Legelő és haza

Egyik kedvenc idézetem Márai Sándortól az, amit mestere, Kosztolányi Dezső kapcsán ír: a honfoglalók, mondja a Föld, föld! című könyvében, „nem hazát kerestek, hanem legelőt. A költők voltak azok, akik a legelőből később hazát csináltak. Mindig a költők csinálnak hazát a legelőből.”

2026 nyarán Magyarországon valami visszavonhatatlanul megváltozott. Apadt a Duna vize, nem jött eső a földekre, és ezen semmiféle pénz nem segíthetett. Esőt venni nem tudtunk. És bár a felszínen ebből is sikerült közösségi médiás eseményt kreálni, képernyő által homályosan láttunk, a hétköznapi tapasztalat ennél jóval többről szólt. A magyar valóság Kárpát-medencei valósággá vált, ilyenként viszont elég küzdelmesnek ígérkezik.

Tagállamokból lettünk vízgyűjtőnyi Európa, centiméterekben mértük a riasztó jövőt.

Visszaigazolódott, hogy Dunának, Oltnak egy a hangja, és az is, ahogyan Ady ezt már bő száz éve érzékelte, hogy ez a hang „morajos, halk, halotti hang”. Halotti? Ha az Alföld sivatagosodását nézed, a Duna hullámai helyett a homok fodrozódását, akkor könnyen erre a következtetésre jutsz. De tévesen.

Hegylakó gyermekkoromban nagyon irigyeltem azokat, akiknek paradicsom nőtt a kertjükben. Nálunk, tengerszint fölött 800-900 méteren, a Hargita lábánál nem nagyon termett, nagymamám eleget kínlódott, de inkább csak mutatóba nőtt pár szem. Ugyanígy bort is pityókából csináltunk, a férfiak krumplit cseréltek szőlőre, és amíg ezt tapostuk a kádban, addig zabáltuk tele magunkat.

A saját szőlőfürt nem e világról való, hittem én, talán ezért is láttam a Bibliához készült Édenkert-illusztrációkban a fügefalevelet szőlőlevélnek. Azóta eltelt egy emberöltőnyi idő, volt benne minden, ember is, öltöny is, félszáz saját esztendő oszlatja a rózsaszín ködöt a szememről.

Idén nyáron kiköltöztünk a Mátrába. Úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk a nyaralást, de nem hagyjuk magukra a tavasszal veteményezett zöldségeinket, ott leszünk, amikor tenni kell. A szabad földbe ültetett pityóka kiégett. A gyümölcsösben nem kaszáltam, maradjon talajtakarónak a fű, virág, bokor, a rekkenő augusztusi hőségben be is sárgult minden, már csak az oroszlán hiányzott a szavannaélményhez. A magasított ágyások júniusig megbízhatóan hozták a korai zöldségeket, júliustól – csepegtető, mulcs ide, árnyékolóháló oda – egyszerűen megállt az élet bennük. A legjobban a fóliasátor vált be, ugyancsak csepegtetés, mulcs. Hatalmas paradicsombokraink nőttek, rengeteg gyümölccsel, amelyek viszont az istennek sem akartak pirosodni. Hőstressz, mondogattuk egymásnak az asszonnyal, mintha a megértés bármit is javítana a helyzeten.

Kilenc üveg paradicsomlé, ennyink lett. Hihetetlenül finom nedű. Decinként iszom, mintha aranyárban vettük volna üvegjét, és még így is bűntudatom van. Valahogy így iszod a több tízezer forintos piát, csak egy gyűszűnyit kitüntetett időben. Apránként kortyolom a paradicsomlevet, és arra gondolok, hogy a sivatag sem halott.

Küzdelmesen él benne az élet, de él, mert az élet élni akar. És hogy mennyire fontos az akarat. Akarunk-e élni olyan hazában, amelyben küzdelmes élni? Vagy fogjuk a sátorfánkat, és odébbállunk?

Odébb, hová? És ha majd ott is küzdelmes lesz élni, meddig megyünk? Hiszen hallottuk, olvassuk eleget: nincs másik Föld. Ráadásul ez a meglévő Föld sem haza, de még csak nem is a hazák hazája. Ahhoz túl nagy, túl sokan lakjuk, lődöröghet az ember a bárhol szabadságában. Ám ha itt akarunk élni, akkor érdemes azt is megtanulnunk, hogy ehhez az akarat szükséges, de tudás, hit, együttműködés nélkül: kevés.

Honfoglaló eleink egykoron legelőt találtak, költőink segítségével ezer esztendő alatt hazává építettük. Csakhogy amíg épült a haza a magasban, alant az egykori legelő humuszát sivataggá szabályoztuk, szántottuk, betonoztuk. Hát megint jöhetnének a költők, pislogtam nyáron a felhőtlen égre, tikkadt őznyájak heverésztek a kiszáradt patak partján, együtt vártuk az égi áldást. Nem jött.

És így, izzadva, pihegve, küszködve, várakozva, beletörődve értettem meg, hogy mit is jelent költőien lakozni a Földön. Mert ezt írja Hölderlin, és ezt magyarázza el Martin Heidegger a maga egzaltált nyelvezetével. A költészet az a mérés, amellyel az ember kiméri a dimenziót ég és föld között, és ezzel egyáltalán lakozni hagyja magát.

Költőien lakozni nem versírást jelent. Nem állapotleírás, hanem életgyakorlat. Lényege a kímélés: valamit a saját lényegében hagyni és óvni. Ehhez az első lépés, hogy bújj ki a képernyőből, emeld fel a fejed. Fogadd meg Wittgenstein tanácsát, és ne gondolkodj, hanem nézz.

Nyáron naponta belelestem az ásott kútba, aztán nyár derekán megláttam a dolgot magát én is. Több méter mélyen, a kútfenéken fölcsillant egy vödör, a pereme alá fogyott a víz. Ott volt benne és körülötte az egész nyarunk: a föld szomja, az ég hallgatása, a mi várakozásunk. A vödör lett számomra a dolog a szó heideggeri értelmében, tehát nem egy tárgy, hanem olyasvalami, ami összegyűjtötte a földet, az eget, az isteneket és a halandókat, és helyet adott nekik.

A kút mélyén fekvő vödörből értettem meg igazán, hogy a költőien lakozó ember a földet nem kizsákmányolandó nyersanyagnak tekinti, hanem hordozó, termő talajnak, amelyet megment azzal, hogy nem uralja.

A vödör a kútban eget is gyűjtött, a benne tükröződő égdarabka azt is megtanította, hogy a költőien lakozó ember az eget befogadja: hagyja, hogy a nap járása, az évszakok, az időjárás, a nappal és az éjszaka ritmusa a saját rendjük szerint érvényesüljenek, és nem fordítja a napot hajszává, az éjszakát nyugtalan nappallá.

A vödör eszembe juttatta József Attila parasztjait, akiken „nem segít ima. / Gondolkodva ülnek ím a / sötétben”, és most már másként értem, mint ahogyan eddig értettem ezt a verset: mert a költőien lakozó ember az isteneket bevárja. A bevárás fogékonyságot feltételez a szent és a nem uralható iránt, türelmes figyelmet az intő jelekre. Lehet, hogy igaza van Hölderlinnek, és az istenek épp távol vannak, pont ezért a bevárás azt is jelenti, hogy nem gyártunk magunknak bálványokat. Semmit sem old meg, ha oltárt emelünk hamis isteneknek. József Attila parasztjai várakoznak, mert tudják, hogy az uraság ideje elfogyó idő. Másik időben kell élnünk.

A vödröt azok ejtették a kútba, akik a házat építették, és akiknek az örököseitől mi megvásároltuk. A ki nem halászott vödör emlékeztetett arra, hogy a halandók azáltal halandók, hogy képesek a halálra mint halálra. A költőien lakozó embernek a Semmi ágán ül szíve. Ezt nevezi Heidegger négyességnek (Geviert): föld, ég, isteniek és halandók. Egymásba játszó egységet alkotnak, és egyik sem gondolható el a másik három nélkül.

Költészet ez is, persze, Heidegger filozófiája inkább költészet, mondjuk mi, akiknek Arany, Ady, József Attila, Pilinszky és még más zseniális költők százai mondták és mondják az igazat, nem csak a valódit.

Ezt mutatta meg 2026 nyara: lakozhatnánk költőien, de nem így lakunk. A költői lakozást is újra kell tanulnunk.

Kétezer éves tanítás: az igazság szabaddá tesz. Ez a szabadság cselekvésre kötelez. Fel kell törnünk a betont, alatta a magyar ugar, gondozzuk vissza legelővé. A hazát házakból kell újjászervezni. Mert a lakozás mindig dolgok között, gondozásban és építésben valósul meg. A lakozás újratanulása azt jelenti, hogy a visszaépítendő legelőt nem pusztán tulajdonként kell felfognunk. Mérjük ki, mennyire van szükségünk ahhoz, hogy összegyűjtsük a földet, az eget, az isteneket és a halandókat. És elégedjünk meg ennyivel, mert ez a legtöbb: ez a hely a valahol szabadságának helye.

A sivatagban nem a végtelen homokdűnék adják a szabadság lényegét, hanem az a tudat, hogy valahol köztük vár rád egy oázis. A homokszemek szabadsága nem a te szabadságod.

Mérjük újra tehát a valahol szabadságának helyét, majd kerítsük be, mert nálunk a gazda bekeríti a házát. Nem azért, mert gyűlöli a többi embert, hanem mert szereti az övéit, így védi. De ha már kerítünk, akkor figyeljünk arra, hogy kertet kerítsünk, ne pedig barakkot. Éltünk már a legvidámabb barakkban. És emiatt tudjuk: a legvidámabb barakk legvidámabb lakója is csak fogoly.

Ez tehát a mi dolgunk: legyen legelő, legelőben kert, és a magasban lebegő hazának építsünk lábat, amely leér az anyaföldig.

Vár a munka ránk a kertben.