Az ügynök élete

Olvasom, hogy november 4-én, a tervezetthez képest két hét késéssel megkezdődik a kommunista diktatúra ügynökaktáinak nyilvánosságra hozatala. Szerintem inkább harmincegynéhány esztendő késéssel, úgyhogy én most saját hatáskörben „nyitok meg” néhány aktát. Először is a magamét, amely bizonyítja, hogy lehetett nemet mondani – legalábbis az 1980-as évek közepén. Igaz, akkor sem minden következmény nélkül. „Csak” az életemet kellett újraterveznem.

Másodikos egyetemista voltam 1985 januárjában a Marx Károly nevét viselő Közgázon, nemzetközi kapcsolatok szakon, amikor a posta kézbesített nekem egy feladó nélküli, közepes méretű borítékban egy levelet. Az állt benne, hogy egy meg nem nevezett vállalattól gratulálnak a félévi vizsgaeredményeimhez, állásajánlatuk lenne a számomra, ezért kérnek, hívjam fel telefonon T. Elemért egy budapesti, természetesen vezetékes (más nem is volt) számon. Megtettem, de azzal kezdtem, bizonyára tévedés történt, én ugyanis még több mint három évig tanulni fogok. Ezt ők pontosan tudják, felelte Elemér, de azért csak találkozzunk, lenne mondanivalója a számomra. Volt is.

A mai Lónyai, hajdan Szamuely utcában ültünk le egy kocsmában, lehajtottunk egy-két sört, a harmadiknál már el is érkeztünk oda, hogy be akarnak szervezni. Mivel a sportban gyorsan közös nyelvet találtunk, emberem valahogy úgy fogalmazott, nem támadó, hanem védő játékosnak szemeltek ki, mert sok és nagy veszély leselkedik ránk. Kezdetben, bemelegítésként azonban még csak kisebbeket kellene elhárítanom, elég, ha egyetemi csoporttársaimról, a hangulatról jelentek. Kapásból nemet mondtam. Ehhez szemernyi bátorságot sem kellett merítenem, mert a beszélgetés oldott, laza légkörben zajlott. Elemér persze nem örült, de egyetlen szóval sem fenyegetett, csak kecsegtetett. Fix havi jövedelemmel, életpályával, lakáshoz jutással. Köszönöm, akkor sem, nem így képzelem el a jövőmet, én erre egyébként is alkalmatlannak érzem magam – erősítettem meg, búcsúzóul pedig megkaptam, rossz döntést hozok, hibázok, nagy kár, ezért még gondolkodjak, és ha mégis érdekelne a dolog, keressem bátran.

Nem érdekelt, nem is kerestem. Ő viszont engem igen. Több mint két év múlva, 1987 tavaszán.

Futballmeccsen felrúgtak, eltört a csuklóm, az újabb levélben pedig az állt, attól még, hogy az egyik kezem gipszben van, a másikkal felemelhetném a telefont. Megdöbbentem. „Ezek” még mindig figyelnek, tudják, mi van velem, nem mondtak le rólam? Úgyhogy hívtam Elemért, szabadkoztam, mondván, részemről semmi nem változott, azt hittem, ezt egyszer már megbeszéltük. Értette, vagyis inkább nem, sajnálta, de minden jót kívánt.

Majdnem egy évvel később, már végzős hallgatóként a tanszéken megláttam egy plakátot, amely azt hirdette, lehet jelentkezni a bécsi diplomáciai akadémiára, posztgraduális képzésre, a felvételi tárgyak angol, német és egyetemes történelem. Ezt nekem találták ki! – ujjongtam, és azzal a lendülettel le is adtam a titkárságon a szükséges űrlapot. Másnap hivatott a tanszékvezetőm. Régi vágású kommunista volt, de jó szándékú ember, és mivel szerette a focit és a Fradit, velem többet beszélgetett, mint az egész csoporttal együttvéve. Az utolsó „eszmecserénket” szinte szó szerint tudom idézni; íme, a párbeszéd, amely után gyökeresen új irányt vett az életem:

– Ballai, maga szerint én kedvelem magát vagy nem?
– Szerintem professzor úr kedvel engem.
– Helyes. Akkor maga szerint amit most fogok mondani, jó szándékkal mondom vagy rosszal?
– Szerintem jó szándékkal mondja.
– Ez is helyes. Felejtse el a bécsi diplomáciai akadémiát!
– De miért? Az angol–német párosítással a csoportból nekem van a legnagyobb esélyem.
– Ez nem számít. A diplomáciai pályát is felejtse el! Tényleg nem tudja, miért?
– Nem, nem tudom.
– Mert maga egyszer nemet mondott, amikor igent kellett volna mondania. Érti, mire gondolok?
– Értem. De ez ennyit számított?
– Hát persze. Úgyhogy keressen valamilyen más munkát magának!

Így lettem újságíró. És onnantól érdeklődéssel figyeltem azon diáktársaim pályaívét, akik szépen lépkedtek előre a külügyi ranglétrán. Akadtak néhányan. Talán az is érthető, hogy fogékonnyá váltam a különféle ügynök történetek iránt. Ha központi akarattal mostanáig nem is hozták nyilvánosságra azokat, egy-egy kósza szél kinyitotta némelyiküket, rombolva mikrovilágokat, mítoszokat, mérgezve lelkeket. Egyre többször kapkodtam vagy ráztam a fejemet. Attól is, ha egy bálványról kiderült, hogy esendő, gyarló ember, attól is, ha gyónás nélkül várt vagy kért bűnbocsánatot, attól is, ha szűkebb és tágabb környezetétől nemcsak megkapta azt, hanem még rokonszenvtüntetést is rendeztek mellette.

Nem értettem például Novák Dezsőt, a Ferencváros egykori klasszis futballistáját, kétszeres olimpiai bajnokát, későbbi sikeredzőjét, akiről egyszer csak kibukott, hogy klubtársáról, szívbéli barátjáról, Albert Flóriánról jelentett. Ha egy nagy levegővétel után elmondta volna, miféle kényszer vitte és vette rá, talán megértem, elfogadom, hiszen a rendszer lényegéből fakadóan ő is áldozat volt. De a sírba vitte a titkát. Vagy ki tudja, a titka vitte a sírba őt.

Mint Miki bácsit, a sokáig közkedvelt és mindenkivel barátságos Fradi-szurkolót, aki büszkén hirdette, hogy a legsötétebb időkben csak ő és barátja, „Krampusz” emelte magasba a zöld- fehér zászlót a Kinizsi piros-fehér színe helyett – csakhogy, mint kiderült, Bakos Miklós néven a diktatúra egyik legbuzgóbb ügynöke, szurkolótársai és klubja árulója volt. Bizonyára azt hitte, ez örökre az ő magánügye marad, különben nem kérkedett volna a tények ismeretében egészen más értelmezést nyert bátorságával. Így viszont egy csapásra lett héroszból, vezérből provokátor és gazfickó. Onnantól soha senki nem látta a lelátón, már csak a halálhíre érkezett meg helyette.

Nem értettem Szepesi Györgyöt sem. Az „Aranycsapat tizenkettedik játékosát”, nem mellékesen Galambos ügynököt. Ennek hangot is adtam a Magyar Nemzetben 2013 márciusában írt, Puskás és Galambos című publicisztikámban, többek között így: „Életműve 99 százalékáért becsüljük, ám eközben úgy teszünk, úgy tesznek, mintha az a maradék egy százalék soha nem is létezett volna. Nem bántó, ártó szándék vezetett, vezet minket, hanem a normális emberben meglévő igazságérzet és tudásvágy. (…) hogy megtudjuk: az ország legnépszerűbb sportriportere a kommunista titkosszolgálat kötelékében milyen információkat küldött mondjuk Londonból, az évszázad mérkőzésén mesterhármast szerzett Hidegkutiról vagy a berni vb-döntőről, esetleg az azt megelőző, áttivornyázott éjszakáról. (…) Huszonöt esztendő elteltével, 1981-ben például ki hozta haza először Puskás Öcsit: Szepesi, a testi-lelki jó barát vagy Galambos, az ügynök?” Ennél finomabban aligha lehetett volna fogalmazni. Mégis többen nekem estek, hogyan merészelek a sárba rántani egy élő legendát. Ezt sem értettem. Hiszen nem én szerveztem be. Miként azt sem, hogy a Novák Dezsővel az ügynökmúltjáról készített interjúban a kolléga azt kérdezte tőle, hogyan bírja e „meghurcoltatást”. Meg azt sem, hogy miután Albert Flórián, a Császár teljes joggal kijelentette, innentől nem focizik együtt Novákkal a vasárnap délelőtti, népligeti öregfiúkmeccseken, a társak nem Novákot kérték meg, hogy ne jöjjön többet, hanem lemondtak Albertről.

Nem értettem a rendezőt, aki, mint utóbb egyértelművé vált, vezeklésként alkotta meg a Mephistót, de a vétkét nem vallotta meg előtte, és e sajátos élményanyagnak köszönhetően lett Oscar-díj a méltó „büntetése”. Nem értettem a kíméletlen színikritikust sem, aki, amikor nyilvánosságra került róla, hogy 1963-ban beszervezte és 1979-ig besúgóként alkalmazta az állambiztonság, Komolyan hitte, hogy elintézheti az egészet ezzel a négy mondattal a Népszabadságban: „Hetek óta feltételezések terjengenek egykori ügynökmúltamról. 1963-ban valóban aláírtam egy beszervezési nyilatkozatot. Elszámolással önmagamnak tartozom a történtekért. Többet erről nem fogok mondani.”

Többet most én sem. Középszerű tévés személyiségekről, sportolókról, művészekről, rockzenészekről, egyetemi oktatókról sem, akiknek egyszer csak valamiért, szűkebb és tágabb környezetük számára is érthetetlen okból, meglódult a szekerük. Tanszékvezetőm 1988-ban azt rótta fel nekem, hogy egyszer nemet mondtam, amikor igent kellett volna mondanom. Azonban meggyőződésem, helyesen döntöttem, mert a nyugodt álomnál aligha van fontosabb. Bár talán azok is nyugodtan alszanak, akik akkor, a sorsfordulónál igent mondtak nem helyett.