Polüphémosz, Micimackó, Istenpor - Senki, akárki, valaki? – ez a kérdés, válasszatok!

„Amíg van kenyér, s a disznó kövér, / Mondd, kit érdekel, mondd, kit érdekel, / Ó, mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?” – Ugye megvan a honi boomerek többségének a Hobo Blues Band majd’ fél évszázada megjelent első nagylemezének híres dala: Ki vagyok én? Ez a kérdés az egyik legfontosabb, amit az ember élete során feltehet, mégis talán kevesen teszik. Inkább azt kérdezik: ki vagy te, ki ő, kik ők? Mert azt, hogy valaki tudja vagy tudni véli magáról, ő maga kicsoda, természetesnek, magától értetődőnek tartjuk. De mi van akkor, ha valaki azt mondja magáról, hogy ő senki? Van ilyen? Bármilyen meglepő, igen.

Itt van például az éppen száz éve megjelent világhírű angol meseregény, a Micimackó. (Eredeti címe Winnie-the-Pooh, amely a szerző, A. A. Milne kisfiának játékmackójáról kapta különös, kettős nevét, és első magyarra fordítója, Karinthy Frigyes nyelvzseni nővére, a Micinek becézett Emília – aki a könyv nyersfordítását készítette híres író testvére számára – iránti tiszteletből és szeretetből tette a Mici előnevet a medve szó kicsinyített változata elé. A lányos név ellenére Micimackó persze fiúmedveként szerepel a mesében.) A regény második fejezetében (a szokása szerint éhes) Micimackó meglátogatja barátját, Nyuszit, aki számára általában „jó társaságot és valami harapnivalót jelent”. Amikor bekiált Nyuszi lakóhelyének bejáratán, egy homokbucka nyílásán: – Itthon vannak, kérem szépen?, először senki nem válaszol, majd a megismételt kérdésére egy hang ezt válaszolja belülről: – Nincsenek! Ne tessék úgy ordítani! Nem vagyok süket!

A barát kissé meglepődik, azonban (mivel éhes) nem tágít, tovább kérdezősködik: – Senki sincs odabent? – kérdezi. – Senki – jön a válasz belülről. Erre Micimackó kihúzza fejét a nyílásból és így morfondírozik: „Ez nem stimmel. Valaki csak bent van, ha egyszer azt mondta, hogy senki. Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül, hogy valaki lenne. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell.” Milyen bölcs felismerés – akár egy komoly filozófiai elmélkedés tárgya is lehetne.

De nem mindenki olyan bölcs, mint a „csacsi öreg medve”. Nézzük például Polüphémosz esetét. Ő az Odüsszeiában szereplő egyik küklopsz, azaz egyszemű óriás, a hatalmas Poszeidón tengeristen fia, aki társaival egy szigeten (amely a hagyomány szerint Szicília) él, ott pásztorkodik. A trójai háború után a leleményes Odüsszeusz vezetésével hazafelé hajózó akháj harcosok a „törvénynélküli dölyfös Küklópsz-nép” szigetén partra szállnak, aztán eljutnak egy üres barlangba. Ott a nyájával hazaérkező gazda, Polüphémosz egy roppant kővel elzárja a nyílást, s miután kifaggatja Odüsszeuszt, hogy kik ők és hogyan kerültek a barlangjába, több társát földhöz csapja, majd feldarabolja és felfalja őket, aztán nyugovóra tér. Másnap reggel újabb két embert elfogyaszt, s miután ismét elreteszeli és nyájával elhagyja a barlangot, Odüsszeusz az egyszemű óriás olajfadorongjából egy hegyes nyársat készít. Aznap este édes borral kínálja a nyájával hazatérő és ismét emberhúst vacsoráló óriást, aki azt kéri tőle, mondja meg a nevét. A fortélyos Odüsszeusz így válaszol: – Senki a nevem, Senkinek hív anyám, apám és minden barátom… Erre Polüphémosz azt válaszolja, hogy ő, azaz Senki lesz az, akit utolsónak esz meg társai közt.

Miután a bortól mámoros álomba merül a küklopsz, Odüsszeusz és társai a parázsban felizzított nyárssal kiszúrják a szemét. Az óriás a fájdalomtól felüvöltve a közelben lakó társaihoz kiabál, segítségül hívja őket. Amikor azok a csukott barlangja előtt állva azt kérdezik tőle, hogy mi baj érte, ki bántotta, Polüphémosz azt válaszolja nekik: „Társak, Senki öl meg engem csellel, Senki erővel.” A többi küklópsz ezt úgy érti, hogy senki sem támadta meg Polüphémoszt, s eltávoznak, anélkül, hogy megtudnák, valójában mi történt a barlangban.

Odüsszeusz pedig így összegzi ravasz cselét: „nevetett örömében a szívem, hogy rászedte a név őket meg nagyszerü eszmém”. Ez és egy másik (itt nem részletezett) csel teszi lehetővé, hogy Odüsszeusz és maradék társai végül kiszabaduljanak a megvakított küklopsz barlangjából és szerencsésen elhagyják a vad óriások szigetét. Mert Polüphémosz – Micimackóval ellentétben – nem ismeri fel, hogy ha valaki azt mondja: a neve Senki, akkor nem lehet senki. És egy senki nem tudta volna kiszúrni a szemét, ahogy ezt társai logikusan konstatálják.

Ha valaki csodálkozna azon, hogy az ostoba óriás bedőlt a világirodalom egyik leghíresebb hőse cselének, tegyük hozzá, korántsem egyedülálló a Homérosz művéből ismert eset. A Senki név ugyanis mint úgynevezett óvónév máshol, így a magyar néphagyományban is ismert: olyan mágikus védőfunkcióval ellátott személynév volt, amelyet azért adtak az újszülötteknek, hogy megtévesszék és távol tartsák a rontó szellemeket, betegségdémonokat és a halált. A régi magyarok azért adtak a kisgyermek létezését tagadó nevet – Senki, Nemki, Nemvagy, Nemvaló, Nevetlen stb. – hogy a gonosz szellem ne vegye észre. Ha valaki senki, nem létező, akkor nem lehet ártani neki.

A Senki névnek, illetve a senkiségnek persze sok más jelentése is lehet, amire az irodalomban számos példát találhatunk. Például a betegeskedő Arany János élete végén ironikusan ezt írja önmagáról: „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.” Az önreflexív vallomás jelentése világos, szemben például Weöres Sándor Senki a szobában című játékos-rejtélyes versével: „Cifra tálcán sugár ég / s nekimegy a nagy árnyék / föléje heverve le, / dr. Senky a neve.” Továbbá, nyilván sokan olvastak Rejtő Jenő legendás hőséről, Senki Alfonzról, aki büszkén vallotta magáról, hogy „szülőföld nélküli”, mert egy bennszülött kenuban jött a világra Colombo közelében, és szüleitől valamennyi környező állam megtagadta a gyermek anyakönyvezését, aztán egy örmény gőzösön megkeresztelték, de ez az állam időközben megszűnt…

Ha kevésbé humoros példát keresünk, utalhatunk Adyra is, akinél a senki a valaki ellentéte, ellenpólusa. Ahogy a Seregesen senkik jönnek című versében írja, az őt megrabló, gúnyoló senkikkel, úri, léha nullák rajával szemben egyedül ő valaki – „Ez időben, itt, valaki: / Én vagyok.” És hogy egy külföldi példát is említsünk, Emily Dickinson amerikai költőnő egyik versében ezt kérdezi (Károlyi Amy fordítása szerint): „Én senki vagyok! Te ki vagy? / Te is tán senki vagy? / Akkor éppen egy pár vagyunk.” S hozzáteszi: „Mily unalmas valakinek lenni.”

Az írásom elején említett dalban a költő-énekes felsorolja, hogy ő mi minden nem: „… Nem vagyok virág, nem vagyok fegyver, / Nem vagyok állat, nem vagyok ember, / Nem vagyok isten és nem vagyok csillag”, egyetlen pozitív állítása a neve: „Hobónak hívnak”. Van neve, tehát valaki. Ami persze álnév, ha úgy tetszik, művésznév, hisz köztudott, hogy Hobó valódi, eredeti neve Földes László. A művésznév zenészek, írók, költők, színészek, mindenféle celebek körében gyakori jelenség, amivel az egyediségüket, különcségüket, valakiségüket szeretnék jelezni.

Szélsőséges individualista és egoista korunk hőse a senki, aki azt hiszi, hogy ő valaki. Sőt, sokszor nem is csupán valaki, hanem – mintegy túltolva a biciklit – rendkívüli, kivételes, „ember feletti ember”. E kifejezés/fogalom (Übermensch) leginkább Nietzsche kapcsán juthat eszünkbe, holott már Goethe Faustjában, sőt a Kr. után 2. században élt Lukianosznál is szerepel (hüperantroposz), a görög mitológia pedig köztudomásúan hemzseg az „ember feletti” héroszoktól, félistenektől. A zseniális francia keresztény gondolkodó és író, Pascal hiába figyelmeztetett arra, hogy az ember legnagyobb hitványsága a hiúság, a dicsőség hajszolása, és az a legnagyobb baj, hogy az az ember, „aki angyal akar lenni, állattá lesz”, mai modern, haladó, woke világunk tele van földön járó – vagy inkább csúszómászó – csillagokkal (sztárok, celebek, influenszernek, politikusnak, szakértőnek álcázott bohócok és ripacsok, világhírű művésznek hazudott giccstermelők stb.). Beteg és szennyes korunk groteszk jelképe az a pitiáner telefontolvaj is, aki – miután a római pápa egy fatális félreértés következtében magánaudiencián fogadja – a szentatyától távozóban nevetségesen meghajolva és vicsorogva szalutál (!), s a katolikus egyházfő szánakozó, de egyúttal megbocsátó mosollyal tekint utána...

Ha nem akarunk – hiába is akarnánk – angyal vagy ember feletti ember lenni, egyszerűen csak valaki, akkor először azt kell felismernünk, belátnunk, miért és hogyan lettünk s vagyunk olyan élőlény, aki „egyedüli példány”. Már Horatius is tudta, hogy „csak por és árnyék vagyunk”, s a Teremtés Könyvében meg van írva, hogy miután az Úristen megalkotta a földet és az eget, „megformálta az embert a föld porából és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény.” Majd, amikor a bűneset miatt az Úristen kiűzi az első emberpárt az Édenkertből, azt mondja Ádámnak: „por vagy te, s ismét porrá leszel”. Nyilván erre gondolhatott Luther is, aki nem sokkal halála előtt ezt írta: „Bizony, koldusok vagyunk. Ez az igazság!” Koldusok, azaz senkik és semmik vagyunk – Isten nélkül. Mégis, az a vigaszunk, hitünk és reményünk, amit József Attila már tizennyolc éves korában tudott: „... nemcsak por vagyunk: / Por és Istenpor vagyunk. / Visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / Így keveredik el Istennel a lélek.”

Az Istenben hívő és Bibliát olvasó ember tudja magáról, hogy teremtmény, hogy azért valaki, mert örökké volt, van és lesz Valaki: a Teremtő Atyaisten, aki az életet adta, a Megváltó Fiúisten, aki az életét adta és a Szentlélek, aki az új életet adja. Akinek azonban nincsen se istene, se hazája, az senki. Attila is hosszú utat tett meg, míg végül (röviddel halála előtt) eljutott oda: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot”, és „édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”.

Ahogy a fű, fa, bármilyen növény nem létezik fentről érkező fény- és hőenergia, és lent, a talajban levő gyökér nélkül, az egydimenziós ember – aki fölött és alatt üres a magasság és a mélység – legfeljebb formátlan tünemény, csalóka látszat. Lényegében senki, hiába hiszi, és hiteti el vele akár több milliós követő- vagy szavazótábora, hogy ő valaki.

Hamvas Béla élete vége felé több esszében is foglalkozott a senki jelenségével. A „senkiség az, ahol valakinek lennie kell, de nincs senki”. Vázlatos kultúrtörténete szerint az archaikus kor jellemző figurája a valaki, akinek van személyisége, szubsztanciája, tartása, és tudja, hogy van valami, ami az életénél több, és ezért a többért kész és képes az életét odaadni. Ez az európai életrend eredeti bázisa, ami a kapitalista-polgári korban meggyengül, felhígul, és a polgár átalakul akárkivé, akinek az életnél több már nem fontos, a lényeges az, hogy a számítását megtalálja. A valaki egyedi, jellegzetes példány, az akárki jellegtelen és felcserélhető. A modern korban az ember alakja végképp felbomlik, szubsztanciája eltűnik – az akárki után a senki következik, aki már teljesen arctalan, formátlan, jellegtelen és jelentéktelen. A személytelen világapparátus, világüzem totális uralma alatt álló túlnyomó többség a létfenntartásban kompromittálja magát, a hatalomért, a vagyonért és a hírért bemocskolja eredeti lényét. „Mechanizálódik, és ugyanolyan mértékben az enyészetben felszívódik. Ez a senkiség. Apparatizálva és nullifikálva.” De nem ez a sötét diagnózis és kilátástalan látkép Hamvas utolsó szava. Szerinte a senki-korszakban is megmaradhat a valaki, ha az emberinél nagyobb (azaz transzcendens) világból való erők segítségével személyes képességeit, tulajdonságait és tehetségét kész és képes bevetni. A gyökeres fordulathoz képesnek kell lenni a hiteles szellemi hatás felvételére, és „tudatos és éber kommunikációban állni az emberinél nagyobb világ erőivel”.

Ehhez most csak annyit tennék hozzá, hogy a valakiknek egymással is tudatos és éber kommunikációban kell állniuk – minél több személyes találkozásra, beszélgetésre, komoly disputára és tapasztalatcserére, értelmes közös célok kitűzésére és megvalósítására, a mindennapi életben minél több közös, hasznos tevékenységre van szükség (nem kampányakciókra és szimbolikus demonstrációkra gondolok). Tudjuk, „egymás nélkül sötétben vagyunk”, de ha az egymást megismerő és vállaló valakik élő, működő közösségeket alkotnak, akkor hamarabb, mint gondolnánk meglátjuk, hogy a senki-korszakban a valakik sokkal többen vannak, mint amennyi magasról nézvést látszik.