Jézussal a csónakban - A reformáció az élő és éltető hagyományok megőrzését, megújítását jelenti

Közismert, hogy a protestánsok minden évben október 31-én ünneplik a reformáció napját. A hagyomány szerint 1517. október 31-én, a Mindenszentek ünnepe előtti napon függesztette ki 95 tételét Martin Luther Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyetem Szentírás-professzora a kis szászországi település vártemplomának kapujára, ezért lett ez a nap a reformáció szimbolikus nyitánya. Bár a német katolikus pap nem akart új egyházat alapítani, még csak lázadni sem, csupán teológiai vitát kezdeményezett az egyházon belül a búcsút, illetve a búcsúcédula-üzletet illető égető kérdésekről és visszásságokról, de miután – felsőbb, római utasításra – durván megtámadták és eretnekséggel vádolták, felbátorodott, és dacos prédikátorként, harcos publicistaként kilépett a küzdőtérre.

Mindez rég elmerült volna a múlt mélységes mély kútjában, ha a német nép széles rétegei nem rezonálnak és reagálnak aktívan az addig ismeretlen szászországi professzor nézeteire. A magyarul Luther Mártonként ismert teológus egymás után publikált igehirdetéseivel, vitairataival, tanulmányaival – a könyvnyomtatás által lehetővé tett kommunikációs forradalom segítségével – ellentámadást indított a nála sokkal erősebb egyházi, pápai hatalommal szemben. Az eretnekséggel vádolt Luther egyházi kiközösítése után 1521-ben a német-római császár is birodalmi átokkal sújtotta, de ekkorra a szászországi professzor lelkiismereti ügye német nemzeti ügy lett. S miután a szász választófejedelem eltüntette ellenségei elől féltett védencét, ő Wartburg várában néhány hónap alatt német nyelvre fordította a görög nyelvű Újszövetséget, amely Németország vallási megújulásának és nyelvi-nemzeti egységesülésének kovásza lett.

Bár az önálló felekezetté váló lutheránus (evangélikus) vallás azóta Európa és a világ számos országában elterjedt, a köztudat ma is elsősorban német vallásként tartja számon. Ugyanakkor a reformáció híres genfi emlékműve előtt álló tíz szoboralak közül csupán egy német nemzetiségű – a többiek (Svájcba menekült) franciák, továbbá angolok, van egy skót és egy holland, és bizony egy magyar reformátor is: Bocskai István fejedelem, akit a honi protestáns hagyományban gyakran a „magyarok Mózesének” neveznek.

Vajon hányan tudják, hogy a XVI.-XVII. században a szomszédos népek miért nevezték „magyar vallásnak” a protestantizmust, különösen a kálvinizmust? Nem csupán azért, mert a három részre szakadt Magyar Királyság „két pogány közt” őrlődő, a Habsburg/német és az oszmán/török hódítók által szorongatott népe jóval több mint háromnegyede református és evangélikus lett. Nem véletlenül írta egyik legnagyobb költeményében (A reformáció genfi emlékműve előtt) a félig katolikus, félig református származású, identitású Illyés Gyula: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen /magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem.” Ugyanakkor az is igaz, hogy a német, francia és svájci (helvét) eredetű reformáció sajátos nemzeti küldetést és nemzeti jelleget – tartalmat, formát, hangot – kapott a három részre szakadt magyarság vallási és közösségi életében. Benda Kálmán és más történészek korábban részletesen bemutatták, hogy a reformációnak, a protestantizmusnak milyen erőteljes hatása volt az újkori magyar kultúrára, oktatásra, művelődésre, a tudományokra és a művészetekre, és jelentősen formálta a nemzeti összetartozás érzését, erősítette a közösségi felelősséget és patrióta magatartást, megszilárdította szabadságszerető nemzeti karakterünket.

„Hej, Uramisten, hej Móricz Zsigmond, drága, nagyszívű kenyeres pajtásom, milyen egyszerű és milyen egyetlenül nagy dolgot műveltél te. Meglelted a magyarságot, melyről már azt kezdtük hinni, hogy nincs is. Hiszen itt vannak, akik a Kálvin istenéből bölcs, külön, magyar Istent csináltak, erre felé nem koronáz Ugocsa, ezen a tájon verődött össze Esze Tamás kuruc hada. Ez itt a magyar föld, az első foglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusztíthatatlan. (…) Ez a természete a mi fajtánknak: sok századév megsanyargatta, elfogadta Kálvin predestinációs tanát, de amíg a gerince s az ökle bírják, nem bízza ügyét a jó Istenre. Ilyen a mi fajtánk.  Hogy micsoda fajta? Hajdúszélen, Szabolcsban, Biharszélen, Beregben, Szatmárban, Ugocsaszélen, Szilágyszélen él. Itt nemesítettek egész falvakat egy jókedvű pillanatukban felséges uraink vagy nagyságos fejedelmeink. Bocskor mellé itt kötötték a legtöbb nemesi kardot s a kis urak itt békültek bele a legnehezebben, hogy nagyurak is vannak. Itt volt víg aratása a javított vallásnak, mert e nem demokrata országnak e tájékán született meg a világ legkülönösebb demokráciája.” – Ady Endre köszöntötte, méltatta ilyen patetikus szavakkal a Nyugat 1909. augusztus 16-ai számában az írói pályáján elinduló Móricz Zsigmondot, a Hét krajcár-kötet megjelenése alkalmából. S nem véletlenül kettőjüket és Szabó Dezsőt nevezte a magyar protestantizmusban „titkos bátyjainak” Németh László, a huszadik századi magyar szellemi és irodalmi élet egyik legnagyobb gondolkodó-írója.

Vajon a mai magyar protestánsoknak is vannak „titkos bátyjai”? Ha jobban meggondoljuk, bőven lehetnek. A magyar fiatalok sok nemzedéken át javarészt protestáns – főképp református – költők, írók művein nevelkedtek, művelődtek, szívták magukba a szellemi, lelki táplálékot, a nemzeti öntudatot és a hazaszeretetet. Károlyi Gáspár, Szenci Molnár Albert, Balassi, Rimay, Bessenyei, Kazinczy, Fazekas, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi, Arany, Tompa, Kemény, Jókai, Mikszáth, Ady, Móricz, Szabó Dezső, Tóth Árpád, Kós Károly, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Zilahy Lajos, Sinka István, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Németh László, Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Szabó Magda, Sütő András, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor nélkül vajon milyen lenne magyar irodalmunk, nemzeti kultúránk? S mindez korántsem a teljes lista. Ha pedig a tudomány területét szemléljük: Apáczai Csere Jánostól Pápai Páriz Ferencen, Bél Mátyáson, Bod Péteren, Kőrösi Csoma Sándoron, Bolyai Farkason és Jánoson, Herman Ottón át Bay Zoltánig, Kiss Ferencig, Szentágothai Jánosig, Benda Kálmánig, Andorka Rudolfig szintén nagyon hosszú – egyetemes mércével mérve is kiemelkedő – protestáns nagyjaink névsora.

Ravasz László református püspök 1927. október 31-én, a budapesti Vigadóban tartott reformáció ünnepi beszédében kiemelte: „... a magyar életakarat, a protestantizmus hősies szent dacában virult ki és a magyar szellemi életnek sok olyan értéke, amelynek bírása nélkül nem volna érdemes magyarnak lenni, ebből a lélekből származott. Érdemes volna-e magyarnak lenni a Bethlenek és a Rákócziak nélkül? Az volna-e az ország, ami ma, ha kurucnóták nem sírnának pásztortüzek mellett és váromladékokon; az volna-e a mi magyar népünk lelke, nemzeti szellemünk fénye, teremtő ereje, ha nincs Petőfink, Aranyunk, Jókaink, Mikszáthunk? Nem önmagunk megcsonkítása lenne az, ha megtagadnók Kossuthot vagy Tisza Istvánt, vagy pedig el tudjuk-e mindezeket képzelni a protestantizmus ihletése nélkül?” De egyben arra is figyelmeztetett, hogy a kálvinizmus nemcsak történelem, hanem élő és formáló gondolat, ma is érvényes mód a világ és az élet megítélésére, tehát: világmagyarázás és világalakítás.

Sokunknak ismerős lehet a kép a csónakban lapátoló evezősről, aki háttal ül az úti céljának, úgy halad előre. Amit lát, az az út- és időszakasz, amit már megtett, de nem látja, ami még előtte van. Ez a Kierkegaardnak tulajdonított kép plasztikusan érzékelteti, hogy az életet visszafelé lehet megérteni, de előrefelé kell élni. Ám ha nem lát előre az ember, honnan tudja, merre kell eveznie? Az ószövetségi időszemléletet átvevő keresztyén ember szeme előtt nem a jövő van, hanem a múlt látható – mégis tudja a helyes irányt. Hogyan?

A híres Cambridge–Oxford evezősversenyeken sokszor láttuk a tévében, filmeken, ahogy a nyolc evezőssel szemben ül a csónak végén a kormányos, aki egyedül előre tekintve irányítja a legénységet, és a helyes irányban tartja a hajót. A keresztyén evezőssel szemben is ül valaki a csónakban, akinek az arcáról és szájáról le tudja olvasni az irányt, aki az evezős háta mögött levő cél felé vezeti. Ez a valaki nem más, mint Jézus, akihez a magyar reformátusok egyik hitvalló énekükben így fohászkodnak: „Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, / Míg boldogan a célhoz elérkezem, / Mert nélküled az én erőm oly kevés, / De hol te jársz előttem, nincs rettegés.”

Másfelől ez a kép azt is jelenti, hogy múlt és jövő együtt határozza meg életutunkat. A régi rómaiaknál ezt a kettősséget Janus isten jelképezte, akit a korabeli szobrokon úgy ábrázoltak, hogy két szakállas férfifej a tarkójánál összenőtt. Az egyik arc öreg, a másik ifjú, s ketten együtt mindent látnak: vissza, a múltba, és előre, a jövőbe tekintve. A reformációról gondolkodva mi is visszatekintünk az elmúlt fél évezredre, de nem azért, hogy a múltba révedjünk, hanem hogy iránymutatást, erőt, buzdító példát merítsünk elődeink hitéből, eszméiből, tetteiből. Amikor a protestánsok minden év október 31-én megemlékeznek a kezdet(ek)ről, jól tudják, hogy a reformáció ma is tartó folyamat, „végtelen történet”, amit a semper reformanda (szüntelen megújulás) jelszó jól kifejez.

A reformáció nem a múlthoz való visszatérést és a holt tradícióhoz való makacs, merev ragaszkodást jelenti, hanem a hit, a kipróbált erkölcsi és kulturális értékek, az eleven, éltető hagyományok megőrzését (conservatio) és megújítását (renovatio) jelen életünkben. Állandó változással, új kihívásokkal, válságokkal, veszélyekkel, új ordas eszmékkel és toxikus balhitekkel teli, őrülten rohanó korunk alkalmazkodást, tehát változást követel, mert aki nem halad az idővel, az idővel eltűnik. Ahogy Lajos király mondja a haldokló Toldinak: „Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár – / Ha felűlünk, felvesz, ha maradunk, nem vár”. De a keresztyén ember tudja, ha neki változnia és változtatnia kell is, van valaki, aki „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. Ha ő, Jézus Krisztus ül vele szemben a csónakban és őrá figyel az ember, bátran evezhet előre, mert nem látja ugyan a háta mögött levő célt, de látja a kormányost, aki a cél felé vezeti.