Gépművészet - A tömeg tagadja a sorsot, mert gyűlöl minden egyedit

Mielőtt bármi történne, kijelentem, hogy az alábbiakban szó sem lesz semmiféle elfogulatlan vizsgálódásról, a mesterséges intelligencia (a továbbiakban: AI) sine ira et studio típusú megközelítéséről. Én elfogult vagyok az AI-jal, pontosabban az AI-nak a művészetek terén való felhasználásával szemben. Gyűlölöm.

„Verset ír a számítógép.” „Picasso-festményt alkot az AI.” Ha igaza van Heideggernek abban, hogy költőien lakozik az ember, akkor úgy tűnik, elértünk a mechanizáció minden eddiginél végsőbb fokára: a gép már az ember ontológiai lakhelye fölött is átvenné az uralmat. Már a műalkotások birodalmába is belepiszkít a mechanika rideg, állatias szelleme. De ne bántsuk az állatvilágot!

Annak idején, amikor a művészeti reprodukciók terjedni kezdtek, bizonyos szellemek reagáltak az újdonságra. Walter Benjamin A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című esszéjének bevezetőjében tesz egy jóslatot: a reprodukálhatóság a művészetek technikáit, és talán a művészet fogalmát is teljesen át fogja alakítani. Nos, ez megtörtént. Benjamin szerint a műalkotás többek között abban különbözik reprodukciójától, hogy aurája van. Az aura fogalmát ő a természet aurájának fogalma felől világítja meg: egyszeri felsejlése valami távolinak, legyen a jelenség bármilyen közel. Az egyedi és megismételhetetlen műalkotás aurája különös fénybe borítja a mű környezetét, amelybe a néző bevonódik, és szerencsés esetben katarzison megy át, ahogy ezt annak idején a jó öreg Arisztotelész megmondta. (Pontosabban: majdnem úgy.) Mi történik ekkor?

A mű aurájában a művész szellemének sorsa ragyog. A mű visszatekint a művész belső távolába, hangoltságába, amelynek égisze alatt a mű megszületett. Ez a mű múltja, amelyhez mindig kézzelfoghatóbb – azaz érdektelenebb – múltak kapcsolódnak: az adott kor történelmi, művészeti légköre, az alkotó szakmai háttere, mestereinek személye, a művész élethelyzete, tudása, világszemlélete. (Ezeket a kevésbé jelentős körülményeket méri föl a művészettörténet tudománya.)

Csakhogy ennek az aurának van jelene is: a mű közelében annak nézője előtt fölsejlik valami távoli, valami szellemi, valami elvontabb kép. És a mű a jövő felé is int: előrefutva hívja nézőjét valamiféle létérvény vagy tanulság felé, amelynek verbalizált jövője ingatag: vagy megfogalmazható, vagy nem.

A reprodukcióval létrehozott tárgyban a mű távola már semmivé foszlott. Minden reprodukció csak jel: utalás a műre. Az egyedi műalkotás mechanikus, akárhányszor ismételhető szellemképe. A reprodukció megszületése a tömegek lázadásának fontos állomása volt. „A jelenkori tömegeknek épp olyan szenvedélyes óhaja, hogy a dolgok térben és emberileg is ’közelebb kerüljenek’ hozzá, mint az a törekvése, hogy bármely helyzet egyszeriségén reprodukciójának felvételével kerekedjék felül” – írja Benjamin. A tömeg a reprodukcióval közel hozza a tárgyat magához, de ekkor annak távola már semmivé foszlott.

Eszembe jut Erich Fromm könyve, a Birtokolni vagy létezni? A műalkotásban – mondja Heidegger – a lét igazsága fénylik föl. (A létező műtárgyban felderengő igazság képe, a műalkotás legmélyének efféle értelmezése engem mindig zavarba ejt, hiszen abban a pillanatban, ahogy igazságról beszélünk, belép a logosz szelleme, és az ember ott találja magát valami mondható, szóbeli ügy kellős közepén.  Az igazság verbális lény. Márpedig a műalkotás húzása, létiránya a mondhatónál mélyebbre suhint.) A mű heideggeri igazsága mindazonáltal szépen megfeleltethető a közeli dolgon felsejlő távolságnak, amiről Benjamin beszél. A tömeg – lázadásának késői stádiumában – már ezt akarja, a lét igazságát. Hazavinni, bekeretezni, és a falra tenni, mint egy trófeát. Így valójában nem is a lét igazságát akarja, csak a létezését, azt azonban minden szinten, a művészettől lefelé a mindennapi hatalmon, sikereken, haszonszerzésen, birtokláson át egészen a legalsó szintig, a mindennapi létezés hatalmasainak, a celebnek nevezett személyeknek magánéleti titkaiig. A tömeg mindenhová be akar kukkantani, ne maradjanak titkok sehol. A birtoklás kéje igyekszik szétteríteni késői napfényét a tömegvilág tájain.

Ha a tömegtől most ellépünk, magunk mögött hagyva a birtokvilágot, beléphetünk abba a térbe, ahol Erich Fromm szerint létezni lehet. A műalkotásban feltáruló lét szellemére fogékony ember a mű aurájába lépve bekapcsolódik a szép áramába. (A tömeg értetlen erre a hívásra. A tömeg nem bekapcsolódni akar, hanem épp ellenkezőleg, kikapcsolódni. Hazavinni a műalkotás jelét, és dekorációs foltként falra tenni. A reprodukció a műalkotás kikapcsolódása. A reprodukált mű már kikapcsolódott önmaga létlehetőségeinek aurájából. Egyszerű tárggyá lett.)

A re-produkció utalásfunkcióját sosem veszíti el: mindig tudjuk, hogy van valahol a távolban egy eredeti produkció. Ezzel szemben a műalkotásokat létrehozó AI eredetiséggel kecsegtet. Ha a gépbe betápláljuk Picasso életművét, a gép létre tud hozni egy új, eddig még sosem létezett Picasso-festményt, felvonultatva a festő stílusjegyeit, imitálva ecsetkezelését, szín- és formavilágát. Picasso vizuális ismertetőjegyeit lefordítják a gép matematikai nyelvére, ezen a nyelven a gép hablatyol valamit, amit visszafordítanak képpé. Így jön létre az új Picasso-festmény. A hasonlóság olyannyira megtévesztő lehet, hogy még a legkörmönfontabb művészettörténészeket is átverheti. Csakhogy.

Csakhogy az igazi mű nem így születik. Mert a művész aktuális hangoltságában, amelynek terében a művet létrehozza, ott sűrűsödik gépbe táplálhatatlan sorsa, származása, népe történelme, neveltetése, tudása, érzései, hangulata. Mindez az ecset hegyén sűrűsödik össze. A művész szellemének sorsa a műben sül ki. A mű tükrözi vissza, ugyanakkor alakítja is a művész szellemi sorsát.

A tömeg tagadja a sorsot, mert gyűlöl minden egyedit. Hisz abban, hogy minden magaslat hangyaként bemászható. Neki a reprodukált, a tömeges, az egyforma, az akárhányszor megismételhető kell, mert a tömegre minden, ami egyedi, veszélyes. Csak az egyén magaslatáról lehet látni, mennyire alacsony az ilyen élet. Az egyén állandóan sorsának kitettségében áll, ővele minden pillanatban a sors történik meg, a kiszámíthatónak és a kiszámíthatatlannak, az akartnak és a véletlennek, a végiggondoltnak és az ötletszerűnek, a diszkurzívnak és az intuitívnek, a szabadságnak és a törvénynek olyan drámai összjátéka, amelynek ő maga az egyszemélyes rendezője, színésze és nézője.  Az egyén magaslatáról nézve a tömeg a szakadékban gomolygó horda, melynek sorsa a sorstalanság. Odafönt szellemek, alant nullák és egyesek hangyafolyama.

Az AI a tömegek vasárnapja. Működésében semmi nyoma nincs a kiszámíthatatlannak, a véletlennek, az ötletszerűnek, az intuitívnek, a szabadságnak. Az életnek. Előre programozott eltérés a megszokottól: fából vaskarika. Úgy vagyok a művészeti AI-jal, mint Kierkegaard Hegellel: lehet, hogy érdekes dolog, de engem teljesen hidegen hagy. A műveket emberek szülik, a szellem csillagos éjszakáján, amíg világ a világ. Ennek a hullámzó éjnek nem parancsolhatnak megállj holmi számok. Hiába zúg a horda egyre hangosabban, hogy: „éj, állj!”