Bevezetés a köztársasági „elnökológiába” - Csak az lehet államfő, aki kifogástalan globális pedigrével rendelkezik

Kezdjük mindjárt egy evidens etimológiai felvetéssel. Ahogy a mérnök az, aki „mér” vagy a vésnök az, aki „vés”, az elnök az, aki „él”, vagyis aki azért van az „élen”, hogy ezzel az életet szolgálja. És ha valaki most az gondolná, hogy ezek csak öncélú játszadozások a magyar nyelv elképesztő hajlékonyságával, akkor a továbbiakban a rendszerváltás rendszere elnökválasztásai rejtett dimenzióinak a bemutatásával szeretném érzékeltetni, hogy a magyar nyelv lelki, erkölcsi, szellemi üzenetét itt is érdemes volna komolyan venni.

A rendszerváltás rendszere uralmi berendezkedésének csinálása a látványtechnikai felszínen egy professzionális és persze alkotmányjoginak láttatott vita keretében ment végbe, ez volt a kerekasztal-tárgyalás, ám ennek alapvető célja éppen az volt, hogy pont a legmélyebb lényeget fedje el. (A legcsekélyebb mértékben sem nyílt meg akkoriban a vita arról, hogy mi lesz a rendszerváltás rendszerének lételméleti alapja, valóságos társadalom-szerveződési módja. Minden közbeszélő elintézte a kérdést azzal, hogy liberális demokrácia és szabad piacgazdaság lesz ez az alap, csakhogy ezek önmagukban csupán üres szavak, és inkább elleplezik, nem leleplezik a lényeget.) A köztársasági elnök intézményéről ez az elfedett lényeg akkor derült ki igazán, amikor az 1990-es választáson győztes koalíció rádöbbent: a rendszer lényege az, hogy kétharmados többség nélkül minden kormány üzemképtelen. MDF-es parlamenti képviselőként és az Antall-kormány államtitkáraként közvetlenül is átéltem mindezt.

Hogy a rendszer igazi csinálói miért teremtettek eleve olyan feltételeket, hogy üzemképtelen legyen, az az MDF–SZDSZ-paktum nyomán derült ki igazán. E megállapodás lényege az volt, hogy az SZDSZ kegyesen hozzájárult ahhoz, hogy jogilag mégis működőképes legyen a rendszer, és ezért szerényen „csak” azt kérte cserébe, hogy a köztársasági elnök személyét, illetve a közmédiumok (az akkor egyetlenként létező rádió és televízió) vezetőit és irányítását ő határozza meg.

Ez akkoriban nem is látszott aránytalanul nagy árnak, úgyhogy bár komoly viták voltak az MDF-en belül, de végül is „elfogadódott” a paktum lényege. Ám a taxisblokád fedőnevű, 1990 őszén csinált terrorakcióval az SZDSZ mint a nem létező globális világerő lokális ügynökhálózata világossá tette, hogy miről is van szó. Kiderült ugyanis, hogy ha egy „csinált” polgárháborúval megbénítja az adott uralmi rendszert és ezzel az egész országot, akkor a köztársasági elnök a szintén kézben tartott médiával összjátékban korlátlan diktatúrát gyakorolhat, ráadásul úgy, hogy ezt mint nemzetmentő akciót tudja felmutatni, a trükk lényegéből adódóan.

A véletlen úgy hozta, hogy azon miniszterek és államtitkárok között voltam, akik a súlyos műtétje nyomán kórházban lábadozó Antall József miniszterelnök távollétében a Parlamentben péntek hajnaltól hétfő hajnalig tartó „wellness hétvégén” tettek kísérletet arra, hogy megakadályozzák a polgárháborús káosz kialakulását. Hála istennek végül is sikeresen, de ezért igen nagy árat fizetett az ország: Göncz Árpád köztársasági elnöknek nem is kellett államcsínyt elkövetnie ahhoz, hogy egy-két óra alatt ő váljon az ország teljhatalmú urává. Vagyis kiderült, hogy a köztársasági elnök politikai értelemben ugyan valóban jelentéktelen és súlytalan, ám kritikus helyzetben (és kritikus helyzet bármikor csinálható!) a szó szoros értelmében élet-halál urává válhat. És hogy a súlytalanság ellenére tektonikus hatalmi összeütközések harcterévé válhat az elnök személye, azt emellett az 1990-es „ősélmény” mellett több eset is bizonyítja. Ezért aztán érdemes talán alaposan szemügyre venni ezeket is.

A nulladik köztársasági elnökválasztás valójában már 1989-ben lejátszódott, amikor az SZDSZ a Fidesz készséges asszisztenciája mellett egy látszólag „demokratikus” aktussal, a hírhedt négyigenes népszavazással cinikus gátlástalansággal akadályozta meg, hogy Pozsgay Imre a nép által (az előrejelzések szerint nagy többséggel) megválasztott köztársasági elnök lehessen. A valódi ok az volt, hogy a szó szoros értelmében bármi áron meg kellett akadályozni, hogy a nép-nemzeti baloldal jelöltjeként Pozsgay köztársasági elnökként legalább fékezze az ország gátlástalan kifosztását, amivé aztán a rendszerváltás rendszere vált. Göncz Árpád egy évtizednyi elnöksége megmutatta, hogy csak az lehet elnök, aki kifogástalan globális pedigrével rendelkezik. Göncz Árpád tízévnyi elnökösködésének egyik érdekes epizódja volt, hogy 1998-ban valami üzemzavar következtében a globális és lokális SZDSZ által akkor már kiátkozott Orbán Viktor alakíthatott kormányt. Ám a nemzetéért „aggódó” Göncz Árpád a kormányalakítás időpontjában adott nagyinterjújában világossá tette figyelmeztető és fegyelmező hatalmi funkcióját. Egy hétvégi Népszabadságban úgy fogalmazott, hogy „hála istennek” Magyarországot már a globális hatalom-gazdaság transznacionális óriásvállalatai uralják, így az új kormány is kénytelen lesz azt tenni, amit ezek az óriások diktálnak. Az „öntudatos” hazaárulásnak ezt a nyelvi fordulatát amúgy a megalakuló kormány első ülésén is szemrebbenés nélkül elismételte.

Az őt követő Mádl Ferenc neves jogtudósként az Antall-kormányban előbb privatizációs, majd oktatási miniszter volt, és az ezen a téren nyújtott teljesítményét a globális hatalmi struktúra készségesen elismerte. Az egyik legbizarrabb epizód azonban az ezt követő, 2005-ös elnökválasztáshoz kötődik. Az történt ugyanis, hogy bár az MSZP–SZDSZ-koalíciónak biztos többsége volt a Parlamentben, ám az SZDSZ a saját koalíciós partnerével szemben az ellenzéki Fidesz jelöltjének elnökké választását segítette elő. Mindez már akkor is azt a feltételezést erősítette meg, hogy a globális SZDSZ lokális ügynökhálózatának jóváhagyása nélkül senki sem lehet köztársasági elnök. Ahhoz pedig nem is nagyon kell komoly képzelőerő, hogy ha az SZDSZ az ellenzéki Fidesz jelöltjét támogatja, és a jelölt győz is, az minek köszönhető. Az ezzel kapcsolatos megalapozott gyanú tovább erősödött akkor, amikor Schmitt Pál plágiumváddal kivégzése időszakában még három másik európai politikust is ugyanezzel a módszerrel likvidáltak. Nyilván azért, mert sem Schmitt Pál, sem hasonló sorsra ítélt kollégái nem feleltek meg bizonyos alapvető kritériumoknak. És egyúttal Orbán Viktornak is jelezték, hogy bármikor lecsaphatnak megtorló fegyvereik. A plágiumvád ismétlődő mintázata mint morális csúcsfegyver azt is jelzi, hogy a nem létező világerő lejátszástechnikai részlege energiatakarékos üzemmódban működik, vagyis nem hoz létre feleslegesen új mintázatokat, ha a jól bevált régi is kiválóan működik.

Az a tény, hogy az őt követő Áder János volt Göncz Árpád mellett az egyetlen olyan köztársasági elnök, aki mindkét ciklusát kitöltötte, viszont azt jelzi, hogy a „kiválasztó hatalom” őt kifogástalannak tartotta. S végül, de nem utolsósorban, az így kibontakozó képbe illeszkedik a 2024-ben a kegyelmi ügy fedőnéven ismert összeesküvés nyomán lemondatott köztársasági elnök esete is. Bár itt nem az elnök személye volt az igazán érdekes, mert a Fidesz SZDSZ-es belső pártjának kiválasztottjaként kifogástalan globális pedigréje volt, hanem az, hogy feláldozása nélkülözhetetlen eleme volt a kegyelmi ügy hamis értelmezése legitimálásának. Mindezek után, azt hiszem, nincs is szükség arra, hogy beleártsam magam a napjainkban zajló folyamatok örvényeinek részletes elemzésébe, mert úgy vélem, az elmúlt évtizedek történései elég tanulságul szolgálnak a lényeg megértéséhez. A nemzet egységét szimbolizáló köztársasági elnök eszménye szép és helyénvaló törekvés ugyan, de ennek elérését kizárja az, hogy a globális hatalmi rendszer jóváhagyása nélkül senki se lehet legfőbb közjogi méltóság Magyarországon.