Baltikum: A leghosszabb háború - Észt, lett, litván szabadságharc a szovjetek ellen
Váratlanul bukkannak elő, és váratlanul lehet rájuk bukkanni. Nemcsak sokan vannak, de egyre többen: közülük már eleve sokan egyszerűen a háború és a szovjet megszállás elől menekültek az erdőbe.
Valahol itt Európában, nem is olyan túl messze, a Baltikumban – Észtországban, Lettországban és Litvániában – az emberiség legújabb kori történelmének leghosszabb, egyáltalán nem hagyományos háborúja zajlott le. Háború, közvetlenül egy háború (a második világháború) után. Egy nagyon furcsa háború az úgynevezett hidegháború kellős közepén. Vagy éppen tökéletesen ismeretlen, elfelejtett, nem létezőnek tekinteni próbált háború. És mivel a hadviselő felek legalább annyira rendhagyónak minősíthetők, mint maga a küzdelem, újra kell értelmezni a különböző definíciókat is. Olyan érdemi fogalmi tisztázásra vállalkozva, ami a mai időkben önmagában felér egy hadüzenettel. Mert a végletekig inflálódott, agyonhamisított és deformáltságukban laposra koptatott meghatározásokat végre a fejükről a talpukra kell állítani.
Az úgynevezett északi háborúnak véget vető, 1721-ben megkötött nystadti békével Nagy Péter cárnak sikerült megszereznie a Baltikumot. Az első világháború végén a cári Oroszország balti tartományairól az erősödő bolsevik hatalom hajlandó volt lemondani: Sztálin kijelentette – nyilván nem egy elvtársával teljes egyetértésben –, hogy ez a helyzet, vagyis Észtország, Lettország és Litvánia teljes állami függetlensége nem tarthat örökké. Ha úgy tetszik, minden korábbi törekvés (értsd: a birodalmi, hódító imperialista politika) folytatódik. Két évtized sem telt el, és 1939. augusztus 23-áról 24-ére virradó éjszaka Moszkvában aláírták az úgynevezett Molotov–Ribbentrop-paktumot, ami valójában nem más, mint egyféle német–szovjet szerződés, melynek értelmében teljes egyetértésben felosztották Kelet-Európát. A kiegészítő titkos jegyzőkönyv, a záradék rögzítette az árat, amit Hitler Sztálinnak fizetett a meg nem támadási paktumért: szabad „területi és politikai átalakítások a Baltikumban”.
Három hónap sem telt el, ősszel katonai támaszpontok létesülhettek a balti államok területén Jó fél év múlva, 1940 nyarának elejére pedig gyakorlatilag befejeződött a három ország teljes katonai megszállása. Már csak a szokásos szovjet bábszínház maradt hátra: egyetlen listával tartott „választásokon” a szerencsétlen országok lakói megszavazták – sőt kérték! –, hogy kebelezze be őket Sztálin szörnyállama. A szovjetizálás betetőződéseként Litvánia hivatalosan augusztus 3-án, Lettország 5-én, Észtország 6-án vált szovjet tagköztársasággá. Mindazzal – totális pártállami terror, kolhozosítás, Gulag, modern rabszolgatartó társadalom, koldussá tevő államkapitalizmus –, amivel a szovjet hódítás mindenfelé együtt járt. Megkezdődött a leghosszabb háború. A szovjet megszállás először egy alig egyéves periódust jelentett: 1941 a Szovjetuniót az első időszakban a szó szoros értelmében földbe döngölő német támadás éve, a nemzeti ellenállás sajátságos, gyorsan változó körülmények közé került. Szervezett fegyveres ellenállás gyakorlatilag már az ún. első – az egyéves – szovjet okkupáció alatt is létezett. (Más kérdés, hogy az idő rövidsége és a bolsevik hatalmat egy éven belül „váltó” német okkupáció kettős körülményrendszere rendkívüli fejleményeket hozott.)
A németek érkezését megelőző, Kaunasban több mint kétezer áldozatot követelő, június 22. és 26. közötti litvániai felkelés és a június 28-án Rigában kitört – igaz, mindössze egy napig tartó – véres lázadás végső soron ugyanazt eredményezte, mint az Észtországban hosszú hetekkel a német bevonulás előtt megélénkült „klasszikus” partizántevékenység. Igen nehéz meghúzni a határvonalat a menekülni kényszerült szovjet uralom ellen felkelt litván vagy lett harcosok és a délészt vidékeken a hatalmat átvevő erdei fegyveresek fellépése, tettei és célkitűzései között. A városi lázadók és a Tartu környéki vagy az északi területeken harcoló, összességében több mint ötezer partizán egyaránt a háború kezdeti szakaszának résztvevője volt, akik júniusban, júliusban nagyjából hasonló veszteségeket okoztak a végnapjaikat élő szovjet erőknek. Úgy is fogalmazhatunk: a szovjet hódító kényszerű távozása bátorította és „paprikázta” fel első ízben igazán a lett, észt és litván embereket.
Az oroszok nyomában érkező, kelet felé nyomuló náci csapatok felbuzdult, fegyverre kapó, mindinkább nekibátorodott lakossággal találták szembe magukat. Amely ebben a sajátos „posztszovjet és prenáci” helyzetben a szovjet kommunista uralmat váltó német közeledés miatt minősíthető egyre elszántabbnak. Három év elteltével, midőn „a Baltikum felszabadult” – amint a sztálinista propagandaplakátok mindenfelé hirdették –, a vállalkozó szellemű, vidéki körútra induló idegent 1944 őszén már mindhárom országban nagyjából hasonló képsorok fogadhatták volna: az utakon menekültek vonulnak. Ismeretlen eredetű zajok, zörejek, rejtélyes, félelmetes hangok innen is, onnan is. Talán távoli fegyverdörej. Vagy valami más. Ki tudja?
A sűrű, áthatolhatatlannak tűnő erdőségek, a végeláthatatlan nyírfa- és fenyőrengetegek mélyén valósággal hemzsegtek az egységeiktől leszakadt német katonák, a Wehrmacht és a Waffen SS balti egységeinek volt harcosai, a finn hadsereg észt veteránjai. Rögtönzött tábor- és szálláshelyek, égre kanyargó füst a nyirkos hidegben, vegyes öltözetű, korú és fegyverzetű emberek. Borostásak, szedett-vedett külleműek, füst- és lőporszagúak. Sokfélék és mégis egyformák. Váratlanul bukkannak elő, és váratlanul lehet rájuk bukkanni. Nemcsak sokan vannak, de egyre többen: közülük már eleve sokan egyszerűen a háború és a szovjet megszállás elől menekültek az erdőbe. A közhangulat mindenfelé az elkeseredett gyűlölettel elegy várakozásé: a passzív utálkozás és a félelem által átmenetileg legyőzött düh a sarokba szorított ember egészséges bizakodásra épülő reménységét sodorta előtérbe. Ezt az újbóli rettenetet sokáig nem hagyhatták semmiféle földi és égi hatalmak. Talán a szovjetek is belátják, hogy legalábbis módszert kell változtatniuk, ha nem bírnak velük, és főleg leginkább a külföld, a művelt, demokratikus európai világ nem hagyhatja ennyiben mindezt, próbál majd tenni valamit. A pletykák, szóbeszédek már arról szólnak, hogy a szovjetek a nyugati hatalmak nyomására végül mégiscsak kivonulnak.
Az NKVD eközben már bőszen dolgozott. Három-négy tagú – ma úgy mondanánk: átvilágító – bizottságok vizsgálták minden, 12. évét betöltött baltikumi polgár politikai múltját, politikai nézeteit: hogy „háborús bűnös” vagy „a nép ellensége” az illető, ez a kétféle kategória létezett. Nemsokára, már az év vége felé megindultak a deportálószerelvények. Mindennek szinte pillanatok alatt híre terjedt. Sokan azt gondolták: meglehet, ők lesznek a soron következők – és még mindig szívesebben haltak meg akár harcolva a szülőföldjükön, mint agyongyötörve, halálra éheztetve valahol Szibériában. A partizánháborúnak nevezett hősköltemény most kezdődött igazán.
A leghosszabb háborúról részletesen beszámolni persze teljesen lehetetlen. Amit tehetünk: röpke, vázlatos pillantással végigsuhanni a megindítónál megindítóbb, hihetetlennél hihetetlenebb történések, statisztikai adatok és szikár tények terepszakaszain. Ha északról haladunk dél felé: a szervezett, nagyarányú fegyveres harc Észtországban kezdődött el legkésőbb. (Igaz, itt is tartott legtovább, ha végül már nem is szervezett keretek között.) Az „erdei testvérek” mozgalmát az 1944 márciusában alakult Észt Köztársaság Nemzeti Bizottsága (EVRK) fogta össze. Érdemi aktivitás csak 1945 elején kezdett kibontakozni, miután Endel Redlich, az észt hadsereg egykori tisztje létrehozza a Fegyveres Harc Szövetsége (Relvastatud Voitluse Liit, RVL) nevű szervezetet. (A partizánok baltikumi elnevezése, lettül mezabrali, észtül metsavennad, litvánul misko broilai a XIX. századból ered: így nevezték a földbirtokosok önkényeskedései elől az erdőségekbe menekülteket.) Már az első „teljes” esztendőben, 1945-ben 340 „banditatámadást” regisztráltak a szovjet belügyi szervek, ezek között 126 „terrorakciót” és hét „diverziót”. A legtöbb akciót hat-tíz fős csoportok hajtották végre, különösen a kezdeti időkben. Az RVL révén a harc 1946–47-ben érte el tetőpontját, majd újból felerősödött 1949-től. Az Észt SZSzK története szerint csupán 1948-49-ben a partizánok „több száz szovjet embert öltek meg” – ez a szám 1944-től az ötvenes évek elejéig minden valószínűség szerint több ezer lehetett.
Lettországban 1945 elején már teljes mértékben szervezett partizánerők tevékenykedtek. A partizánok 1955-ig 707 fős veszteséget okoztak – egyedül a belügyi csapatoknak. 1671 kommunista aktivistát és kollaboránst öltek meg, összesen közel háromezer fős veszteséget okoztak a megszállóknak.
Litvániában volt a leghosszabb ideig tartó, a legnagyobb arányú és legalaposabban megszervezett a küzdelem. Az okok többrétegűek és elég messzire vezetnek. Litvániának van egyedül hosszú évszázadokra visszanyúló államisága, „nagy és dicső múltja”. A lengyeleken keresztül még némileg velünk, magyarokkal és a Kárpát-medencei, ugyancsak sajátságos nemzeti-nemzetiségi univerzummal való, históriai természetű összefonódás hatásai jócskán megtehették – meg is tették – a magukét.
Litvániában ezért felnagyítva, időnként elképesztő arányokban játszódott le mindaz, amit korábban Észt- és Lettország kapcsán bemutattunk. 1945 őszétől 1957 végéig az LLA, a felszabadítási hadsereg soraiban mintegy nyolcvanezer ember harcolt a megszállók ellen (Lettországban mintegy negyven-, Észtországban harmincezer). Lettország legalább 150 ezer, Észtország mintegy százezer lakosát vesztette el, Litvániában a veszteség arányosan még nagyobb, körülbelül 450 ezer ember. A harcokban a három országban mintegy harmincezer helyi lakos és százezer szovjet megszálló esett el. A nem egészen másfél milliós Észtországban 125 ezer, Lettországban 175 ezer, Litvániában 315 ezer fő esett a szovjet terror és deportálás áldozatául. Az összlakosság megközelítőleg tíz százaléka! A leghosszabb háborúban az észt erdei testvérek vesztesége 15 ezer, a letteké 25 ezer, a litvánoké ötvenezer fő volt.
Alighanem elég is ennyi a számokból. A legesleghosszabb háború – és ez a lényeg – máig tartó. Talán örök is. A megbékélést senki sem úgy képzeli el, hogy mindent besöprünk a nagy és álszent európai szőnyeg alá, és ki-ki elfoglalja magát önön GDP-jével. De nem is úgy, hogy enyhén mazochista felhangokkal, szánalmas és hazug egyenlősdit játszva, bűnbánóan a nemzeti partizánok gyakran nem éppen jól nevelt leányintézeti növendékekre valló cselekedeteit emlegetnék, „lám-lám” sóhajtásokkal, együtt és párhuzamba állítva a szovjet rémtettek özönével. Világosan és egyértelműen különbséget tesznek bűnös és áldozat, agresszív megszálló és kétségbeesetten védekező között. Mi több, természetesnek vélik, hogy teljes erőbedobással az övéik pártján állnak, következetesen és elszántan.
„Félelem és elaljasodás ikertestvérek” – írta egykoron a mi Kovács Imrénk.
A leghosszabb háborút saját gyávaságunk ellen kell megvívni.