstein. A tömegsírokat a saját szemével is látta. Hat-hét éves lehetett, amikor nagyszüleivel a temerini piacra menet elhaladt az egykori sváb temető mellett, ahol a tábor halottjait is eltemették. Emlékei szerint hat-hét tömegsír volt ott. Amikor családja 1949- ben visszaköltözött Járekra, a temető még feldúlt állapotban volt.
– Nyitott tömegsírok, csontok hevertek szétszórva… Inkább nem is részletezem – idézi fel a rossz emlékeket. A partizánok távozásával a család új szomszédok közé költözött vissza a településre. – Már akkor megtanultam, hogy a szerbek képtelenek kimondani a nevemet. Azóta mindenhol úgy mutatkozom be, hogy Joca Švaba (Jócá, a sváb – szerk.). Így ismer itt mindenki – meséli mosolyogva a nyugdíjas, egykor levéltáros férfi. Az új szomszédokkal és a falubeliekkel állítása szerint soha nem volt konfliktusa. Miközben kikísér, Joca elmeséli, hogy a délszláv háború idején a helyi barátai duzzogtak amiatt, hogy Boszniából és Horvátországból telepítettek be szerbeket a környékre, mire ő nevetve úgy reagált: – Na, itt van! Én ezt már átéltem veletek. Majd ti is megbékéltek!
A főutcán sétálgatva arra várok, hogy valaki kilépjen az egyik régi sváb ház kapuján. Már éppen feladnám, amikor egy barna hajú, középkorú nő jön elő az egyik épületből. Megszólítom. Úgy tudja, családja generációk óta él Járekon, abban viszont biztos, hogy az ősei Boszniából származnak. A házban a szüleivel és a kisfiával él együtt. „Joca Švaba” szerinte nagyon kedves öregúr, akivel időnként az utcán fut össze.
Elköszönök tőle, és a település széle felé indulok. Ott áll a járeki internálótábor áldozatainak emlékműve, amelyet 2017-ben Alekszandar Vucsics akkori kormányfő jelenlétében avattak fel. A térkővel borított emlékhely közepén több méter magas gránitkereszt áll, két oldalán egy-egy alacsony kőtáblával. A táblákon németül, szerbül és magyarul emlékeznek meg az egykori haláltábor áldozatairól. A tömegsírok azonban nem itt voltak. A sváb temetőt valamikor a hetvenes években beszántották, ma lakóházak állnak a helyén. A temerini magyarok körében még ma is hallani olyan történeteket, hogy az egykori temető helyén élők közül egyeseket visszatérő rémálmok gyötörnek.
Az emlékmű mellett szerb temető fekszik. A sírok többsége díszes: markáns gránittömbök és márványlapok sorakoznak egymás mellett, sokukon az elhunyt arcképével. A legrégebbi nyughely, amit találok, az ötvenes évekből származik. Közepén partizáncsillag díszeleg.
Wallrabenstein korábbi útmutatása alapján a település központjába tartok. Itt található a községháza, amelyet Anton Diener, a település számos díszes sváb házának építőmestere épített 1904-ben. Az épület mögött a partizánparancsnok Szlavko Rodicsról elnevezett általános iskola található. A községházával szemben állt – 1946-os felrobbantása előtt – az evangélikus templom. Helyén ma téglatest alakú szocreál üzlet várja a vásárlókat. A valamikori parókia épülete lakatlannak tűnik, bejáratánál egy számomra ismeretlen vállalkozás táblája díszeleg. Éppen egy régi, a templomról készült fényképet próbálok összevetni a mai utcaképpel (elképzelve, hogyan festhetett egykoron Járek központja), amikor eszembe jut a bácsi kijelentése a kufárokról: kereskedők az egykori templom helyén… Talán ideje lenne, hogy legalább egy emléktábla jelezze: ezen a helyen egykor Járek evangélikus temploma állt.