Káleb és Don Quijote igaza - Akár akarjuk, akár nem, mi is részesei vagyunk a látványok csatájának

Ha egy egyenes körhenger, más néven forgáshenger alakú testet pontosan szemből (frontálisan) nézünk, akkor körnek látjuk, ha viszont pontosan oldalról (merőlegesen), akkor négyzetnek. Mind a két látvány igaz, de a közbülső, rézsútos perspektívából látszik egészen a háromdimenziós tárgy. Az interneten megosztott szemléletes geometriai példa arról szól, hogy ketten ugyanazt nézik, mégis mást látnak. Az egyik biztos benne, hogy kör, a másik ugyanolyan biztos benne, hogy négyzet, és igazából mindkettőnek igaza van. És ebből adódik a példa emberi, társadalmi tanulsága: nem feltétlenül azért látjuk máshogy a világot, mert egyikünk téved, hanem mert máshonnan nézzük. Mindenki csak azt a szeletet látja, amit a saját nézőpontja megenged. A csapda az, hogy a saját nézőpontunkat nem egy nézőpontnak, a valóság egy részének érezzük, hanem a valóság egészének. A saját szemszögünket észre sem vesszük, pontosabban magától értetődőnek, evidensnek véljük, ezért nehéz elhinni, hogy a mást látónak is lehet igaza.

Ezzel a sok vitát, viszályt, konfliktust, rivalizálást, harcot generáló antropológiai tulajdonsággal, illetve jelenséggel naponta találkozunk a mindennapi életben éppúgy, mint a közéletben, a politikában, a médiában, a kultúrában, a filozófiában, sőt a tudományban is. Úgy látszik, ez az emberi természet szubsztanciájához tartozik, ahogyan a XX. század egyik legnagyobb gondolkodója, Ortega y Gasset már jó száz évvel ezelőtt megfogalmazta nézőponttanában (Korunk feladata). A spanyol filozófus példázata szerint két ember kétféle nézőpontból nézi ugyanazt a vidéket, mégsem ugyanazt látják. A különböző helyzet teszi, hogy a táj kettejük előtt különböző módon tagozódik, a részletek eltérő módon tárulnak fel és rejtőznek el. Az egyik látvány épp olyan valóságos, mint a másik, és nem létezik egy harmadik, autentikus, „objektív” tájkép. A perspektíva a valóság szerves alkotórésze. És ami a testi látással, az történik a szemlélet többi módjával is: minden megismerés valamely nézőpontból történik.

E gondolkodásmód a filozófiának, s a mi világérzésünknek is a gyökeres átalakulását hozza magával – állítja Ortega, s hozzáteszi: „Minden egyén – személy, nép, korszak – helyettesíthetetlen organizmus az igazság meghódítására.” A nézőpontok, látványok, részigazságok eltérése nem ellentmondás, hanem kiegészülés! A spanyol gondolkodó szerint mégis van egy abszolút, az individuális nézőpontok fölött álló abszolút perspektíva és abszolút igazság: ez a mindentudó és mindenható Istennek legfőbb hivatása. Minden emberi nézőpont az ő határtalan vitalitásában egyesül és harmonizál, ő az élet egészét felfogja és megszenteli, s az embereken keresztül látja a világot – „az emberek Isten szemei”. Hogy miként működik az egyes embereken keresztül az isteni perspektíva, annak egyik legdrámaibb és legtanulságosabb története a zsidó nép honfoglalásához kapcsolódik. Mózes negyedik könyvében olvassuk, hogy az ígéret földjének kapujához érve az Úr parancsára Mózes kiküld a tizenkét izráeli ősi törzsből egy-egy kémet, hogy derítsék fel Kánaán földjét és az ott lakó népet: milyen erősek, mennyien vannak, milyen városokban laknak. Amikor negyven nap múlva a kémek visszatérnek, tízen arról számolnak be, hogy azt tapasztalták: Kánaán valóban tejjel és mézzel folyó föld, amelyben erős nép lakik, a városaik is erősek és nagyon nagyok. „Láttunk ott óriásokat is, és parányi sáskáknak éreztük magunkat, és ők úgy is tekintettek ránk” – panaszolják csüggedten.

Ketten viszont, Józsué és Káleb, akik ugyanott jártak és ugyanazt látták, mint a többiek, mégis egészen mást láttak, pontosabban másképp értelmezik, „keretezik” a látottakat. Utóbbi kijelenti: „Bátran felmehetünk és elfoglalhatjuk azt a földet, mert le tudjuk győzni őket.” A két férfiú arról igyekszik meggyőzni a megrettenő, jajveszékelő, Mózes és Áron ellen zúgolódó népet, hogy ha az Úr kedveli őket, akkor beviszi őket, és nekik adja azt a tejjel- mézzel folyó földet. „Csak az Úr ellen ne lázadjatok, és ne féljetek annak a földnek a népétől, mert a fél fogunkra sem elegek! Tőlük eltávozott oltalmuk, de velünk van az Úr! Ne féljetek tőlük!” Ám a nép nem hallgat rájuk, sőt meg akarja kövezni őket, ezért Isten jelzi: keményen megbünteti az őt semmibe vevőket. Végül – mivel Mózes a bocsánatáért könyörög – „csupán” azzal sújtja a hozzá hűtlen és ellene lázadó népet, hogy a húszévesnél idősebbek közül senki nem mehet az ígéret földjére, egyedül Józsué és Káleb – a többi felnőtt mind elpusztul a pusztában, csak a gyermekeik mehetnek be Kánaánba…

Kálebet sokan mellékszereplőnek tartják az Ószövetségben, pedig a személye és sorsa igen figyelemreméltó. Egyfelől a rendületlen hite és az isteni perspektívája miatt, amit népe többségével szemben is bátran vall és vállal. Az Úr parancsát követve és ígéretében bízva nem fogadja el a többiek véleményét, hogy az ellenség óriásokból áll, ők (a zsidók) pedig csupán parányi sáskák. Másfelől a türelem, a hit és remény etalonja: negyvenöt évig hallgat és várakozik, amikor Józsué elé áll, és elmondja, most van az ideje az ígéret beteljesedésének. Nyolcvanöt (!) esztendős, amikor végül megkapja az Úr által megígért örökségét Józsuétól. A bibliai történetből kiderül, hogy Józsué és Káleb ugyanazt a valóságot egészen másképp látják és láttatják, mint tíz kishitű, gyenge és kétségbeesett társuk. A „látványok csatájában” mérlegre kerül az istenképük – a két bátor és lelkileg erős, küzdőképes ember titka az isteni perspektíva, amely felnyitja szemüket egy nem látható dimenzióra, egy csodálatos képre, a honfoglalás víziójára az ígéret földjén. Habár kisebbségben vannak, és nézőpontjuk miatt veszélybe kerül az életük, végül ők győznek, az ő látásuk, igazságuk érvényesül.

A mi korunk nagy pere kétféle ember, az istenhívő és az istentagadó között fog eldőlni, írta prófécia jellegű naplóbejegyzésében Márai Sándor több mint hetven éve (éppen születésem évében). Talán igaza volt és van, mindazonáltal tévedés volna úgy vélni, hogy eltérő nézőpontok és látványok csak a kétféle ember között vannak – ugyanis a két embertípus körén belül is rengeteg különböző, nemegyszer egymással ellentétes perspektíva létezik. Miért? Ez az emberi megismerés egyik nagy paradoxona: nemcsak azt látjuk, ami előttünk van, hanem azt is, amit önmagunkkal – tudatunkkal, mentalitásunkkal, tapasztalatainkkal, (elő)ítéleteinkkel, vágyainkkal stb. – együtt viszünk és adunk hozzá a látványhoz.

Az emberi szem és tudat nem egyszerű fényképezőgép. Nem úgy működik, hogy a külvilág akadálytalanul „befényképeződik” az agyba, majd mindenki ugyanazt a képet hordozza magában. Objektív valóság létezik, de az csakis rajtunk, a szubjektumokon keresztül jelenik meg, azon az aktív folyamaton át, melynek – akár tudatosan, akár öntudatlanul – mi is a részesei vagyunk. Úgy is fogalmazhatunk, hogy minden ember a saját szemüvegén keresztül látja a világot. (Még az is, aki ténylegesen nem hord szemüveget!) Amivel sajnos éppúgy homályosan látunk, mint a Pál apostol által említett híres tükör által. A szemüvegünkkel akkor is tökéletlenül látunk, ha nem jártunk úgy, mint Kierkegaard, akinek egy gonosz szellem olyan szemüveget tett az orrára, melynek egyik üvege rettenetesen nagyít, míg a másik ugyanolyan mértékben kicsinyít.

Csíkszentmihályi Mihály, az öt éve elhunyt, világhírű magyar–amerikai pszichológus (a híres flow elmélet alkotója) szerint bármilyen ismeretre teszünk szert, az mindig függ tőlünk, megfigyelőktől. Az emberi idegrendszer korlátai, az adott kultúra sajátosságai, az általunk használt jelképrendszer mindig meghatározzák azt a valóságot, amit megfigyelünk és észlelünk. Bár „a valóságot torzító szemüvegen át látjuk, mégis jobb megelégedni azzal, amit felfogunk, semmint mindenestől elutasítani, mert nem tökéletes”.

De vajon nem rettent-e el minket, hogy akárhogyan is törekszünk az igazság megismerésére, a végső igazság mindig rejtve marad? És hol van az a határ, ameddig elfogadjuk, hogy az általunk látott, megismert, elfogadott valóság és a mások valósága ugyanannak (!) az egésznek a részei, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy azok kizárják egymást? Vajon Don Quijotének van igaza, aki óriásoknak látja a szélmalmokat? Vagy Sancho Panzának, aki szerint a szélmalmok nem óriások – „ezt csak az nem látja, akinek magának is szélmalom forog a fejében”. Kinek van igaza: a magát kóbor lovagnak tartó La Mancha-i hidalgónak, aki dárdájával nekiront az almásszürke paripán ülő lovagnak, hogy megszerezze tőle Mambrín bűvös aranysisakját? Vagy józan paraszti eszű fegyverhordozójának, aki urától eltérően az idegen személyben szamáron kocogó falusi borbélyt lát, akinek az eső ellen védő réztányér van a fején? Sanchóval együtt mi, mai olvasók is kinevetjük az elmés nemesurat? Vagy más perspektívából nézve megpróbáljuk megérteni az ő valóságát? Nem lehet, hogy amit ő lát, annak is van valamilyen valóságtartalma? Őrá is érvényes Ortega állítása, hogy „minden élet nézőpont a világegyetemre”?

Mielőtt rávágnánk az evidens választ, szerintem érdemes némi időt szánni az olvasásra, a töprengésre, az elgondolkodásra, sőt nyugodtan adjuk át magunkat a képzeletnek. És aki kíváncsi a valóság számára ismeretlen tájaira, annak azt tanácsolom, szálljon be ő is a „látványok csatájába”.