Széljegyzet - Faggyas Sándor: Lehet-e a mozaikból gránit c. írásához

Természetesen minden tiszteletem Faggyas Sándoré, amiért „Lehet-e mozaikból gránit?” című írásában igényesen összeszedve a magyar történelemben jelenlévő belső ellentétek messzire nyúló párhuzamait, azok nemzetromboló hatását aktualizálja a legutóbbi választások megosztó eredménye kapcsán. S kétségtelenül, a problémafelvetésnek ez egy reális aspektusa, azonban véleményem szerint elveszi a figyelmet arról a kevéssé megkérdőjelezhető tényről, hogy a korábbi történelmi példák – egészen a legutóbbiakig – óta összehasonlíthatatlanul nagyobbat változott a nemzetközi és hazai kulturális-, politikai-, tudati környezet, mint előtte 1000 év alatt. Ebből következően mindazok az érvek, amelyek 1000 év előtt megvilágító erővel bírtak a probléma lényegét illetően (beleértve a turáni átok babonáját is), ma sajnálatosan csak mellékes tényezők, s elmerülnünk bennük éppen a megoldás lehetőségét veszik el.

– Melyek ezek a jelentős környezeti változások?

1. A Kádár-korszak ostobaságából eredően a mi generációink (magam is Faggyas Sándor generációjába tartozom) tudatába beégett a „szabad nyugat”-ról alkotott hamis kép. Ezt a képet tovább adtuk a gyermekeinknek, akik már nem csupán ábrándozhattak a nyugatról, hanem szinte gyermekkoruktól szabadon át is járhatták azt. Ők pedig tovább adhatták a mi unokáinknak akik már nemcsak szabadon átjárhatják a nyugatot, hanem ott is tanulhatnak, oda is költözhetnek – különös tekintettel a magasabb bérszínvonalra – ...stb. Mi pedig büszkék vagyunk, ha egy Erasmus ösztöndíjjal a kisunoka valamelyik nyugati egyetemen tanul, vagy diplomáz. Aztán meg csodálkozunk, ha jó esetben évente egyszer, karácsonyra hazalátogat.
2. A Kádár-korszakban még Európa nyugati felére is valamelyest jellemző volt a nemzetállamban gondolkozás. Ezt a koncepciót természetes módon szünteti meg a határok átjárhatósága, az az individualizmus, amelyik már sokkal inkább tekinti a hazát egy születési helynek, amely felé nincs kötelezettség, s amely bármikor lecserélhető egy másik országra, ha ott jobb életlehetőségek kínálkoznak. Ez a trend legalább a 70-es évektől erősen tompította Nyugat-Európa kultúrájában a nemzeti jelleget, mára pedig oly meghatározóvá vált, hogy a társadalmak torkán simán lenyomható még az eliszlámosodás is.
   Továbbá az EU már létezése okán természetesen generálja a tudat rátágulását egy szűk országhatáron túlra, legalább az egész EU-ra, de akár a tengerentúlra is. Csoda-e, ha a gyermekeinkben már jelentősen halványuló, de még jelenlévő nemzeti érzést az unokáinkban már váltja a kozmopolitzmus.
3. A világ teljes gazdasági rendszerében a meghatározó technológiák globálisak, amelyeket globális cégek fejlesztettek ki, és globálisan terjesztett termékeikkel globálisan határozzák meg a tudatokban a jólét globális szimbolikáját. Szinte a világ minden pontján ugyanazokat a termékeket és szolgáltatásokat lehet – meglehetősen nivellált áron – megvásárolni. Nemzeti sajátosságok már csak a turizmus piacán találhatók – az egyéb nemzeti szintű erőforrások túlnyomóan a globális nagyvállalatok beszállítói vagy kiszolgálói.
   Az információ által meghatározott társadalomban (mivé lettünk) az internet és legújabban a Mesterséges Intelligencia befolyása mellett immár naivitás arról ábrándozni, hogy a külső hatásoktól el lehetne határolni – Uram bocsá’ – meg lehetne védeni egy országot, s bármely régió képes lenne egyéni színeit megtartva, nem beolvadni a globális világfaluba.
4. Mivel nem a kultúra finanszírozza a gazdaságot, hanem a gazdaság a kultúrát, utóbbi némi késéssel ugyan, de ugyanúgy felveszi a gazdaság globális jegyeit. Ráadásul az amerikai softpower rendkívül hatékony behatoló, és rátelepszik a kultúra minden ágára, a a filmipart használva faltörő kosnak. Egy kis ország kultúrájának felkent papjai nem meglepő módon keresik a nemzetközi elismertséget, s természetes módon nyerik el, ha igazodnak a nemzetközi, globális trendekhez. Így aztán az irodalomtól a zenéig mindenhonnan pusztul a nemzeti karakter, és urlakodóvá válik a globális trend.
5. A fiatalok – mily haladó gondolat – átjárnak egymás országába, mintha csak a szomszédba látogatnának, eszmét cserélnek, ágyat cserélnek, párt cserélnek, és különös módon egyre kevésbé hazafiak.
6. Tudomásul kell vennni, hogy jelenleg az ország lakosságának több mint a fele esetében (ezt éppen a legutolsó választás bizonyítja) erősebb hívószó lett Európa, mint Magyarország. A helyzet pedig radikálisan más, mint volt pl. a kuruc-labanc viszony idején. Mert akkortájt a hátteret egész Európában nemzetállamok jelentették, s ezen a nemzetállami tagoltságon belül akarta valaki a maga felfogása szerint rendezni Magyarország sorsát. Ezzel szemben ma a nemzetállam fogalma egész Európában megszűnőben van, s a gazdaságban éppúgy, mint a kultúrában a nemzeti jelleg alulreprezentált. A társadalom nagyobbik fele nem is akar mást, mint a szerinte nagyobb jólétet ígérő nemzetközi trenddel tartani, míg a nemzetben gondolkozók száma folyamatosan fogy.
   Abban az országban, ahol Horthy alatt még harsogott a „Nem-nem soha!”, majd némi kádári agymosáson túl, Gyurcsány mellett már csúnyán leszavazták a magyar állampolgárságban reménykedő külhoni magyarokat. Ez az epizód kiválóan teszteli, hogy mily egyszerűséggel űzhető ki a legegyszerűbb narratívák sulykolásával a legszélesebb néprétegekből a nemzeti koncepció.

Nincs miben reménykedni (magunkon kívül). Ha ez a kis ország nem tud kipréselni magából valami olyan szellemi teljesítményt, amitől magyarnak lenni bármi másnál boldogítóbb ígéretet jelent, a „magyar” szó hamarosan csak topográfiai értelmezhetőségre fog korlátozódni.
Az a fiatal korosztály, amelyik ez évben a „változásra” szavazott, nem rosszabb a korábbiaknál, nem bolondult meg, nem is hazafiatlan, de elvesztette a hazának azt a fogalmát, amit mi még birtokolunk, és nem lát más értéket, mint amit nyugatról vetítenek neki. És ebben nem csekély a mi felelősségünk.