Gyermekjogok és érdekvédelem - 2. rész

Előző cikkünkben Magyar Péter parlamentben elhangzott válaszelemeit vettük sorba az örökbefogadásra váró gyerekek lehetséges elhelyezésével kapcsolatban. A jelenlegiben kimondottan az azonos nemű szülőség témáját járjuk körül.
Az azonos nemű szülővé válás egy olyan újabb LMBTQI+ jog kierőszakolása, ami szembemegy a természet törvényeivel, hiszen két azonos nemű ember soha nem fog tudni gyermeket nemzeni. Törvényes gondviselővé háromféle módon válhatnak: örökbefogadással, mesterséges megtermékenyítéssel vagy béranyaprogrammal. Az örökbefogadó szülőnek azt az eredendő sebet kellene gyógyítani, amit a biológiai szülők vagy az ellenkező nemű szülő jelen nem léte okoz. Az ellenkező nemű szülőség eleve kizárt az azonos nemű szülőséggel, így az eredendő seb minimálisan sem enyhíthető. A béranyaságban az eredendő sebet pedig maguk a megrendelő leendő gondviselők okozzák azzal, hogy tudatosan szakítják el az újszülöttet egyik vagy mindkét szülőjétől. A termékenységi iparágak és az LMBTQI+ lobbi szoros összefonódása külön cikket érdemel, ezért itt most ezt bővebben nem részletezzük.

A gyermek egészséges fejlődése szempontjából a két biológiai szülő minél kevesebb konfliktussal járó kapcsolata a legideálisabb, amit a családszerkezettel kapcsolatos több évtizedes kutatások eredményei is alátámasztanak. Minél inkább eltávolodunk a biológiai szülős családtól, annál inkább megnő a lelki, fizikai és szexuális abúzusnak a veszélye. Ha a biológiai család sérül, a gyermek is sérül, ezért legfőbb érdeke, hogy megfelelő körülményeket biztosítani tudó apából és anyából álló, teljes családot mintázó heteroszexuális párhoz kerüljön. Azonos nemű szülők által nevelt gyerekek beszámolóiból kiderül, hogy sokszor kénytelenek elnyomni az ellenkező nemű szülő hiányából fakadó érzéseiket magukban azért, hogy az azonos nemű szülőségről a genderlobbi által kialakított és kötelezően gondoltatott vélemény sértetlen maradjon.

Ehhez teszi hozzá egy leszbikus pár által nevelt, már felnőtt lány: „A hagyományos házasság támogatásáért való kiállás volt a legnehezebb és legfélelmetesebb dolog, amit valaha tettem.” Egy másik, ugyancsak leszbikusok által nevelt lány azt írja: „Rossz lány vagyok, mert azt kívánom, hogy bárcsak lenne apám? Van még olyan, akinek két anyukája van vagy két apukája van, és azon gondolkodik, hogy milyen lenne, ha normális családba született volna? Van még olyan, aki szeretné anélkül használni a normális szót, hogy leckét kapna arról, hogy mi is a normális? Miért baj az, hogy olyan apára vágyom, mint amilyen a barátnőmnek van? Csodálatos érzés a családjukhoz tartozni. Amikor náluk vagyok, érzem, hogy milyen lehet egy anyából és apából álló családban élni.” És végül egy homoszexuálisok által nevelt fiú gondolatai: „Kisgyerekként nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy anya, míg meg nem néztem az Őslények országa című rajzfilmsorozatot. Az ötéves agyammal képtelen voltam megérteni, hogy nekem miért nincs anyám, akire hirtelen kétségbeesetten vágyni kezdtem. Éreztem a veszteséget. Éreztem az űrt. Megkérdeztem az első osztályos tanáromat, hogy hívhatom-e anyának. Ezt a kérdést minden nőnek feltettem, aki a legcsekélyebb szeretetet és ragaszkodást is mutatta irányomba… Hiába imádott mind a két apám, én anyai szeretetre vágytam.”

A problémáik gyökere tehát nem egzisztenciális, hanem érzelmi, miszerint az azonos nemű szülői nevelés kizárja az anyai vagy apai szerep megtapasztalásának lehetőségét, nem tudja biztosítani az egészséges fejlődéséhez szükséges férfi- és női szerepeket, ami egy újabb hiányállapotot teremt az eleve traumatizált gyermek életében. „Egy leszbikus lehet csodálatos anya, apa viszont egész egyszerűen nem. Egy meleg férfi lehet fantasztikus apa, de soha nem válhat anyává.” (A bekezdésben megtalálható idézetek Kathy és Stacy Manning Szemünk fényei [2021] című könyvéből valók.)

A szexuális kisebbségek körében magasabb a mentális betegségek aránya, jóval hajlamosabbak depresszióra, szorongásra, szerhasználatra és öngyilkosságra, mint a többségi társadalom tagjai. A genderideológusok szerint ennek okozója a többségi társadalom felől érkező diszkrimináció az LMBTQIA+ emberekkel szemben. Ez a kisebbségi stressz elmélet, amit a genderpropaganda leegyszerűsítve használ fel a szexuális kisebbségekbe tartozó emberek áldozati szerepének hangsúlyozására, szégyenérzetet akarván kelteni a többségi társadalomban. Azonban az olyan rendkívül támogató közegekben, mint Svédország, Hollandia, New York vagy San Francisco, az LMBTQIA+ közösségekben mért, önbevalláson alapuló kutatások is azt mutatják, hogy a mentális betegségek kockázata esetükben jóval nagyobb a heteroszexuálisokénál. Gyermekvédelmi szempontból tehát a következő állítást kell tennünk: ha valamely potenciális örökbefogadói populációban bizonyos mentális egészségi rizikófaktorok gyakoribbak, ez komoly többletkockázatot jelent az eleve sérült gyermek számára.

A genderpropaganda sokat hangoztatott állítása, hogy az azonos nemű szülők által nevelt gyerekek szexuális orientációja és nemi identitása éppen ugyanolyan, mint a heteroszexuálisok által nevelteké. A témában készült rengeteg kutatásból a genderlobbi csak a fenti állítást, a „nincs különbség” nézetet eredményezőket fogadja el és interpretálja a külvilág számára. Ezen vizsgálatok az azonos nemű szülői nevelés pozitív színben feltüntetése érdekében szinte egytől egyig megkérdőjelezhető módszertannal készültek. A résztvevőket baráti hálózatokon, érdekvédelmi szervezeteken keresztül toborozták, és tisztában voltak a válaszaik tétjével. Egyes kérdőívekben az azonos nemű szülőket kérdezték a gyerekek (6–8 évesek) mentális egészségéről, illetve szexuális orientációjáról. Több esetben alig vagy nem használtak megfelelő kontrollcsoportot, vagy a kontrollcsoport és a vizsgálati között nyilvánvalóan nagy egzisztenciális különbségek voltak az azonos nemű szülők javára. Így ez utóbb említett kutatások az életszínvonalbeli különbségekből fakadó eltéréseket reprezentálják jól.

Az Amerikai Egyesült Államokban végzett, eddigi leghosszabb követésű idejű NLFFS- tanulmány évtizedeken át követett nyomon azonos nemű párok által nevelt gyermekeket a fogantatástól a felnőttkorig. A hatodik hullámban a kutatók által közzétett adatokból kiderült, hogy a leszbikus szülők által nevelt, már 25 éves személyek jóval nagyobb arányban számoltak be azonos neműek iránti vonzalomról és LMBTQI+ identitásról, mint a hagyományos családokban felnőtt társaik. 25 éves korukra az azonos nemű párok által nevelt nők 70 százaléka, a férfiak 90 százaléka vallotta magát heteroszexuálisnak, szemben a heteroszexuális szülők által nevelt nők 88 és a férfiak 98 százalékával.

A „nincs különbség” nézeteket eredményező tanulmányokkal ellentétben a genderpropaganda által oly sokat támadott Mark Regnerus és Paul Sullins témában végzett kutatásainak óriási előnye, hogy hatalmas adatbázisokkal dolgoztak, nagy mintájú kontrollcsoportokkal, véletlenszerűen kiválasztott, politikailag motiválatlan résztvevőkkel, így eredményeik a realitást mutatták. Módszertanukat még a genderlobbi sem tudta kritizálni, így azzal támadták őket, hogy nem kellően definiálták az azonos nemű család fogalmát. Tehát a vizsgált alanyok nem folyamatosan, hanem az életük egy bizonyos szakaszában éltek azonos nemű szülőkkel, ami szerintük sokkal inkább a családi instabilitást mérte, mintsem az azonos nemű szülőség kimenetelét a gyerek életében. Ám például a fent említett NLLFS-tanulmány ideje alatt a leszbikus párkapcsolatok 56 százaléka felbomlott, így az ugyancsak vádolható azzal, hogy a családi instabilitást is vizsgálta.

Tehát az LMBTQI+ és a nem LMBTQI+ szervezetek által motivált felmérések mindegyike – bár nem ez volt a céljuk – bebizonyította, hogy a homoszexuális párkapcsolatok sokkal instabilabbak, mint a heteroszexuálisok. Sokkal ritkábban maradnak együtt az azonos nemű párok akár csak több évig is, nemhogy egy életen át. Ezt finn, norvég és svéd regisztervizsgálatok is megerősítik. Ebből következően jóval gyakrabbak esetükben a partnercserék is. Időnként egy-egy olyan szervezet is elszólja magát a témában, aminek egyébként ez nem állna érdekében. 2022 júliusában, amikor a majomhimlő felütötte a fejét, a WHO főigazgatója hivatalosan azt javasolta a homoszexuális férfiaknak, hogy a terjedés mérséklése érdekében legalább az adott időszakban csökkentsék a szexuális partnereik számát. Tehát miközben egy örökbefogadásra váró újszülöttnek vagy intézeti gyereknek a sebzettsége miatt fokozottan lenne szüksége a kiszámíthatóságra, a stabilitásra és az állandóságra, egy azonos nemű párhoz adva megnövelik az esélyét, hogy újra meg újra új és új szülőpárosoknál találja magát, növelve ezzel a traumáját.

De vissza Paul Sullinshoz: az elemzései szerint az érzelmi és viselkedési zavarok, a depresszió, valamint a gyermekkori traumák kétszer-háromszor jellemzőbbek az azonos neműek által neveltek esetében. Ezt egészítik ki Regnerus adatai, aki az élet 40 területén vizsgálta a válaszadókat. Eredményei szerint a leszbikus anyák gyermekei 25, a homoszexuális apák neveltjei 11 területen mutattak markáns, negatív irányú eltérést, köztük a mentális egészség, a szerhasználat és a bűnözés terén is.

A tanulmány szerint a hagyományos családokban felnövők 2-3 százaléka élt át szexuális abúzust 18 éves kora előtt, ami az azonos nemű párok által nevelt gyermekeknél 14-15 százalék volt. A kutatásban nem nevezték meg az elkövetőket, az adatokból viszont egyértelműen látszik, hogy az azonos nemű szülőkkel élő gyerekek hatványozottabban voltak áldozatai gyerekkori szexuális kizsákmányolásnak, mint a heteroszexuálisokéi. Természetesen 2-3 százalék sem elhanyagolandó, hiszen a szexuális abúzus gyerekekkel szemben elkövetett bármilyen formája a legnagyobb bűnök egyike, függetlenül attól, hogy az elkövetőnek milyen a szexuális orientációja.

Senki nem állítja, hogy heteroszexuális emberek és családok életében ne lennének megoldandó, akár komoly megoldandó problémák mentális, egzisztenciális, párkapcsolati téren, vagy hogy a heteroszexuális szülők kivétel nélkül jó szülők és házastársak lennének. De a fent részletezett információk tükrében kijelenthetjük, hogy a szülői minta megkérdőjelezhetetlen szerepet tölt be a mentális egészség, a szexuális orientáció és a nemi identitás kialakulásában. Bizonyított, hogy az azonos nemű szülői nevelés esetén szignifikánsan megnő a mentális egészség romlásának és az azonos neműekhez vonzódásnak az esélye.

Az azonos nemű párok örökbefogadási lehetősége rontja a régóta gyerekre váró, vágyó heteroszexuális párok esélyeit arra, hogy szülők és valódi család lehessenek. Az azonos nemű párok örökbefogadási lehetősége elveszi a gyerektől a lehetőséget, hogy egy férfi és egy nő együttes nevelése által megtapasztalhassa a fejlődő személyiségét alapvetően meghatározó anyai és apai mintákat, viszont lehetőséget ad arra, hogy a traumáját növelje. Így áldozódik fel a gyermekvédelem, a gyermekjogok és maga a gyermek az azonos nemű párok jogainak oltárán.