Lehet-e mozaikból gránit? - A nemzeti egység nem azt jelenti, hogy csak a többség véleménye, akarata számít

„Érzem én is mindazt, mit minden magyar érez azok ellen, kik annyi életet s életörömet, annyi boldogságot feldúltak e hazában. De érzem keblemben azon erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket; s inkább elfojtom szívemben a keserűséget, semhogy oly lépésre ragadjon, mely káros lehetne a hazára.”

Vajon hányan tudják, ki, mikor és hol mondta ezt? S akik tudják, azok a jelenlegi nehéz helyzetben, a revansrezsim által gerjesztett toxikus légkörben vajon hasonlóan éreznek és gondolkodnak, s gyűlöletre nem gyűlölettel, bosszúállásra nem bosszúvággyal válaszolnak, inkább elfojtják szívükben a keserűséget és a haragot? De nem olyan könnyű úgy érezni és gondolkozni, ahogyan azt Deák Ferenc 1861 májusában a pesti országgyűlésen elmondott briliáns beszédében tette.

Mert ha akár egy egyén, kis közösség, nagyobb társadalmi csoport vagy akár több mint kétmillió ember úgy érzi, azt tapasztalja, hogy támadást indítottak ellene – értékei, érdekei, anyagi, kulturális javai, szabadsága, biztonsága, méltósága ellen –, akkor az első, ösztönös válaszreakciója a visszacsapás, a revans. Pedig már Ady megírta: „Az a legény, aki állja, / Nem, aki bánja, / S nem, aki nem vár s hamar üt.” És ez az ethosz nem csupán „a régi csapszékben” volt érvényes.

Az úgynevezett hungaropesszimizmus tudós, illetve tudóskodó magyarázói szerint népünket ősidők óta sújtja a „turáni átok”, amely kifejezést a széthúzás, a viszály, a pártoskodás magyarázatára sokszor alkalmazzák. A széthúzás eredetét egy honfoglalás kori átokban láttatta Vörösmarty is majd kétszáz éve írt versében: „»Férfiak!« így szólott Pannon vészistene hajdan, / »Boldog földet adok, víjjatok érte, ha kell.« / S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte, / S véresen a diadalt végre kivítta magyar. / Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld / Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt. A viszály, a testvérharc már Kölcsey Hymnusában is vészjósló képekben jelenik meg. („Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre”; „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában…”)

A nemzeti kohézió, a nemzeti egység hiánya, illetve igénye régóta, legalább Bethlen, Pázmány és Zrínyi óta foglalkoztatja a nemzeti érzésű, írástudó gondolkodókat és gondolkodó írástudókat. Tudomásom szerint Széchenyi volt az, aki először írta le, hogy mi, magyarok különös mozaiknemzet vagyunk, ugyanakkor azt is ő fogalmazta meg, hogy mit lehet tenni e töredezettség, szétdaraboltság megszüntetéséért. A Hitel végén írja: „A sok részbül pedig, melyek nem csak összekapcsolva nincsenek, de vonzó erő helyett még szinte visszalökő erőt rejtenek magukban, mikép lehessen alkotni gránitot, valóban sokkal könnyebb, mint gondolnók: csak igen messze ne keressük a ragaszt, hanem magunkban. Ki-ki szeresse felebarátjában a hazafit s embert (…) s végre ne vessen meg senkit, mivel tisztviselő, kereskedő, polgár, vagy paraszt s viszont. A gránit-erejű egész alkotása egyenlően függ mindegyiktül, csakhogy valóságosan használás s ne fénylés élessze lelkét s az tiszta legyen minden irigységtül. Ebbül áll az egész mesterség s ebben ki-ki mester lehet, – mily felséges érzés!”

Jó száz évvel a legnagyobb magyar után a nagy próféta-író, Szabó Dezső fogalmazta meg a legtömörebben és legerőteljesebben a nemzeti összetartozás s összefogás kategorikus imperatívuszát: „Minden magyar felelős minden magyarért.” Németh László pedig a „nemzetragasztó” metaforával arra világított rá, hogy a nemzeti közösséget összetartó, évszázadok óta olvadóban levő kötő- vagy ragasztóanyagot csak megfelelő, magyar jellegű műveltséggel és erkölccsel lehet megerősíteni. Ez a ragasztóanyag szerinte a közösségi s egyben minőségi magyar irodalom, amely Bessenyeiék kora óta „a nemzet lámpása” volt. Németh metaforáját továbbgondolva megállapíthatjuk, hogy a magyar identitást hordozó közös kultúra – a nemzeti hagyomány összessége – teszi lehetővé, sőt feladattá, hogy bár különbözőképpen érzünk és gondolkodunk, különböző a látás- és életmódunk, ugyanazt a hazát akarjuk megőrizni és jobbá, emberségesebbé tenni. És ez a haza nem lehet „működő és emberséges Magyarország”, ha egy választáson győztes párt kriminalizálni próbálja és ki akarja rekeszteni a nemzeti közösségből a választáson vesztes párto(ka)t, sőt el akarja lehetetleníteni gazdasági, kulturális és média-hátországát, egész szavazótáborát is.

Honnan ered ez a beteg, káros és veszélyes felfogás és viselkedés, amikor a politikai ellenfélből erkölcsi ellenség lesz, a közös haza pedig másodlagossá válik a saját táborhoz képest? A magyar történelemben ennek számos változatával találkozhattunk. Ha csupán az elmúlt fél évezredet nézzük, keleti és nyugati magyar, protestáns és katolikus, kuruc és labanc, konzervatív és liberális, népi és urbánus, baloldali és jobboldali, kommunista és antikommunista, majd a rendszerváltozás után ismét ellentétes világnézeti, politikai és kulturális táborok néztek farkasszemet egymással kibékíthetetlen ellenfélként, nemegyszer gyűlölő és gyűlölt ellenségként. Mintha újra és újra megismétlődött volna, amit Márai az 1945 utáni magyar társadalomról írt, hogy a gyűlölség légköre a legnehezebben elviselhető: „Osztályok, felekezetek, fajták, mindenki gyűlöl mindenkit… ebben a légkörben nehéz élni.” Mi lehet ennek az oka? Aligha van még egy nemzet Európában, ahol az elmúlt száz év alatt annyi rendszervált(oztat)ás történt, mint nálunk: 1918 ősze, 1919 tavasza, 1919–1920, 1944 (német megszállás, majd nyilas diktatúra), 1945 (szovjet megszállás), 1947–1948 (kommunista diktatúra), 1956. október 23., majd november 4., 1989–90 – ez összesen kilenc, de ha elhisszük a jelenlegi hatalomnak, hogy ez év április 12-én is rendszerváltás történt, illetve kezdődött, akkor már a tizediknél tartunk. (Ez talán még gombócból is sok. Én ezekből „csak” hármat éltem át, bár csak egyre emlékszem, mert 1956 őszén másfél éves kisgyermek voltam.) Bő száz év, azaz három-négy generáció alatt tíz rendszerváltás, s az új rezsim mindig az előző totális tagadására és lebontására, eltörlésére törekedett. (Nem mindig sikerrel, lásd az 1990 utáni felemás, instabil, több defekttel küzdő „rendszerváltás rendszerét”.)

Abban tehát, hogy a magyarok annyira „széthúznak”, „viszálykodnak”, „pártoskodnak”, a kirívóan sok rendszerváltás élménye, emlékezete és hatása nyilván nem elhanyagolható szerepet játszik. De vannak más magyarázatok is. Például Hamvas Béla öt géniusz koncepciója szerint a magyarság eleve öt archetipikus elemből – déli, nyugati, északi, alföldi és erdélyi – áll össze, és ez a sokrétűség egyfelől gazdagság, ugyanakkor rendkívüli nehézség is. Gazdagság, mert ha az ősi alakzatok viszonylagos egyensúlyban állnak, az ember különösen termékennyé és aktívvá lesz. Azonban nehézség, hogy az öt archetípus a legritkább esetben kapcsolódik egységesen és harmonikusan, igen nagy többségben töredékes, hiányos és egyensúlytalan. Az a fő probléma, hogy mindegyik archetípus szemben áll a többivel, éspedig „ellenségesebben és kizárólagosabban áll vele szemben, mintha az idegen származású lenne”.

Másféle megközelítésből, de hasonló következtetésre jut Szekfű Gyula, aki a Három nemzedék utolsó részében (A végkifejlés felé) leírt híres metaforája, a zsombékok segítségével világítja meg a magyar társadalom töredezettségének, mozaikszerűségének okát. Szerinte a liberális törvényhozás hiába mondta ki a szabad házasodás és vagyonszerzés, üzletelés jogát, „egy-egy vidéki társadalom nemesi, nyárspolgári, értelmiségi és zsidó rétegei mégis külön foltokban, egymástól elkülönzött zsombékokon ültek”. (A zsombék egy kis halomszerű, fűcsomóhoz hasonló képződmény, amely főként vízjárta területeken alakul ki. A mocsárból, vizenyős lapályból szigetként kiemelkedő zsombékokat a kis halmokon élő növények gyökérzete és avarja tartja össze.)

A kiemelkedő reformkonzervatív történész szerint a nemzeti egység csak akkor valósulhat meg, ha eloszlanak azon antinómiák, melyek ember és ember közt érzelmi, anyagi, akaratbeli különbségeket tartanak fenn. „A nemzeti egység megvalósításának feladata túlmegy bármily széleskörű politikai akción, s nem kevesebbet foglal magában, mint szellemi, gazdasági és társadalmi életünknek sok tekintetben gyökeres reformját.” Ugyanis a reformkor és 1848–49, majd a dualizmus liberalizmusa jogilag lebontotta ugyan a régi rendi válaszfalak jelentős részét, de ettől a társadalmi csoportok még nem váltak automatikusan egymás részévé – a jogi egyenlőség nem azonos a társadalmi integrációval.

A társadalmi kohézió és a nemzeti egység előfeltétele, hogy a másik oldalon, „zsombékon” álló emberrel akkor is szóba álljunk, megismerjük és elfogadjuk, tiszteletben tartsuk a véleményét és a személyes méltóságát, ha sok kérdésben nem értünk egyet vele. Nem kell lemondanunk arról, amiben hiszünk, de mondjunk le arról az igényről, hogy csak nekünk lehet igazunk. A széthúzás ellenszere nem az egyformaság, nem is a kényszerű egység – nem az a cél, hogy minden mozaikdarab ugyanolyan legyen, hanem hogy illeszkedjen a többihez. Hisz ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk, annyiképpen érzünk, gondolkodunk, élünk. Mert van valami, ami minden egyes embernél fontosabb: az a közösség, amelyhez mindahányan tartozunk, akik magyarnak érezzük és valljuk magunkat.

A régi szólást – „élni és élni hagyni” – 2,4 millió emberrel együtt figyelmébe ajánlom a 3,3 milliónak, akiknek bálványozott, önimádó, a másként érző, vélekedő, gondolkodó magyarokat lenéző és semmibe vevő vezére néhány hónap alatt szinte minden erkölcsi és politikai normát, írott és íratlan szabályt felrúgott, ledöntött, eltörölt, mert az a mániás rögeszméje, hogy ő született helyre tolni a „kizökkent időt”. Pedig Petőfi már 180 éve bölcsen megállapította: „Az idő igaz, s eldönti, ami nem az.” A vers ma igen időszerű, üzenetértékű címe: Voltak fejedelmek… Igen, voltak fejedelmek(s úgy látszik, ma is vannak, akik ezt képzelik magukról), de emlékoszlopuknak „el kellett esnie, mert hazugsággal volt tele”.