Helyzetkép

Mint minden rendes történetben, kezdetben vala az Ige. Lőn világosság. És mint minden rendes történetben, követed az Igét. Sok évvel ezelőtt, hogy megleljem hazámat, odahagytam a szülőföldet. Minden magyarok fővárosában megtaláltam önerejére ébredő nemzetem vezetőit, a nemzet tagjaként szuverén hazát építettem. Hittem és hiszem én.

Aztán tizenhat év után az Igéből irodalom lett, az anyaországi véreink többsége úgy döntött, hogy ezt a hazaként viselkedő országot inkább beállítja a tagállami sorba: ide veled, régi láncunk, csörgését örömódának hallja a szovjetesedő unió.

Egyszerre lépünk a rétesért. Csakhogy a rétes már elfogyott. És nem is lesz, mert a lisztet, a lekvárt, de még a kemencét is elégettük a fronton egy olyan háborúban, ami nem a mi háborúnk. Ami maradt: az ételosztás mozdulata a brüsszeli szegénykonyhán. Ha szótlanul, fegyelmezetten kiállod a sorodat, és vigyázol a szivárványcsíkos rabruhára, kaphatsz egy tányér híg levest, a szerencsésebbje némi mócsingot is rágcsálhat.

Abban, hogy ide jutottunk, nekünk is részünk van. Ahol hús van, ott megjelennek a legyek is. És ha a legyek döntik el, mi legyen a hússal, akkor abból nem lesz vasárnapi ebéd. A legyeket nekünk kellett volna elhessegetni, mert mi voltunk a felelősök az ebédért.

A többség döntött. Az irodalom mozgóképre váltott, rögvaló és józan ész helyett „abszolút filmszínházat” kért a nép, megkapta. Az ember csak nézi, hogyan barakkosodik vissza vidáman Magyarország. Bulikázunk a nemzet főterén, Nérónak gyufát adtunk, nemzeti táncunk lepketánc a tisztítótűznek átkeresztelt gyújtogatás körül. És azt azért lehet tudni, hogy mi lesz a lepkék sorsa.

Sokadmagammal a sötétbe lökve nézem ezt a vezetőszáron rángatott szeretetországot. Egyik kezemben kard, a másikban vakolókanál, most csak annyi a szerepük, hogy a földön tartsanak. Építeni nincs miből, mert amióta állítólag nem lopnak ebben az országban, azóta semmire sincs pénz. Megvédeni pedig elég nehéz azt, amit a regnáló hatalom harminc ezüstért előre eladott. A harminc ezüst viszont hamar elfogy, marad a szégyen.

Eleddig a filmszínház, váltsunk vissza az életbe.

Mert majd megint mi jöhetünk, hogy a sokadjára is kifosztott hazát újra megépítsük. Ennek ez a mintázata, Nicolás Gómez Dávilát a jelenünkre igazítva: a brüsszelita minden kritikus helyzetben rohan a nemzetihez, hogy mentse meg a brüsszeli eszmék következményeitől. Hát készüljünk: a romok újraépítése nehezebb lesz, mint bármikor, mert elfogyott a pénzen megvásárolható jövő. Elég világosan kiderült ez az idén nyáron: sem a Dunába vizet, sem a földek fölé esőt pénzen nem tudunk venni. De ha ez így van, akkor ebből nem az következik, hogy nincs jövő. Ezt csak a nyugati civilizációban hisszük így, mert mi mindent a pénzzel mérünk meg. Arra a hamis mítoszra alapítottuk a nyugati jólét világát, miszerint a pénz az a mesterkulcs, ami minden zárat nyit. Pedig megtapasztalhattuk, hogy egészséget nem lehet venni, csak kezelést; vagy hogy bizalmat nem kapni a sarkon, legfeljebb szolgáltatást; biztonság helyett őrzést kapsz a pénzedért, és azt is tudja mindenki, hogy a nyugdíj olyan, mint az a búza, amit egy ma még meg sem született ember fog learatni. És a sort folytathatnánk.

Amikor jövőt veszünk pénzen, valójában ígéreteket halmozunk. És az ígéret annyit ér, amennyit a fedezete. A probléma megértésében segít az anyanyelvünk. Az ígéretben ott visszhangzik az ige, aminek a legősibb jelentése talán a ‘varázsszó’ volt. Kezdetben a kimondott szó kötött, és fedezete a becsület volt. A pénz ezt a fedezetet cserélte le: a becsületszót rideg számra.

A pénzen vett jövő fedezete legkevesebb két hallgatólagos feltétel. Ezek olyan mélyen szervesültek a nyugati gondolkodásban, hogy lassan nem is feltételnek látjuk őket, hanem természeti törvénynek.

Az első: a növekedés. A világban ma jóval több pénzbeli követelés fut, mint amennyi a jelen teljesítményéből beváltható. Ez nem feltétlenül csalás, tulajdonképpen ez a rendszerterv. A mai követelések jelentős részét a holnapi teljesítménynek kell fedeznie. A követelések viszont halmozódnak, így csak akkor válthatók be, ha a holnapi torta nagyobb a mainál. Kétszáz évig nagyobb volt. A képlet eddig bejött, ezért hisszük öröknek. Közben a torta receptjéhez kellett az olcsó energia, a bőséges nyersanyag, a növekvő termelékenység és a kedvező demográfia. Ebből a receptből mára több hozzávaló hiányzik.

A második: az intézmény. Az ígéretet valakinek be kell tartatnia. A pénz mögött általában az állam áll, a szerződés mögött bíróság, a bankbetét mögött az a meggyőződés, hogy a rendszer holnap is ugyanazon szabályok alapján működik. Aki élt már olyan időket, amikor ez nem volt igaz – és például a nagyszüleink éltek –, az tudja: a pénz egyetlen rendeletnyire van attól, hogy papír legyen. De ezt is elfelejtettük. Úgy éltünk, hogy amim nincs, azt megveszem: egészséget, biztonságot, közösséget, gondoskodást, időt. Mintha minden vagyontárgy volna. A Nyugat nagy fordítási trükkje ebben áll: az élet összes szükségletét lefordította egyetlen mértékegységre. Közben pedig már épül a század második egyetemes ígérete, az adat. Az is fedezetet keres majd, számot cserélünk számra.

Most lépjünk vissza kettőt, mert az ember jövője nem a pénzzel kezdődött. Eleink évezredekig éltek úgy, hogy egyetlen fillér megtakarítással nem bírtak. És mégis volt jövőjük. Csak máshol tárolták. Emberben, tudásban, földben, barátban, családban, névben, vagyis becsületben.

És volt a jövőnek két nagyobb őrzőhelye is: a szülőföld és a haza. A haza ugyanis nem pusztán földdarab, nem közigazgatási terület, végképp nem az állam szolgáltatásainak összessége. A haza, mint tudjuk, nemzedékek közötti szövetség: örökséget vesz át az elődöktől, kötelességet ad az élőknek és helyet készít a még meg nem születetteknek. Valahová ide kellene visszatalálni.

A kormányokat le lehet váltani, de a valóságot nem. A szülőföld valóság: beleszületünk. A haza pedig feladat: minden nemzedéknek újra kell építenie. Nem főnév, hanem ige: cselekvést jelent. Én annak idején az egyiket elhagytam a másikért, mert azt hittem, hogy a kettő ugyanaz: hogy a haza építése a szülőföld építését is jelenti. Most már azt is tudom: a haza ott kezdődik, ahol a szülőföldet is feladatként vállalod.