Az emberiség legkedvesebb közös játéka - Budapest is rendezne olimpiát 2036-ban

Az egykori kiváló válogatott sportoló, akit az aluljáróban a Momentum aktivistái leszólítottak, jöjjön aláírni, csak néhány perc az egész, azt felelte: „Lehet, hogy nektek néhány perc az olimpia, de nekem az egész életem!”

Az emberiség legkedvesebb közös játéka - Budapest is rendezne olimpiát 2036-ban

A budapesti hatos villamos tetején még soha nem ugráltak örömükben meglett férfiak egy-egy honfitársunk Nobel- vagy Oscar-díja miatt, ehhez a félőrült mutatványhoz a sportpályán kellett és kell diadalt aratni. Roppant büszkék vagyunk tudósainkra, művészeinkre, de össznépi, össznemzeti boldogságot leginkább sportolóink gerjesztenek bennünk. Hőseink, a bajnokok, akik legyőzik a világot. Most azonban érdemi esély kínálkozik rá, hogy ne csak legyőzzük, hanem vendégül is láthassuk; hogy az emberiség máig legkedvesebb, legnépszerűbb közös játékának, az olimpiának 2036-ban Budapesten adhasson otthont. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság, a NOB október 6-án hozta nyilvánosságra, hogy hét ország jelezte hivatalosan érdeklődését a 2036-os játékok megrendezése iránt: Magyarország mellett Németország, India, Katar, a Koreai Köztársaság, Dél-Afrika és Törökország. A jelentkezés határideje október 31.

Kezdjük a történetet a felemelő múltidézéssel, a szikár tények és latolgatások, a napi aktualitások még ráérnek. Alapvetésként szögezzük le, a sport nálunk mindig is, de legalább az 1920-as évektől messze szétfeszítette a maga kereteit. Onnantól és azért mindenképpen, hogy szinte kizárólag a sportpálya nyújtotta az egyenlő feltételeket a megcsonkított országnak és minden fiának ahhoz, hogy kifelé és befelé bizonyíthassa az életképességét, az életerejét, a tehetségét és elszántságát. Trianon utáni első olimpiai bajnokaink ezért is nemesedhettek bálványokká. Mindjárt az 1924-es győztesek (az 1920-as játékokról vesztes nemzetként száműzettünk), mindketten. Halasy Gyula sportlövő és Pósta Sándor kardvívó is súlyos sebesüléssel tért haza a „nagy háborúból”; előbbit a szétlövésben elért győzelme miatt maga Krúdy Gyula nevezte a legnyugodtabb magyar embernek, utóbbi annyira mentes volt mindenféle hivalkodástól, hogy bajnoki címe után bezárkózott a párizsi szállodai szobájába, és az interjúért kopogtató újságíróknak csupán a névjegyét küldte ki, e kiegészítéssel: „Megnyertem az olimpiai bajnokságot! Ez az én nyilatkozatom!”

Kocsis Antalt, 1928 ökölvívó héroszát már nem a háború, hanem a béke sebezte meg, ezért, miután a döntőben francia ellenfelét múlta felül, ezt írta Vadas Gyula, a Nemzeti Sport főszerkesztője emlékkönyvébe: „A trianoni békeszerződésért… Éljen Magyarország!” Komjádi Bélának a fronton elszenvedett súlyos sérülései miatt nem lehetett gyermeke, ezért örökbe fogadta és felnevelte a teljes magyar vízilabdát. Ő vezette be a szárazföldi, erőnléti edzést, az olyan technikai elemeket, mint a légpassz, a légstop, de kis füzetében nemcsak ezeket jegyezte be, hanem azt is, ha egyik tanítványának télikabátra volt szüksége, de nem futotta a pénzéből.

1936-ban Berlinből már a rádió is helyszíni tudósítással jelentkezett, Pluhár István riportert így a fél ország hallhatta, amint a 100 méteres gyorsúszás hajrájában biztatja Csik Ferencet: „Ferkó, Ferkó, most bele, most bele!” Híre járta, hogy egészen 1940 augusztusáig, amikor a második bécsi döntés, Észak-Erdély visszatérése után a rádió ismertette az új határokat, a berlini tíz arany világgá kiáltása volt a legnépszerűbb műsorfolyam. Az 1948-tól kiépülő diktatúrában aztán a sport már a szocialista embertípus felsőbbrendűségét volt hivatva bizonyítani – „focialista” ország lettünk –, de a labdarúgó és több vízipólós aranycsapat, Gyarmati, Kárpáti, Faragó, jóval később a Kemény-legények, Kozma „Pici”, Balczó, Egerszegi, Szilágyi Áron mindenféle rendszertől függetlenül emelkedtek nemzeti hőseinkké.

Eddig a dicső múlt. Ami önmagában komoly érv az olimpia „hazahozatala” mellett. Hiszen a valaha megnyert érmek alapján felállított örökrangsor első tíz helyezettjéből Magyarországon kívül már mindenki rendezett olimpiát; London és Párizs háromszor, az Egyesült Államok négyszer, és 2028-ban jön az ötödik.

Persze adódnak kérdések a 2036-os remények kapcsán. Miért aktuális ez a téma máris, tíz évvel korábban, 2026 őszén? Mert bár a végső döntés 2029 közepén esedékes, a nem nyilvános egyeztetések már most megkezdődnek, majd jövő márciustól úgynevezett „célzott párbeszédek” következnek az addigra kiválasztott pályázókkal.

Miért éppen 2036 a reménybeli dátum? Egyrészt azért, mert a 2028-as (Los Angeles) és a 2032-es (Brisbane) rendezési jog már elkelt, másrészt mert egyetlen zökkenővel beállt a földrészek közti rotációban, hogy a játékok tizenkét évente térnek vissza Európába: 1980, Moszkva, 1992, Barcelona, 2004, Athén, 2012, London (e két utóbbi időpont között esett ki egy amerikai helyszín), 2024, Párizs. Azaz, irány 2036!

Miért gondoljuk, hogy Budapest esélyes? Pusztán kizárásos alapon is az. A vetélytársak között ugyanis India, Katar, a Koreai Köztársaság, Dél-Afrika, Törökország és Németország hivatalos érdeklődése ismert. A németek az 1936-os berlini játékok centenáriumán aligha juthatnak szerephez; a katariak és a szaúdiak a Közel-Kelet puskaporos hordóján ülnek; a törökökről még mindig nem tudni, melyik világ felé indulnak majd; India és a professzionális  versenysport köszönő viszonyban sincs egymással, és pár év a létesítmények, az infrastruktúra kiépítéséhez, valamint egy merőben új sportos gondolkodás kialakulásához is kevés. A sportdiplomaták pedig szeretnek biztosra menni, „tutisták”. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság, a NOB döntéshozói különösen azok.

Budapest az elmúlt évtizedben a nemzetközi sport egyik fővárosa lett. Mindkét alapsportágban, atlétikában és úszásban is lehengerlően sikeres világbajnokságnak adott otthont, sőt a vizes vb-nek 2017 és 2022 után 2027-ben harmadszor lesz házigazdája, az egész földkerekség egyetlen triplázójaként. 2021-ben a labdarúgó Európa-bajnokság csoportmérkőzéseit, kontinentális futballkupák döntőit, európai ifjúsági olimpiai fesztivált, EYOF-ot rendeztünk, és felsorolni is nehéz lenne, hány rangos világversenyt még.

Ellenérvként ugyanakkor felhozható, hogy a második világháború óta, az elmúlt nyolc évtizedben, a modern sport érájában a magyarhoz egyáltalán mérhető nemzetgazdaság és társadalom mindössze kétszer lehetett házigazda: 1952-ben Helsinki, majd 2004-ben Athén. Utóbbi is csak az alapító atyának járó – az 1996-os centenáriumhoz képest így is megkésett – egyedi és eseti kedvezmény okán. Csakhogy éppen a NOB mérte fel, hogy a gigantománia miatt lassan alig lesz fogadó város és ország, ezért is alkották meg az Agenda 2020 nevű stratégiai reformprogramot, amelynek célja a fenntarthatóság és a költséghatékonyság növelése, az „emberi léptékű” olimpia. Ezt pedig mintha Budapestre szabták volna.

Mielőtt azonban a hurráoptimizmus hibájába esnénk, vegyük számba az intő jeleket! Elsősorban elvetélt pályázatainkat, próbálkozásainkat. A vontatott athéni előkészületek miatt már 1896-ra felmerült Budapest szerepvállalása, aztán 1916-ra, 1920-ra, 1940-re és 1944-re is – a jelek szerint a háborúk miatt törölt játékokra specializálódtunk. Az 1960-ra kandidálás kudarca kijózanító volt, hiszen a döntés 1955-ben, azaz röviddel a helsinki 16 arany, a londoni, angolok feletti 6:3, az évszázad mérkőzése, az 1954-es futball-vb után született meg, ám Budapest az első körben így is mindössze nyolc, a másodikban egy szavazatot kapott, a harmadikban pedig már egyet sem.

Ekkor még a vasfüggönyön akadt fenn a mi olimpiánk, majd 2017-ben már egészen máson. Sokáig úgy tűnt, a parlamentben, a Fővárosi Közgyűlésben és a hazai sportmozgalomban is roppant erős a támogatottság, ám egyszer csak feltűnt a politikai palettán egy együgyű párt, a Momentum, amelynek egyetlen ügye az olimpia megtorpedózása volt. Össze is gyűjtöttek 266 151 aláírást a rendezéssel kapcsolatos népszavazás kérdéséről, de ismerjük el, ez önmagában édeskevés lett volna, ettől még nem kellett volna a másik félnek meghátrálnia. Beszédes kontraszt, hogy alig pár hónappal korábban, 2016 októberében, ugyancsak népszavazáson 3,3 millióan voksoltak a – leegyszerűsített formában fogalmazzunk így – kényszerbetelepítések ellen, ám ezt a kezdeményező oldal is csak félsikernek, a másik egyenesen kudarcnak láttatta. Ehhez képest a negyedmilliót a politika torz tükrében sikerült odáig nagyítani, hogy azt a látszatot keltette, a magyarok nem kérnek az olimpiából.

Hogy az igenek és nemek valós tartalma, lelki töltete között milyen óriási kontraszt feszült, azt pontosan mutatta meg az egykori kiváló válogatott sportoló, akit az aluljáróban a Momentum aktivistái leszólítottak, mondván, jöjjön aláírni, csak néhány perc az egész, mire ő azt felelte: „Lehet, hogy nektek néhány perc az olimpia, de nekem az egész életem!”

Meggyőződésem, hogy két, három generációnak is élete élményét adná. Ez természetesen nem számszerűsíthető adat, de mi lehet ennél nemesebb cél, küldetés? Tudom, miről beszélek, hat olimpián lehettem jelen, aki a tévé előtt rikoltozott vagy könnyezett, az gondolatban szorozza körülbelül százzal ezt az érzést, és megkapja, mi várna rá 2036 forró nyarán az uszoda, a stadion, a csarnok lelátóján.

Mondani sem kell, e pillanatban nem állunk készen a rendezésre. De jóval közelebb vagyunk hozzá, mint voltunk 2017-ben vagy mint vannak vetélytársaink, most. A létesítmények többsége ugyanis felépült, a szellemi kapacitás, a tudás adott. De nem minden. Hogy csak néhány példát említsünk, szükség lenne reptéri gyorsforgalmi útra, vasútra, szálláshelyekre, kerékpár-stadionra, olimpiai falura, és a nyílt vízi versenyek „aszálybiztos” helyszíneit is ki kellene találni. Ám e beruházások egy része amúgy is elkerülhetetlen, és a 2017-es kalkuláció kimutatta, ha elnyertük volna a 2024-es jogot, hét, nem is annyira szűk esztendőn keresztül minden évben a magyar költségvetés kiadási főösszegének 0,5–0,7 százalékát kellett volna a közös álom beteljesülésére fordítani.

Közös álom? Túlzó megfogalmazás. Mai viszonyaink között nincs az a kezdeményezés, amely itthon össztársadalmi támogatottságot élvezhetne. Ezzel mindenkinek számot kell vetnie, aki aktív – vagy passzív – félként beszáll e pályázati mókuskerékbe. 2017 példája arra int, hogy legalább a célegyenesig jussunk el, a rajtvonaltól ne hátrafelé induljunk el. Ehhez pedig elegendő azokra támaszkodni, akik nem vonják meg maguktól a gondolkodás, az érzelmek és az összetartozás „luxusát”.