Deák Bill Gyulától a Divlje Jagodéig - Ispán András: Nem tűnik el a rockzene, csak változik a helye

Kevés zenész mondhatja el magáról, hogy a magyarországi és a posztjugoszláv rockzene élvonalában is letette a névjegyét. Ispán András basszusgitárosra egészen fiatalon figyelt fel Deák Bill Gyula, és meghívta saját zenekarába, a Deák Bill Blues Bandbe. A zenész évekkel később bekerült a legendás Divlje Jagode együttesbe is. Az Újvidéken élő basszusgitárossal a Deák Bill Gyula mellett töltött évekről, a Divlje Jagodéba vezető útról, valamint arról is beszélgettünk, miben különbözik a posztjugoszláv közönség a magyartól.

– Két éven keresztül játszottál Deák Bill Gyula zenekarában. Mi volt az első gondolatod vagy emléked, amikor meghallottad a halálhírét?

– Lepörgött előttem a teljes közös filmünk. Minden, amit együtt megéltünk. Nehéz felfogni, hogy nincs tovább, de úgy érzem, hogy a mi történetünk kerek. Bár csak két évig zenéltünk együtt, szinte a halála napjáig tartottuk a kapcsolatot. Néhány évvel ezelőtt például volt egy dupla könyöktörésem. Valahányszor később beszéltünk, Bill mindig megkérdezte, hogy van a kezem. Én már szinte el is felejtettem, hogy valaha eltört, ő viszont nem. Mozgáskorlátozottságából fakadóan különös érzékenységgel fordult mások nehézségei felé. Deák Bill Gyula az életem egyik, ha nem a legmeghatározóbb személye.

– Egészen fiatalon kerültél a zenekarába. Miért éppen rád esett a választása?

– 2002-ben a budapesti Kőbányai Zenei Stúdióban tanultam. Az iskolában rendszeresen rendeztek klubesteket, amelyeken mi, diákok is felléptünk, és gyakran megfordultak ott a magyar zenei élet ismert alakjai is. Decemberben, Jimi Hendrix születésnapjához kapcsolódva, hagyományosan Hendrix-emlékestet tartottak. Egy barátom az utolsó pillanatban szólt, hogy hazautazik Szabadkára, és megkért, ugorjak be helyette basszusgitározni. Elvállaltam. Deák Bill Gyula nagy Hendrix-rajongó volt, így ő is ott volt ezen az esten. Néhány hónappal később betelefonált az iskolába, és azt mondta, szüksége lenne a zenekarába arra a hosszú hajú srácra, aki a Hendrix-emlékesten játszott, kék gitárral. Teljesen megdöbbentem. Ha a barátom akkor nem mondja le azt a fellépést, könnyen lehet, hogy egészen másképp alakul az életem. Furcsa dolog a sors. Hogy miért éppen engem választott? Valószínűleg tetszett neki, hogy szívből játszom.

– Innen rögtön jött a mélyvíz?

– Igen. Billékkel óriási volt a tempó. Volt olyan időszak, amikor szinte havonta vittem szervizbe a gitáromat. Billnél ráadásul alig volt beállás a koncertek előtt. Nem mentünk oda órákkal korábban próbálni és mindent aprólékosan belőni. Ő azt vallotta, hogy a zenész dolga az, hogy szívből játsszon, a hangosítóé pedig az, hogy ez kifelé jól szóljon. Soha nem volt előre összeállított számlistánk sem. Volt harminc-negyven dal, amit kötelezően tudnunk kellett, de hogy aznap este ezek közül mi és milyen sorrendben következik, azt senki sem tudta előre. Mielőtt felmentünk a színpadra, Bill mondott egy címet, azzal kezdtünk. A folytatás már a közönségtől függött. A kötelező dalok mellett Hendrixtől mindent tudnunk kellett. Bill hatalmas rajongó volt, és ha úgy tartotta kedve, bármikor elővehetett egy Hendrix-számot a színpadon. Mélyvíz volt a javából.

– Milyen kapcsolat alakult ki köztetek az évek során? Egyfajta apa-fiú kapcsolat?

– Bill nem olyan ember volt, aki keretek közé szorított, vagy pontról pontra megmondta, mit hogyan kell csinálni. Inkább felkarolt, maga mellé vett, és finoman terelgetett. Hagyta, hogy az ember megtalálja a saját útját. Mindig kiállt mellettem. Egyszer például azt a kritikát kaptam, hogy túl sokat mozgok a színpadon, és ezzel elvonhatom róla a figyelmet. Bill erre csak annyit mondott: „Andriska legalább csinál valamit.” A kapcsolatunkat nehéz lenne egyetlen szereppel leírni. Sokszor valóban volt benne valami apai, máskor inkább egy idősebb testvért láttam benne, de akadt olyan helyzet is, amikor szinte ő lett a fiatalabb testvér. Nagyon sokszínű személyiség volt.

– Volt olyan koncertetek, amely mély nyomot hagyott benned?

– Nehéz lenne egyetlen koncertet kiemelnem. Ha kinyitok egy iskolai atlaszt Magyarország térképénél, szinte nem tudnék úgy letenni egy ötforintost, hogy az ne takarjon el egy olyan települést, ahol felléptünk Billel. De a határokon túl is játszottunk. A marosvásárhelyi Félsziget Fesztivál azért volt különleges, mert ott múlt el végleg a lámpalázam. Amikor kimentünk a színpadra, szinte a látóhatárig közönség állt előttünk. Akkor valami átbillent bennem. A Szigeten is voltak emlékezetes fellépéseink, és nagyon szerettem a budapesti Old Man’s Music Pubban játszani is. Bill gyerekkori barátjának, Sárközi „Szivori” Pálnak itt az egyik dalban valami egészen zseniálisra sikerült a szólója. Szerintem minden idők egyik legjobb gitárszólóját játszotta le. Amikor befejezte, a dal hátralévő részében már nem is játszott tovább – egyszerűen nem volt mit hozzátenni. A hátára tette a gitárt, és elkezdett tapsolni saját magának. „Szép volt, Pali!” – kiáltotta. Sokszor nem is maga a koncert marad meg az emberben, hanem az út, egy közös vacsora, egy poén.

– Miért lett vége Billel a közös zenei történeteteknek?

– Akkoriban még nem lehetett olyan egyszerűen magyar állampolgársághoz jutni, ezért a magyarországi ügyeimet is nehezebben tudtam intézni. Közben ott lebegett a fejem fölött a kötelező szerbiai sorkatonai szolgálat is, folyamatosan érkeztek az ezzel kapcsolatos levelek. Mai fejjel már úgy látom, valószínűleg meg lehetett volna oldani a helyzetet. Talán egy kicsivel több ravaszság és pimaszság kellett volna hozzá. Ha visszamehetnék az időben, legszívesebben adnék egy nagy pofont az akkori önmagamnak. Szerencsére itthon is jól alakultak később a dolgaim, és Bill-lel sem szakadt meg a kapcsolatunk. 2009-ben például még öt közös koncertünk is volt.

– 2012-ben bekerültél a Divlje Jagodéba. Hogyan talált meg egy ilyen kaliberű zenekar?

– Addigra több helyi zenekarban is játszottam. Ha az ember hosszabb ideig mozog ebben a közegben, előbb-utóbb rengeteg zenészt és szakmabelit megismer. Így kerültem kapcsolatba a Divlje Jagode billentyűsével is, aki később beajánlott a zenekarhoz. Meghallgattak, majd később visszahívtak. Eleinte viszont nehezen találtam a helyem. Zele Lipovačával, a zenekar vezetőjével nem alakult ki igazán közvetlen viszony közöttünk. Egyfajta főnök–beosztott kapcsolatunk volt, és részben emiatt később ott is hagytam az együttest. Amikor Zele Újvidéken járt, időnként találkoztunk, és érdekes módon mindenről beszélgettünk, csak éppen zenéről nem. Szép lassan eljutottunk arra a szintre, hogy melegebb éghajlatra is elküldtük egymást. Azóta jól kijövünk egymással. Zele visszahívott a zenekarba, és ma is én vagyok a Divlje Jagode basszusgitárosa.

– A Divlje Jagodéval Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában és Szerbiában is játszol, korábban pedig Magyarországon koncerteztél rendszeresen. Miben más a két közönség?

– Nincs túl nagy különbség. Inkább a vidéki és városi közönség között tudnék különbséget tenni. A zágrábi, újvidéki, belgrádi, budapesti, debreceni közönség jobban hasonlít egymáshoz, mint gondolnánk. A nagyvárosokban az embereknek sokkal több koncert közül van lehetőségük választani, ezért talán valamivel visszafogottabban reagálnak. Vidéken ezzel szemben közvetlenebbek az emberek, sokszor lelkesebb is a közönség.

– A Divlje Jagode meglehetősen sokszínű zenekar. Te magyarként hogyan éled meg ezt a közeget?

– Nélkülem is elég színes lenne a felállás: szerbek, horvátok, bosnyákok játszanak együtt. Ehhez jön még egy magyar, ami csak tovább tarkítja a képet. Kifejezetten élvezem. Boszniában például sokszor nem tudják, hogyan szólítsanak meg, vagy milyen nyelven beszéljenek hozzám, ezért előfordul, hogy angolul próbálkoznak. Néha, amikor fáradt vagyok és nincs kedvem sokat beszélgetni, ez még jól is jön. Aztán általában meglepődnek, amikor akcentus nélkül válaszolok nekik szerbül. A zenekarban azon is sokat viccelődnek, hogy az Ispán vezetéknevemet gyakran Istvánnak értik. Zele ugyanis mindig ügyel arra, hogy a színpadon az eredeti magyar sorrendben mutasson be: Ispán Andrásként (a szerbek, horvátok előbb mondják a keresztnevet – szerk.). Zele büszke rá, hogy a zenekar tagjai négy különböző ország állampolgárai.

– Amikor te fiatal voltál, gombamód szaporodtak a zenekarok, a fiatalok sorra alapították saját együtteseiket. Ma ez már kevésbé jellemző. Hogyan látod a rock- és metálzene jövőjét?

– Szerintem alapvetően megváltozott az a közeg, amelyben ezek a műfajok működnek. Egy fiatal régen azért alapított zenekart, hogy megpróbáljon kitörni, hogy észrevegyék. Ma már létezik egyfajta virtuális színpad: az interneten, a közösségi médiában vagy különböző platformokon keresztül rengeteg más módja van annak, hogy valaki megmutassa magát. Közben a figyelmünk is átalakult. Régen gond nélkül végighallgattunk egy nyolcperces Led Zeppelin-számot. Ma, ha egy dalban néhány másodpercig ugyanaz ismétlődik, sokan már görgetnek is tovább. Amikor én fiatal voltam, szinte minden hétvégére lehetett találni rock-vagy metálkoncertet. Ma már alig. Egyre nagyobb teret kap az elektronikus és gépi alapú zene. A jazz és a blues korábban már visszaszorult, és egy magasabb kulturális polcra került. Idővel a rock és a metál is elindulhat ebbe az irányba. Nem fog eltűnni, inkább megváltozik a helye. Egyfajta kuriózummá válhat. Ez szerintem egy természetes zenei evolúciós folyamat. El kell fogadni.