Beszédes holtak - A magyar nem birkanép, hanem hihetetlenül türelmes és rugalmas

Mintha nem is telt volna el azóta nyolcvanhat irgalmatlanul hosszú esztendő. Halottaink hangosabbak és beszédesebbek, mint valaha, de minimum annyira, mint mindig az örökkévalóságban.

Roppant tanulságos történet: 1977. augusztus 29-én Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben Kós Károly temetésén óriási tömeg. Ott van szinte egész Kalotaszeg, teljes csodás népviseleti pompájában. Feledhetetlen, páratlan látvány. Ott van persze a román hatalom is. A szeku döbbenten figyelő szemei és fülei. „De hát hogyhogy, mi ez, ki szervezte ezt?” – kérdezi egyikük döbbenten. „A halott” – feleli higgadtan az egyik derék földi.

A válasz kulcsfontosságú. Nemcsak így október-november fordulóján, hanem az év minden napján. Manapság itt a magyar világban különösképpen.

Amikor 1940-ben Észak-Erdély visszatért a hazához, egyik legnagyobb esszéistánk, Cs. Szabó László azt írta, addig húsz éven át a halottak voltak a legbeszédesebb magyarok Erdélyben. „Visszafordultak a múltból, meghallották az élők sikolyát. (…) Az élők sokszor elfelejtik a holtakat, de a halottak hűséggel fizetnek a hűtlenségért. A halott lány megigazítja szeretője párnáját, az elesett tiszt a megingó csapat elé áll, a halott gazda visszajár megsimogatni a kutyáját. A halottak aggódva benéznek az ablakon, eloltják a lámpát a fáradt diák fölött, megsúgják a rímet az álmatlan költőnek.”

Mintha nem is telt volna el azóta nyolcvanhat irgalmatlanul hosszú esztendő. Halottaink hangosabbak és beszédesebbek, mint valaha, de minimum annyira, mint mindig az örökkévalóságban. Megszólalnak az éjszakai csöndben és a nagyvárosi zajban, a politikainak mondott hangzavarban és a közéletinek hazudott handabandában, a tisztázásnak becézett mellébeszélések és a vitának titulált pocskondiázások közben. Igen, a halott feleség megigazítja férje párnáját és az elesett tiszt vagy éppen Varga Janika a Corvin közből puskával a kezében a megingó csapat elé áll. Makovecz Imre feláll a Fő utcai Ampelos asztalánál, és határozottan, hangosan, kicsit ingerülten elmondja, hogy a magyarság eltaposhatatlan.

Ez több évszázados tapasztalat. A magyar nem birkanép, hanem hihetetlenül türelmes és rugalmas. Megtanult alkalmazkodni az idegen érdekek kijátszásához. Csurka István hátradől a Dózsa György úti Paprikában a széken, és higgadtan kifejti, hogy most, legalábbis egyelőre, „a teljes felvilágosítás a forradalom. A népnek mindent meg kell tudnia. (…) A megszállás tényével kell szembesülnie. Nem egy rossz kormányt kell jobbra cserélni (…), egységes magyar kultúrát kell teremteni. (…) Most csak úgy védekezhetünk az idegen kampánymenedzserek ellen, ha mindent elmondunk mindenkinek. A tényeket. Az igazságot. Fogadja csak el ez a mocskos banda ezt a költségvetést, ha meri, de tudja, hogy törvényes elszámoltatás következik, azt kapják érte, ami jár. (...) Nem új kormány kell, hanem magyar uralom.” Chrudinák Alajos, úgy is mint Ali pedig, kinek puszta említésére, tanúsítom, Nagyváradon máig kissé elhomályosul és a távolba mered Tőkés László tekintete, higgadtan elfordul a vágóasztaltól, és azt mondja, ezeknek ezt és így kell csinálni, érted?

Egy tanú feljegyezte, hogy 1957. november 2-án a Kerepesi temetőben lovasrendőrök cirkáltak, és alig sötétedett, délután öt órakor mindenkinek el kellett hagynia a temetőt. Mindenfelé lobogtak a gyertyák, és egy apuka a két kislányának ezekkel a szavakkal magyarázta meg Arany János sírjánál a gyertyagyújtást: „Magyar költő volt.” Hogy Arany János mi mindent mondott – mert hogy válaszolt, beszélt, újra meg újra, afelől szemernyi kétségünk sem lehet –, gondolom, fentiek után talán már nem nagyon kell ismertetnem. Elég hangosan beszélnek. És most, már a 2026-os év vége felé járva, az a gyanúm, kezd élesedni a fülünk. Így van ez rendjén.