Az emberarcú kommunisták

A következőket találta írni Földes György a Népszavában a Terror Házáról: „Az, hogy a kiállítás próbálja a nyilasokat és a kommunistákat közös nevezőre hozni, önmagában árulkodó” – kritizálta a koncepciót. Közölte: sok rosszat lehet mondani a kommunistákról, de az elítélendő tettek és az ötvenes évek sztálinista gyakorlata ellenére alapvetően mégiscsak humanista eszmék vezérelték őket.

Földes György családi pedigréjét ne feszegessük, az nem volna ildomos. Azt azonban ér feszegetni, hogy korábban azt a Politikatörténeti Intézetet igazgatta, amelynek leánykori neve még Párttörténeti Intézet volt. A fenti gondolatmenet pedig unalomig ismert. És ha valamiben valóban felróható hazánk provinciális elmaradottsága – amivel ironikus módon a balosok és liberálisok vádolják a mucsai bennszülötteket –, az az, hogy a hazai haladár oldal sosem tudott kimászni ebből a szerecsenmosdatásból, holott a fényességes Nyugaton a háború utáni antitotalitárius konszenzus lényege épp az volt, amit Földes és elvtársai bírálnak.

Vagyis Schmidt Mária ehhez a nagyon is nyugati antitotalitárius konszenzushoz csatlakozott a Terror Háza Múzeum szellemiségével. Ennek lényege egyszerű, és nem kell hozzá átnyálazni Hannah Arendtet (akit a komcsik épp ezért gyűlöltek mindig is, vagyis hogy egyenlőségjelet tett a kommunista és náci rezsimek közé): az adott egyénnek nagyjából mindegy, hogy milyen indokkal verik le a veséjét, viszik koncentrációs táborba, fosztják ki, ölik meg. Azaz mindegy, hogy ezt azért teszi-e vele egy totalitárius rezsim, mert zsidó, osztályidegen, burzsoá vagy malomtulajdonos kulák szeretője. Nem kevés történet van, ahol az összes együtt is tudott teljesülni, vagyis a nácik és nyilasok által üldözött zsidó szempillantás alatt válhatott áldozatból osztályidegen reakciós elemmé. Lásd példának okáért az Apró-villa eredeti tulajdonosának sztoriját.

A humanistává maszkírozás viszonylag új stratégia errefelé. Korábban inkább azzal próbálkozott a posztkommunista politikai és szellemi elit, hogy „mindenkire fröccsent sár”, vagyis mindenki érintett a kommunista diktatúra mocskában – és mindenki ugyanúgy, teljesen mindegy, hogy párttitkár, cenzor vagy mezei KISZ-tag volt-e. Most pedig humanistává kívánják maszkírozni gyászolt elvtársaikat, ahogy Nyugaton is történt.

Ez a messziről bűzlő relativizmus természetesen politikai támogatást élvez a jelenlegi brüsszelita elit részéről, amelynek tagjai maguk is marxisták, maoisták, leninisták, trockisták voltak korábban (vagy ma is azok), másrészt a rendkívül sikeres „hold the center” stratégiát követték, és ahogy a centrum csúszott balra, úgy csúsztak vele ők is. Úgyhogy végre összeér a hazai posztkommunisták relativizmusa nyugati 68-as elvbarátaik megfejtésével.

Azt kéne elhinnünk a nyugati és hazai kommunistamosdatóknak, hogy a kommunizmus minőségileg különbözik a fasizmustól és a nemzetiszocializmustól (utóbbit érthető okokból nevezik inkább „fasizmusnak”, ugye). Ennek nagyon egyszerű lényege az, hogy a fasiszták és a nemzetiszocialisták elve rosszat akartak, rossz dolgokra törekedtek, és aztán rosszat is csináltak. Ezzel szemben a kommunisták jót akartak, csak aztán valahogy mégis mindig rosszul sült el, és – sajnálatos módon – hullahegyeket és romhalmazt hagytak maguk után.

A „humanista” kommunizmus már annak az új múltnak a része, amit az új baloldal kezdett költeni az 1960-as években, amikor az eredeti gondolat a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételéről léket kapott. A munkásosztály nem kívánt marxistává válni, és nagyjából ekkoriban adták fel a nyugati, fehér munkásosztály képviseletét, és nyargaltak át a gyarmati, színes népek elnyomatásának témájára. (Amikor már ez sem működött, jöttek a szexuális kisebbségek és hasonlók.) A Kommunista kiáltvány és a Tőke helyét átvette a Grundrisse és a „humanista Marx” portréja. Nix osztályharc, de azért a felszabadítás szükséges, csak nem a kapitalizmus tulajdonviszonyai alól, így megjelentek, visszatértek a korábbi igények és ígéretek: igazságosság, egyenlőség, szabadság, emberi jogok stb.

Anélkül, hogy túl hosszú fejtegetésbe kezdenénk, lássuk, mekkora hatalmas humanista volt ez a szakállas bácsi, azaz Marx! A nagy humanista és a híresen még nagyobb emberbarát vélekedése szerint minden társadalmi átalakulás szükségszerű velejárója az erőszak. Ahogy fogalmazott, „az erőszak a bábája minden régi társadalomnak, amely új társadalommal terhes”. Minden új létrehozása erőszakkal jár, rántotta sem készül a tojások feltörése nélkül. Sajnos az érvelés, a vita, a kompromisszum, az esetleges konszenzus vagy modus vivendi aligha helyettesítheti a szükségszerű erőszakot a humanizmus apostola szerint: „A kritika fegyvere nyilvánvalóan nem helyettesítheti a fegyverek kritikáját, a materiális erőt materiális erőnek kell megdöntenie; de az elmélet is materiális erővé lesz, amint megragadja a tömegeket.” És aki azt hiszi, hogy ez tényleg csak minden átalakulással járó szükségszerű erőszakról szól, azt is ki kell ábrándítanunk, mert a mi nagy humanistánk a forradalmi terrorizmus mellett tette le a voksát: „Csak egy eszköz van a régi társadalom gyilkos halálfájdalmainak, az új társadalom véres szülési fájdalmainak lerövidítésére, egyszerűsítésére, koncentrálására, csak egy eszköz – a forradalmi terrorizmus”.

Sajnos az már csak úgy van, hogy ahol fűrészelnek, ott hullik a forgács, így akiknek pusztulniuk kell, pusztulni is fognak: „A társadalom hangtalan forradalmon megy át, amely elől nincs menekülés, és amely éppoly kevéssé vesz tudomást az általa eltiport emberi életekről, akár a földrengés a házakról, amelyeket ledönt. Azoknak az osztályoknak és fajtáknak, amelyek túl gyöngék ahhoz, hogy az új életfeltételekkel megbirkózzanak, pusztulniuk kell.” A humanistát tehát arról ismerjük fel, hogy nem tekinti túlzottan nagy értéknek az emberi életet. Az ezen való nyekergés olcsó kispolgári szentimentalizmus.

Mindez persze csak ízelítő a humanizmus nagy klasszikusának munkásságából. Mielőtt gyorsan menedéket keresnénk mondjuk Trockij vagy Mao fenekében, ők sem különböztek –sőt! – az alapító atyától abban, hogy az erőszak, a terrorizmus szerintük is igenis szükséges, elengedhetetlen eszköze a forradalomnak. Nekik volt szerencséjük gyakorolni is. A fentiek fényében rejtély, hogy ez a sok humanista miért alkalmazott terrort úgy Oroszországban, mint Kínában, Kambodzsában vagy az 1919-es honi Tanácsköztársaságban. Mintha ezek a lelkes humanisták mindig rászorulnának a terrorizmusra. Hiába, a szükségszerűség nagy úr.

A humanista eszmék által vezérelt kommunisták jó szándékból gyilkolásznak. Valami jót akartak, akarnak. Amikor árokba lőnek, kitelepítenek, kényszermunkatáborokba hurcolnak, mindezt az emberiségért érzett lángoló szeretetből teszik, és nem alantas gyűlölet vezérli őket, mint a nácikat. Végső soron ők Rotterdami Erasmus és Morus Szent Tamás hűséges utódai, csak kicsit más eszközökkel kívánják megvalósítani az emberséges és működő világot.

Végezetül íme néhány kellemes idézet a nagy emberszerető, szakállas mackótól (a poén kedvéért az antiszemitizmust kutatóknak is javasoljuk): „Itzig báró (…) zsidó nigger (…), zsíros zsidó, aki brillantinnal és olcsó ékszerekkel igyekszik leplezni mivoltát.” „Vizsgáljuk meg a valódi világi zsidót, nem a szombatzsidót, ahogy Bauer teszi, hanem a köznapi zsidót. (…) Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidóság világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz. (…) A pénz Izrael féltőn szerető istene, aki előtt nem lehetett más isten.” A zsidónak „nincs egyéb hivatása idelenn, mint gazdagabbá lenni szomszédainál, (…) a föld nem egyéb, mint tőzsde.” „A pénz-zsidó korunk egyetemes antiszociális eleme lett.” „A zsidók jó üzletet csináltak a hódítással… Mivel a pénzügyi krízis be fog következni, és nem lehetetlen, hogy abban a zsidók nagy szerepet játszanak, így tőkéjüket meg fogják tízszerezni.” Disraeli „zsidó szédelgő”, akik pedig nem álltak az 1848-as német forradalom oldalára, „esztelen, gyáva (…), demokratikus zsidó söpredék”. „Demokráciánk csúcspozícióiban csak gyáva, hűtlen zsidó kufárok és frázishősök ülnek, el sem tudom képzelni, miképpen tudnánk győzni. (…) Minden demokratikus egylet, az egész sajtó élén csak zsidók állnak. (…) Ausztriában egy teljes millió zsidó él, aki csak kufárkodásból él, ami azt jelenti, harminc emberre jut egy vérszívó.” „Úgy véljük, minden tirannus mögött egy zsidó áll, ahogy minden pápa mögött egy jezsuita. Valóban, az elnyomók vágyódásai reménytelenek lennének, ha nem lenne egy sereg jezsuita, hogy elfojtsa a gondolkodást, és egy maroknyi zsidó, hogy kifossza a zsebeket.”