Jelenségek és példázatok

A szellem emberei általában nem szívesen foglalkoznak aktuálpolitikával. Ők hozzászoktak, hogy tekintetüket magasabb légkörben járassák. Igen ám, de ők is emberek. És ha valóban a szelleméi, akkor azzal is tisztában vannak, hogy az őket érő hatások, amelyeket eszük hűvös késpengéje oly szívesen választ szét felszínes-mély, alacsony-magas, mellékes-lényeges elemekre, eredetileg forrón együtt rezgetik a lelket. (Ráadásul ki volna akkora szellemhős, hogy rettenthetetlen tekintetével megnyissa hátralevő élete előtt a mélység szívét, és attól fogva a lábát ki ne tegye onnan?)

Aki ma köztünk él, annak erős aktuálpolitikai hatásokkal kell szembenéznie. És az ember agya olykor elborul: politizál, érvel, ordít, őrjöng. Ez így rendben is van, de ha eljön az írás áldott ideje, akkor illik hátrébb lépni hétköznapi önmagunktól, hiszen a jó írás nem indulatkorbács – bár olykor adódhat úgy a helyzet –, hanem az olvasóból legjobb énjét kicsalogatni vágyó sétaút. Mindezt szem előtt tartva álljon itt most néhány példázat – vagy ha úgy tetszik, tanmese – a máról.

Történt, hogy Kr. e. 73-ban hetvennyolc gladiátor-rabszolga megszökött Batiatus capuai kiképző-iskolájából. A kis csapat vezérei: a trák Spartacus, valamint Crixus és Oenomaus, utóbbiak gallok. Spartacus valaha a római hadseregben szolgált, ahonnan dezertált, de elfogták és eladták rabszolgának, így került a gladiátoriskolába.

Róma a szökött rabszolgák után egyre nagyobb csapatokat küldött, de azok rendre a csatamezőn haraptak fűbe, mert a rabszolgahad létszáma rohamosan nőtt. A Vezúv tetején táboroztak le, ahonnan úgy törtek rá a hegy lábánál táborozó római seregre, hogy szőlővenyigéből font köteleken leereszkedtek a kráter sziklafalán, és onnét támadták hátba az ellenséget.

Rengeteg szökött rabszolga, pásztor és paraszt csatlakozott hozzájuk, így egy év alatt százezresre nőtt a létszám. Semmiféle kivezényelt had nem tudta térdre kényszeríteni őket.

De akkor mi volt a vég kezdete? Florus, római történetíró szerint az, hogy a csapat végül kettévált, mert Spartacus északnak indult, hogy kivezesse embereit Itáliából és mindenki hazatérhessen, míg Crixus serege hátramaradt. Ők nem akartak szabadokká válni, inkább tovább fosztogattak és raboltak. Crixus seregét felmorzsolták a római csapatok. Spartacus végül Mutináig jutott el seregével, nem tovább.

Láttam valamikor egy játékfilmet Spartacusról, amelyben Crixus csapata azért fordul vissza, mert vezetőjük rádöbben, hogy nincs értelme hazatérni Galliába. Már úgysem volnának képesek normális életet élni. Hiszen rabszolgákká, gladiátoroká lettek, akik már csak egyetlen dologhoz értenek. Ők csak gyilkolni tudnak. Családot alapítani, jövőt vagy országot építeni nem.

2.

A rabszolga fogalma Nietzsche morálfilozófiájában is megjelenik. A filozófus arról ír, hogy milyen az, amikor a ressentiment vezérli az embert. Amikor a neheztelés, a tagadás, a gyűlölet, a bosszúvágy teremt morált. Ez a rabszolgamorál. „A rabszolgafelkelés a morálban azzal veszi kezdetét, hogy maga a ressentiment válik teremtő erővé és szül értékeket: olyan lények ressentiment-ja, akiktől a voltaképpeni reakció, a tett reakciója megtagadtatott, s akik csupán képzeletbeli bosszúval vesznek elégtételt. Amíg az előkelő morálok mind az önmagukra való diadalmas igent-mondásból sarjadnak, addig a rabszolga-morál már eleve nemet mond arra, ami „kívül van”, ami „más”, ami nem önmaga; és ez a nem az ő teremtő tette.” A rabszolga-morál hívének tekintete mindig már eleve kifelé fordul, a gyűlölt másikra figyel, és a másikat okolván önnön nyomorultságáért, bosszúra tör. Ellentétben a Nietzsche által nemesnek nevezett morál emberével, aki önmaga életigenléséből indul ki. Ahhoz, hogy a rabszolga-morál megszülessen, mindig valami külsőre, valami elutasítandóra van szüksége, amelyhez képest ő maga létrejön, mondja Nietzsche. És hozzáteszi: „Akciója így valójában reakció.”

Az igazi morál mindig előre tekint, a jövő nemzedékek dalát énekli, míg a rabszolgamorál olyan, mint egy dadogó, elakadt hanglemez: folyton vissza kell néznie a múltba, hogy megpillantsa a másik gyűlöletes tetteit. Csak abból tud létet meríteni. Ebből az érzékenységből – a gyűlöletes Másik eljövendő elpusztításán túl – nem származik semmiféle jövőkép. A rabszolga élete kifullad az újra és újra felböfögött bosszúszomj pillanatainak meddő sorozatában.

3.

Valamikor belehallgattam egy „betelefonálós” rádióműsorba. A hívásokat egy híres nő, egy értelmesebb celebünk fogadta (igen, ilyen is van), ő adott életvezetési tanácsokat a segélykérőknek. Egy sírósan krétás hangú nő élő adásban elmeséli neki, hogy az ő volt férje mekkora állat. Fölvillant néhány múltbeli konfliktust (melyek hallatán tényleg egy szadista barom képe rajzolódik ki bennem), majd fölteszi a költőinek szánt kérdést: „Most mondja meg, hogyan élhettem együtt tíz évig ezzel a szörnyeteggel?”

Celebünk reflexből vágja rá a helyes választ: „Nincs itt semmi probléma. A hiba benned van. Neked ekkora adag tapasztalatra volt szükséged, hogy rádöbbenj: menekülni kell”. Döbbent csend a vonal túlsó végén.

Óva intenék attól, hogy Nietzsche elmélete nyomán mostantól gyűlölni kezdjük a rabszolgákat. Ezzel magunk is a ressentiment-morál híveivé válnánk. Vegyük tudomásul, hogy a rabszolga is ember. Bármikor felszabadítható. Csakhogy mindenkinek eltérő mennyiségű tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy belássa tévedését, azaz hogy felszabadítsa magát. Türelem.