Romániának kijárna egy Terror Háza - Bukarestben máig nagyra tartják az etnikai tisztogatások vezénylőit

Szögezzük le már itt a legelején: Romániában nincs a budapesti Terror Háza Múzeumhoz hasonló komplex intézmény, ahol a balkáni ország végre szembe tudna nézni múltjának koromsötét, több száz évre visszanyúló fejezeteivel, s ahol bocsánatot tudna kérni a saját mesterséges államhatárai közé zárt nemzetiségektől, felekezetektől. Mindazoktól, akiket megnyomorított, akiket elüldözött, akiket sárba tiport. Nincs is semmi hasonló problémájuk, mint most nekünk a vegzált Terror Házával, talán nem is lesz.

Egy intézményük azért van, amely koncepciójában és céljában nyomokban hasonlít a budapesti Terror Házára. Ez a Romániai Kommunizmus Borzalmainak Múzeuma (Muzeul Ororilor Comunismului în România, MOCR), amely évek óta állandó székház nélkül működik, és a Vasgárdával sem foglalkozik, szemben a világhírű budapesti múzeummal, ahol a nyilas világ nem tabutéma. A MOCR csak vándorkiállítások révén tud működni.

Románia-szerte akadnak persze megrázó és immár látogatható helyszínek is, ahol a kommunizmus mellett azért a terrorista Vasgárda bűneivel is szembe lehet nézni, úgy. mint a Jilavai, valamint a Pitesti Emlékhelyen vagy épp a hírhedt máramarosszigeti börtön falai között. De ezek az amúgy nagyon fontos emlékhelyek, múzeumok vajmi keveset nyomnak a latban román szinten egy Terror Házához képest. Mert Romániának, pontosabban magának a románságnak ugyanis még jóval visszább kellene nyúlnia az időben, hogy a szégyenfoltokat ki lehessen törölni.

Hogy miért is? Arra maga a jelenlegi román államfő adta meg a választ pár napja. Nicușor Dan ugyanis a több ezer ártatlan magyar civil haláláért felelős Avram Iancut méltatta nemrég a magyargyilkos halálának 154. évfordulóján. Hogy miért tette ezt az az elnök, aki az erdélyi magyarok szavazatai nélkül már valahol a politikai alvonalban tengődne, azt nekünk, magyaroknak nehéz megértenünk, mert nincs olyan „hősünk”, mint az érinthetetlen Iancu, akit az erdélyi románság nemzeti emancipációjáért küzdő legnagyobb nemzeti héroszként ünnepelnek szerte az országban, annak ellenére, hogy ez az alak az egyik legkegyetlenebb újkori népirtásért felelős Európában. Martalócaival szinte teljes egészében kiirtotta véreinket az Erdélyi-Szigethegységben, kihasználva az 1848–49-es magyar forradalmat és szabadságharcot, csapatainak brutális tombolása idején Nagyenyedtől Zalatnán, Abrudbányán és Verespatakon át Magyarigenig hullottak a magyar fejek kortól, nemtől függetlenül.

A Iancu törzsökéből fakadó történelemhamisítási vágy pedig Trianon után szökkent csak igazán szárba, amikor az élete alkonyán megőrült népirtóról és társairól még településeket is elneveztek a román fennhatóság alá került Erdélyben, hogy ezzel is tovább gyalázzanak bennünket. Mesterséges és gyújtó erejű kultuszt fabrikáltak, amelyet az Európai Unió sem piszkált meg soha. S akkor sem szólt oda, amikor ez a Nicușor pár napja nem átallotta kijelenteni hivatala közleménye szerint – és most fogódzzanak meg –: „Az Avram Iancu által képviselt eszmék és értékek ma is a demokratikus társadalom, valamint az európai és euroatlanti közösségbe teljes mértékben integrálódott Románia alapvető viszonyítási pontjai.” Ízlelgetik a szavait? Hogy egy dokumentált magyarirtó hadjárat vezetője számít ma az európaiság és az euroatlantiság viszonyítási alapjának román szinten? És még azt hihették, hogy a mi „messiásunkon” nem lehet túltenni képmutatásban…

Ami a mi szempontunkból fontos, az pedig nem más, mint hogy ezek szerint 2026-ban ezekhez az „eszmékhez” igazodik egy olyan állam és annak elnöke, amelyben egy összezsugorodott, de még mindig milliós őshonos magyar közösség lakik. Különösen beszédes, hogy ez a Nicușor Dan Avram Iancu véreskezű elődeit, vagyis a Horea-lázadás vezéralakjait is kiemelte az ünnepi közleményében: „A »Havasok fejedelme« az erdélyi románok jogegyenlőségért és elismerésért folytatott küzdelmének jelképévé vált. Horea tölgyfája és Avram Iancu sírja nemzedékek óta a hála és az emlékezés szimbóluma.” Ilyen kijelentésekre csak egy tőről metszett latorállam politikusa képes, aki bármilyen színezetű lehet a méregzöldtől az oláhkéken át a mélyvörösig, akkor sem fogja megtagadni ősterroristáit, Horeát, Cloșcát, Crișant, sem Avram Iancut vagy épp az öldöklő román ortodox papot, Axente Severt (a Nagy-Küküllő vármegyei Asszonyfalva ma az ő nevét viseli!). Mindezt az erdélyi magyarok jól tudják, de minden választási évben elgyengülnek, hiszen túszok. Ezt maguk is tudják, örülnek, hogy élnek egy ilyen bármikor feltüzelhető nép között. Hála a Fennvalónak, hogy az 1990-es fekete március idején valamelyest mi is fel tudtuk venni a kesztyűt, de aztán lám, mégis alul maradtunk, pedig csak az alapvető jogainkat kértük Marosvásárhelyen.

Éppen ezért egy jövendő magyar nemzeti kormánynak sokkal keményebben kell követelnie a nyílt bocsánatkérést és akár a kártérítést is Bukaresttől azért, amit ezek a tömeggyilkosok okoztak nekünk. Hogy ez nem a régmúlt, azt a Nicușorok mindig is érzékeltetni fogják. A világ közvéleményének tehát tudnia kell, hogy még egy mérsékeltnek titulált román politikus is bárminemű lelkiismeret-furdalás nélkül moshat át európaivá tömeggyilkos eszméket, miközben meg sem fordul a fejében, hogy a magyarságtól bocsánatot kellene már egyszer kérni azért, mert nyilvánvaló genocídiumot hajtottak végre ellenük – több hullámban is – a magyar Szent Koronához tartozó Erdélyen belül. Bukarest nem takarózhat azzal, hogy e helyszíneken akkor még nem is volt jelen a román állam.

Ez soha nem lesz lerágott csont, sokkal inkább lesz állandó megütközés és szálka. Romániának egyszer és mindenkorra meg kell értenie, hogy Magyarországon jöhet bármilyen hibridkormány, a patrióta vonal mindig jelen lesz, és nem tud túllendülni egy olyan óriási nyílt seben, ami addig fogja mérgezni a kétoldalú kapcsolatokat, míg be nem gyógyítják valahogy. Amíg nem szakítanak végre a történelemhamisítási reflexekkel, amíg nem állítják le a tömeggyilkosok hőskultuszát – és amíg nem beszélnek végre őszintén Erdélyről.