Bátorságpróba - Kötelességünk felemeli a szavunkat a hatalmon lévők ellen

Április óta a teljes magyar társadalom átrendezi magában, amit az elmúlt harminchét évben bátorságról, bátortalanságról gondolt.

Valamikor a rendszerváltozás környékén a legtöbben – bevallom, én is – azt hittük, hogy a társadalmi és egyéni bátorság legfőbb próbája a hatalom elleni fricska: támogattuk a demonstrációkat, új politikusok előadásaira jártunk, ellenszegülő folyóiratokat olvastunk. Aztán kiderült, hogy vitézkedhetsz naphosszat, de ha a munkanélküliség az egeket ostromolja, ha az országot kiforgatják a vagyonából és makkos cipős vállalkozók váltják fel a téeszelnököket és a szakszervezeti titkárokat (jó, megengedem, időnként ugyanazok voltak), nem sokat ér, hogy tartósan lázadó üzemmódban működsz.

A bátorságpróba következő állomása azoknak az életformaelemeknek a gyakorlása, amelyektől a létező szocializmus jó időre elzárt bennünket. Nekirugaszkodás nélkül átjutni az osztrák–magyar határon, csak úgy könnyedén, mintha a határátlépés ténye természetes volna. Vagy például az, hogy politikai vicceket mesélhetsz a villamoson, és nem kell körülnézned, senki nem tartóztat le. Lassan eljutottunk odáig, hogy a mindennapok bátorsága magánjoggá, sokaknak pedig egyidejűleg kolonccá vált. Hiszen a nép, az istenadta nép igazából nem bátor, pusztán gazdag szeretett volna lenni, magyar helyett osztrák vagy valami olyasmi, ezért a rendszerváltozás alapértékeit sutba dobta, és nem hősnek, hanem áldozatnak szegődött. Zarathustra pedig szomorúan elnézegette a kötéltáncost, majd lehajtotta a fejét.

Bátornak lenni ma teljesen mást jelent, mint 1989 környékén, bátortalannak lenni viszont voltaképpen ugyanazt. Hallgatni, figyelni, kivárni és mérlegelni – a Kádár-korszak gyávaságát és torzulásait tovább cipeli a magyar társadalom. Ma, amikor az új kormány lényegében diktatúrát épít, intézményes törvénytelenségekkel sokkol, megnyirbálja a szabadságunkat, az a bátor ember, aki felemeli a szavát a hatalmon lévők ellen. A Szamizdat megszületése voltaképpen ennek a lelki folyamatnak a következménye. Elkezdtünk beszélgetni egymással, rájöttünk, hogy közös az asztal, közös a táplálék, és valamit tennünk kell, mert ha gyáván hallgatunk, lassan az egész társadalom a föld alá kényszerül, szalmaszállal szívjuk majd fentről a levegőt, és megköszönjük a mindennapi harminc ezüstöt, amelyet a bátortalanságunkért fizetnek odafentről.

Nem mindenki érti még, hogy bátornak lenni lelki alapállás dolga. Hogy annak van igaza, aki egyszer azt mondta, egyetlen ember sem félhet egy másik embertől. Hogy tetteink, akaratunk, elmulasztott lehetőségeink az örökkévalóságban visszhangoznak, jó és rossz modellek sokaságát hagyjuk hátra, felelősségünk pedig a teljes környezetünkre kiáramlik. Bátorságunk azonban voltaképpen természetes, különösen, ha elfogadjuk, hogy a régi ember eleve bátor, a modern pedig hitvány és haszontalan. Intézményesített szótilalom, akaratelvétel idején ennek puszta kimondása is bátorság, hiszen mérges fecskendővel oltogatnak világszerte, és jaj annak, akit utolérnek, megkaparintanak, igájukba hajtanak.

A szamizdatos azonban pontosan tudja, mit tegyen járvány idején. Alábukik az ismeretlenségbe, elvegyül. Nem félelemből, hanem mert stratégiájának alappillére a láthatatlanság. Valójában azonban élénk és hasznos társadalmi életet bonyolít a saját köreiben, ismerkedik és összeismertet, újratervez, hálózatot épít. A föld alatti mozgalmakat mindig is forradalmárok működtették, a régi ember undorral és értetlenül figyelte ténykedésüket. Az idők azonban megváltoztak. Ahhoz, hogy a kisebbségből többség legyen, hogy a magunk normális, természetes világképére részben visszahódítsuk a tömeget, rejtett bátorságpróbákon kell részt vennünk. Forradalom helyett hagyomány, fanatizmus helyett hit, gyűlölködés helyett tudás, cselekvés, nem pedig ideológiai rögeszmék – valahogyan ez a mi módszertanunk.

Eszembe jut Szabó Lőrinc 1928-as verse, amelyet a baloldal hazugságmítosza Hitlerhez kapcsol, pedig dehogy, egyszerűen csak az emberi nagyságról és az akaratról tudósít:

„S most jön a próba. A harc! Amit eddig
csináltam, mind csak előkészület volt.
Elbúcsúztam magamtól. Hogy mi lesz,
én is csak sejtem. Testem óriás
keretté tágult. Legnagyobb alázat,
te, legnagyobb hit, segíts meg! Segíts
te is, szerencse! Minden kész. Jelen
vagyok az ország hetven városában,
ötszázezer szuronyban mutatok
a főváros felé, egy óra mulva
monitoromon eldördül a jel:
én megszűnök és szívem árama
megindítja az új rend gépeit.”

Az új rend már épül, de valahol az emberi tudat mélyében fortyog, nincs alakja, még nem bukkant elő. Amikor a hatalom megrendül, majd kapitulál, újra a bátraké lesz a szerencse. Ez nem hit dolga, pontos tudásunk van erről. Közös felelősségünk, hogy a ránk váró munkát milyen hatékonyan, rendezetten, eredményesen végezzük el, mert amikor a monitoron eldördül a jel, már nincs több idő: megindulnak az új rend gépei.