Kézilabdával kezdődött a forradalom? - A Vörös Meteor a diktatúra kegyeltjéből hullócsillag lett

1956. október 21-én, a budapesti Nemzeti Sportcsarnok melletti, természetesen szabadtéri, „süllyesztett” pálya mellett minden készen állt a Vörös Meteor győztes fiainak, a szocialista sportember vörös csillagos mezben feszítő mintapéldányainak megünneplésére. A vörös drapériával borított asztal mögött a szövetségi és pártfunkcionáriusok lelkesen készülődtek, az aranyérmeket katonás rendbe rakták. Csakhogy hiba csúszott a számításba, pályán belül és kívül egyaránt. A Kinizsi, azaz a Fradi játékosai nem adták meg magukat az ellenfélnek, sőt a végsőkig a játékvezetőknek sem, és mivel a döntetlen is a várva-várt, első bajnoki címüket jelentette volna, inuk szakadtáig őrizték a 10-10-et. Csakhogy a 11-10-es vereségüket jelentő gólnál a túloldalon egyszerre nyolc játékos tartózkodott a pályán, és ezt még a rendszer kegyeltjének sem engedélyezte a kézilabdázás szabálykönyve.

Kivéve ezt az egyetlen esetet. Az utolsó pillanatokban esett gólt megadták, az érintettek, ünneplők és ünnepeltek már épp készülődtek az eredményhirdetésre. Csakhogy átszakadt a gát. Az országuk és kedvenc klubjuk megnyomorítását addigra már hét szűk esztendeje tűrő ferencvárosi drukkerhadnak ott és akkor lett elege. Betódult a pályára, felborította az asztalt, az aranyérmek a porba gurultak, a zsűritag elvtársak menekültek. 1956. október 21-én kitört a kézilabda-forradalom.

A Népsport helyszíni tudósítója vagy mégsem volt helyszíni, vagy a kor követelményeinek megfelelő „termelési riportot” írt, a lap október 22-i kiadása mindenesetre így számolt be az eseményekről: „Vasárnap reggel pompás napsütés várta a kispályás kézilabda-bajnokság országos döntőinek résztvevőit és nézőit. A harmadik és egyben utolsó forduló találkozói kivétel nélkül érdekes, változatos küzdelmet hoztak. … A nap legérdekesebb mérkőzésén hatalmas iram volt. Lámpalázasan kezdett mindkét csapat, s az izgatott, ideges játék végig jellemzője maradt a mérkőzésnek. … Az első félidőben a Meteor, a másodikban a Kinizsi játszott fölényben. … A Meteor azonban dicséretre méltó küzdeni akarással a befejezés előtt 5 perccel nemcsak kiegyenlített, hanem a győzelmet is megszerezte. A Kinizsi sok gólhelyzetet kihagyott.”

Valóban vakítóan süthetett az a pompás vasárnapi nap…

Nézzük ezzel szemben a valóságot, korabeli szemtanúk, játékosok visszaemlékezései alapján is! Kezdjük onnan, hogy a Kinizsi természetesen a Ferencváros, hiszen a diktatúra az ország legnépszerűbb klubját nevétől, színeitől (zöld-fehérről piros-fehérre „festette át”) és legkiválóbb labdarúgóitól, az Aranycsapat csatársorának három bálványától, Budai II. Lászlótól, Kocsis Sándortól és Czibor Zoltántól is megfosztotta. Történt mindez a Marosán Györgytől származó, „nem minden fasiszta fradista, de minden fradista fasiszta”, az 1950-es években gyakorta hangoztatott alaptézis jegyében.

A feltételek egyenlőségének elve a pályán kívül soha, de olykor azon belül sem érvényesült a Ferencváros és sportolói számára. Árulkodó tény, hogy a Fradi labdarúgásban 1949 után először 1963-ban „nyerhetett” bajnoki címet, másik emblematikus csapatsportjában, vízilabdában pedig 1944 után 1956-ban. Addigra megesett már egy másik csoda is: 1955. április 9-én, a bécsi húsvéti tornán a Kinizsi piros-fehérbe kényszerített futballcsapata egyszer csak a tiltott és imádott zöld-fehérben futott ki az Austria Wien ellen. Persze engedély nélkül, de a súlyos kihágásért ekkor már sem akasztás, sem börtön nem járt, egyéb büntetések, megrovások azonban igen.

A kézilabdások is megérezték az esélyt. A sportág kispályás változata ekkoriban kezdett az archaikus nagypályás fölé kerekedni, és az FTC fiai éltek az új lehetőséggel. Az 1954-es bajnokságot még a tizedik, az 1955-öst már a második helyen zárták, az 1956-os kiírásban pedig trónkövetelőként toppantak be a legjobb négy közé. A körmérkőzéses négyes budapesti döntő első két felvonásán könnyedén, 13:6-ra verték a Metrót és 22:5-re a Debreceni Törekvést, így jobb gólkülönbségüknek köszönhetően a Vörös Meteor ellen a döntetlen is elég lett volna a beteljesüléshez.

Így köszöntött be 1956. október 21., mint a Népsportból tudjuk, pompás napsütéssel és ferencvárosi aranyreményekkel. A Nemzeti Sportcsarnok melletti nyitott küzdőtér lelátóján ott szorongott több mint háromezer ember, köztük Elek Gyula, az FTC női csapatának későbbi mestere. A népligeti aréna ma is az ő nevét viseli. Ő pedig szíve szerint már ekkor a Fradi, azaz a Kinizsi mezét viselte volna, be is adta az átigazolási kérelmét az Elektromosból, de bizonyára merő, balszerencsés véletlen, hogy a dokumentumot csak egy nappal a finálé után, október 22-én vitték be a szövetségbe.

Így aztán Elek Gyula a tribünön foglalt helyet – onnan legalább pontosan láthatott mindent. Fél évszázad múltán is emlékezett a részletekre, és ugyanúgy mesélte el azokat, ahogyan – szintén több beszélgetésünk alkalmával – Som Ferenc, a csapat egyik legjobbja. A 2021-ben, kilencvenedik életévében elhunyt egykori kiválóság és szellemi vezér, Feri bácsi még a harmadik évezredben is hitetlenkedve, megütközéssel taglalta, hogy a második félidőben, 10:8-as vezetésüknél a Nád János szabálytalansága miatt megítélt jogos büntető mellett példátlan módon a zsűriből hívták le és állították ki Nádat, aki már vissza sem térhetett. Sőt más sem szállhatott be helyette, amit egyébként az akkori szabályok azonnal lehetővé tettek volna.

Így a hátralévő időben maradt a folyamatos emberhátrány, de egészen az utolsó másodpercekig sikerült őrizni a döntetlent. Ekkor a Meteor edzője, Karaffa Béla „pillanatnyi zavarában” a nyolcadik játékosát, Csák Gézát is belökte a pályára, amiből mérlegelés nélkül kiállítás, Kinizsi-szabaddobás következett volna; csakhogy a döntnök az égvilágon semmit sem észlelt. Hogyan is tette volna, hiszen Garamvölgyi (Glatzer) János szövetségi elnökhelyettes, megbízható elvtárs alig valamivel korábban saját kezűleg távolíttatta el Nád Jánost. Az egyetemes kézilabda-történetben bizonyára ez az egyetlen alkalom, amikor egy kispályás csapat nyolc fővel állhatott fel, és kettős létszámfölényét már kihasználva, ziccerét értékesítve 11:10-re nyert.

Innentől érdemes szó szerint idézni Som Ferencet: „Rengeteg ember zúdult be a pályára, felborították az asztalt, összerugdosták a fővezéreket, szó se lehetett díjkiosztásról. Érmeket azért sem kaptunk, mert azokat beletaposták a salakba. Az edzőnket (Mayer Miklóst) feldobálta a nép, mi pedig sírva mentünk be az öltözőbe, mert a meccsünket elcsalták. Olyan nincs, hogy egy elnökségi tag beszól a bírónak, hogy azt az embert állítsa ki. A helyszínen bejelentettük, hogy megóvjuk a mérkőzést, 23-án tárgyalta a szövetség az óvásunkat. Mi az ÉDOSZ éttermében, a Sztálin út 100-ban vártuk a híreket. Amikor megtudtuk, hogy hét napon belül újra kell játszani a meccset, örültünk, beszélgettünk, ettünk-ittunk. Egyszer csak marha nagy zajt hallottunk kívülről, akkor már jött a nagy tömeg végig a Sztálin úton, kifelé a Hősök tere felé, a Sztálin-szobor irányába.”

A döntő újrajátszásáról persze szó sem lehetett. Később sem, már csak azért sem, mert a Meteor keretének jelentős része külföldre távozott. Csakúgy, mint Mayer Miklós, a Kinizsi vezetőedzője, bár ő egészen más okból: október 31-én a Forradalmi Bizottság a kézilabda- szövetség elnökének választotta, ezért a forradalom vérbe fojtása után nem lehetett maradása. 1957 tavaszán, a kibontakozó „konszolidáció” jegyében aztán salamoninak gondolt döntés született: mind a két csapatot bajnoknak nyilvánították. A csalókat a csalás áldozataival együtt. A Vörös Meteor még az 1957-es kiírást is megnyerte, az ezúttal már FTC néven szereplő ezüstérmes előtt. Majd lassan, de biztosan elindult az enyészet felé. A Vörös Meteor a magyar sport egyik hullócsillaga lett.

A ferencvárosi fiúk az idei őszön is az NB I-es liga tagjai. Számos váratlan fordulatot tartogatnak a mérkőzéseik, de egyvalami már soha nem történhet meg. Hogy nyolc fővel áll fel az ellenfelük…