Áztató

Ülök a tévé előtt, előttem a szőnyegen egy lavór lábvíz. Áztatok. A krimi megszakad, jönnek az elviselhetetlen, idióta reklámok, messze a távirányító, nem érem el a lavórból, nem tudom levenni a hangot. Szenvedek.

Hogy egy tévéreklámban mi hangzik el, az nem fontos. Ezeknek a szövegeknek, amelyeket – gondolom – szomorú életű, elvetélt újságírók írnak, egyetlen valódi céljuk van: a rádumálás. Ám mint ilyenek, mint a legegyszerűbb lelkek szellemi szintjére hangolt szövegek, kiváló tanújelei a korszellemnek. Némelyikük egészen szimptomatikus módon mutatja fel mai közgondolkodásunk állapotát.

Valami lakberendezési bolt reklámja. „Otthon az, ahol önmagad lehetsz” – üvölti egy hang. Na, itt álljunk meg egy pillanatra. Szerény véleményem szerint ez nem igaz. Pontosabban: igaz, csak megfordítva. Hogy mire gondolok, azt talán megvilágítja egy néhány nappal ezelőtt lezajlott beszélgetés.

Egy liberális barátommal söröztem, amikor is a következő néhány mondat szökkent ki fogai kerítésén: „Csak egy dologban lehetünk biztosak. Önmagunkban. Mindennek az alapja az, hogy én vagyok. Csak egyének vannak. Ez a valóság, és semmi több. Nép, nemzet, nemzedék: ezek viszonylagos fogalmak, erőltetett összegei az egyedüli létezőknek, az individuumoknak. Nem létező dolgok. Tulajdonképpen agyrémek.”

Ezzel kezdetét vette egy elég hosszú, méltóképp terméketlen vita, melyben fő érvem az volt, hogy ha nincs nép, akkor nincs egyén sem. Mindenki eleve valamilyen nép közé, valamilyen hazába születik. Szüleitől egy nép nyelvét tanulja meg, ez a nyelv lesz – ahogy a nagy Heidegger mondá – létének háza, amíg él. Ezen a nyelven sajátítja el népe szokásait, történelmét, kultúráját. Ez a nyelv lesz az ő sorsa, amelyben élnie, halnia kell. Ezzel természetesen nem tagadom az egyén létezését, individuális jogait. És szabadságát sem, amelyet körülbelül kamaszkorban, nagyrészt épp saját közösségével szemben kell kivívnia. De az oksági lánc kezdete az otthon. Ha az árulkodó, liberális reklámszöveget a feje tetejéről a talpára állítjuk, akkor valami ilyesmit kapunk: „Önmagad az, amit otthon érzel.” Most, hogy így olvasom, érzem, hogy ez sem feltétlenül igaz. Mert mehetek én bárhova, akkor is önmagam maradok. Ha most dadaista játékba fognék, és mint egy koktélkeverőben, összeráznám a mondat szavait, a legütősebb itóka talán ez volna: „Az érzés önmaga otthona.”

De ez túl mély, tárcához nem illő gondolat. Visszakanyarodom inkább a politikához. Mert ne legyenek kétségeink: hogy higgyünk-e ennek a reklámnak, az politikai kérdés. Itt eldől, hogy liberális vagyok vagy konzervatív. Hogy mi a fontosabb nekem: a közösség vagy én? Persze ez ebben a formában túlságosan primitív kérdés. Mert miért kellene nekem eldöntenem, hogy ha gondolok valamit, azt a népem vagy az individuumom gondolja általam, bennem? Miért kellene meghatározni, melyikük az előbbre való? Mi ez, futóverseny? Tudok én egyáltalán olyat gondolni, amit csak a nép gondol bennem, illetve amit csak én magam? Nyilván nem, hiszen én egy személyben vagyok individuális létező, családtag, Fradi-drukker, író, van anyanyelvem, népem, hazám, de európai is vagyok meg fehér, és egyébként Homo Sapiens meg Föld-lakó. Ez mind, együtt.

Mindenki ebben a cipőben jár. Mégis, mióta az eszemet tudom, az ország lakossága – politikai szempontból – két nagy csapatra oszlik. Kezdetben voltak a komcsik meg az emberek. Az emberek egy része konzervatív volt, a másik része liberális. (Persze mindkettőnek léteztek fokozatai, árnyalatok a szürkeállományban, egyéni színek a szívben, vélemények, esetleg mindenféle csoportidentitás dacára – röviden ezt úgy mondjuk: minden ember külön világ.) A konzervatívok, a liberálisok meg a hibridjeik – akikről megjegyzendő, hogy az sem volt mindegy, hogy valaki konzervatív liberálisnak vagy liberális konzervatívnak tartotta magát, vö. a magyar nyelv szépsége – a szocializmus évtizedei alatt összefogtak a hatalmon lévő köcsögök ellen. Akkor még nem sejtettük, de ahogy a közös ellenség kimúlt – a rendszerváltás utáni komcsi utódpárt élőhalottai nem számítanak – liberálisok és konzervatívok szépen egymás ellen uszultak. Az alapvető törésvonal két partján gyülekező csapatoknak sok fedőnevük volt. Népi–urbánus, jobboldali–baloldali, a rasszisták számára pedig: magyar–zsidó. Amikor tehát már nyugodtan élhettünk volna, mint az Alföldön visítozó vércsék, komcsiktól nem háborgatottan (nota bene: vércséből is két fajunk van: a vörös és a kék), megint jött az össznépi kulturkampf, hogy soha ne legyen vége.

Emlékszem, az első Fidesz-győzelem után Jankovics Marcell-lal beszélgettem kulturális természetű terveiről. Ő annak örülne, mondta, ha most nem az történne, hogy ha eddig a kultúra iszonyúan balra billent, akkor most billenjen ugyanannyira jobbra, mert – tette hozzá – most itt az esély, hogy beálljon középre a mérleg nyelve. A hatalmon lévőknek némi eleganciát kellene gyakorolniuk. Máskülönben soha nem lesz vége a kulturális-társadalmi bosszúhadjáratoknak. Nemigen hallgattak rá.

Azóta már a balos–jobbos ellentét sem játszik. Legfeljebb mint a globalista–szuverenista dichotómia történelmi árnyéka. De a kiegyenlítődés most is elmarad. Ordít a tévé, hullámzik a lavór lábvíz, ide-oda, ide-oda.