Új kuláklisták kora - Több százezer magyar állampolgárt bélyegzett meg a Tisza-kormány

Mielőtt a számok világából levonnánk néhány érdekes következtetést, kezdjük az Európai Unió által nyakunkba ültetett új miniszterelnök vagyoni alapú kuláklistázásának történelmi kontextusával. A múltból kiindulva egyértelmű jövőképet fest elénk az EU-kompatibilisnek tekintett hazai kormányzati koncepció. Egyrészt pontosan jelzi az Unió valós szándékait, amelybe egy efféle lokális koncepció nemcsak besimulhat, de egyenesen tőlük, a birodalmi szintről eredeztethető. Ugyanakkor a birodalmi szint beavatkozását a saját szempontja alapján logikusnak látjuk, hiszen a birodalom minél hatékonyabban semlegesíteni igyekszik a lokális anomáliákat, egységes masszába gyúrja a territórium teljes területét.

Az EU által delegált kormány koncepciójában sem találunk sok hibát, amennyiben tudomásul vesszük, hogy csupán helytartókról van szó. Márpedig a helytartó a birodalmi központ által rárótt feladatot teljesíti, csatlakozik az igazgatása alá rendelt, de valamiért még egyedi vonásokkal rendelkező lokalitással a birodalomba. Más kérdés, hogy a helytartó önmagát a nemzet megmentőjének állítja be. Holott mindaz, amit tesz, semmi egyebet nem szolgál, mint a még megkülönböztethető jegyekkel rendelkező, kultúrája, életfelfogása, mindennapi gyakorlata alapján egyaránt magyar népesség feloldását a megkülönböztethető jegyek nélküli, európai masszában. Másképpen szólva a magyarság eliminálását.

A dolog természete szerint persze a működtetett integrációs politika törvényszerű következményeit nem verik nagy dobra. A nyájas nép, amelyik léthelyzetének javítása reményében bízott Európában, de onnan a reményen kívül semmi egyebet nem kapott, egyelőre nem érzékeli, hogy a remény ára tulajdon nemzeti identitása.

A magyar állampolgárok vagyoni helyzetéről szóló lista, mely aktuálisan az egymilliárd forint fölötti vagyonok összeírását jelenti, jelentős pedigrével rendelkezik. Fordulatos történelmünk során ilyesmire először a nemzeti szocialisták, utóbb pedig a kommunisták vállalkoztak. Megvilágító erejű a folyamat: nemzeti szocialista kormány – zsidólista; kommunista kormány – kuláklista; Tisza-kormány – ismét kuláklista. A mostani adatok beszédesek:

1. Multimilliárdosok (100 milliárd forint fölötti vagyon): 25 fő.
2. Legfelső elit (10 milliárd forint fölötti vagyon): 225 fő.
3. Eurómilliomosok (1 millió euró fölötti vagyon): 26 200 fő.
4. Milliárdosok (1 milliárd forint fölötti vagyon): 30 000 fő.

Az összképet némileg árnyalja, hogy a 4. kategóriába tartozó 30 000 főből körülbelül 10 000 fő közvetlen hozzáféréssel rendelkezik a szóban forgó mértékű vagyonához. A többiek esetében a vagyon jelentős része nem közvetlen hozzáférésű, mert egy cégben, földterületben, egyéb ingatlanban testesül meg, melynek aktuális forgalmi értéke miatt kerül az illető személy az adott kategóriába.

Az első két kategóriában nincs semmi meglepő, annál inkább a 3. és főként a 4. kategóriában. A családi vállalatok és gazdaságok 30 000-es tábora a Tisza-kormány számára nemzeti kulák, de a tulajdonosokról készülő listákkal legalább 200 000 ember válik érintetté (családként érintettek az unokák, a gyerekek, a szülők, a nagyszülők). Szemben a két első kategóriával, amelyben joggal feltételezhetők a NER által elvtelen előnyökhöz juttatott személyek, itt a többség a saját tehetségére alapozott eredményes gazdálkodásból jutott vagyonhoz. Régi elvtársi hagyomány persze bűnözőnek titulálni, kuláklistázni a polgári életmódba nemzetközileg sikeresen integrálódó családokat, közösségeket.

Mindazok részéről, akinek vagyoni helyzete messze elmarad az itteni legalsó kategóriától, talán érthetők bizonyos vegyes indulatok. Jóllehet annak a ténynek, hogy az ún. rendszerváltás óta 30 000 családfőnek, nagycsaládnak sikerült számottevő vagyonra szert tenni, nemcsak természetesnek, de követendőnek, inspirálónak kellene lennie. Ezzel szemben a készülő kuláklista a csalódott proli irigységből következő bosszúszomját táplálja: lehetőleg neki se legyen jobb, mint nekem. Ráadásul ez csak a felszín, afféle látványpolitizálás, így akarják a csalódott és irigységre hajlamos proli szavazatát besöpörni. Éppen ezért a kezdeményezés a valós eredményét tekintve többszörösen kontraproduktív. Hiszen sokaknál még élnek családi emlékek a kuláklisták működéséről...

Nyilvánvalóan senki nem tudhatta, hogy akár egy elejtett szó miatt nem érkezik-e házmesteri feljelentés az „eltitkolt” vagyonról, ami után persze jöhetnek az ávós fogdmegek rekvirálni. Manapság ugyanerre a metódusra akadnak jóval rugalmasabban működő módszerek: egy egyszerű mail vagy egy inkognitót biztosító zöldszám, s a társadalom jelentős része okkal, ok nélkül felkerülhet a kuláklistára, a milliárdosok bővülő körébe.

Az egészséges lelkületű társadalom mindig büszke a tagjai által elért sikerekre. A brüsszeli „prolikrata” (demokratának álcázott proli) szégyelli a nemzeti hovatartozását, fociban, sportban a másik félnek drukkol, gyűlöli a szépet, a jót és, ami a legfontosabb, az igazságot. Persze a vagyonosok saját tehetsége miatt meggazdagodott része koránt sem elmeháborodott, hogy megvárja, amíg elveszik tőle azt, amije van. Az unión belül nagyon egyszerű a pénzeket mozgatni, Görögország, Olaszország, Spanyolország és Portugália máris a magyar középosztály célterülete. A középosztály jelentős része tehát előbb-utóbb megy a vagyona után, a maradék pedig felhígul, végképp erodálva azt a réteget, amelyik még erőforrással rendelkezik a nemzeti identitását fenntartani. Persze a globalista brüsszeliták nem titkolt célja a polgári társadalmi szerződések, a háromgenerációs, a családra alapozott gazdasági, kulturális és tudásvagyon-transzfer szétzilálása, megadóztatása, ellehetetlenítése.
Mi pedig ehhez hozzátesszük Magyarország felszámolását is.