Új seprű jól seper? - Orbán Viktor főtitkárrá választása teljesen átformálná az ENSZ-et

Komolyan lehet-e venni a felvetést, hogy Orbán Viktor lehet az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) következő főtitkára? A Wall Street Journal (WSJ) szerint az amerikai kormányzat nagyon is komolyan veszi a jelölést, amelyet az értesülések szerint Oroszország és Kína is támogatna. Washington, Moszkva és Peking egyelőre nem erősítette meg, de nem is cáfolta a hírt, Orbán pedig nem kommentálta az értesülést. A dühös támadás azonnal beindult: egyáltalán hogyan kerülhet szóba közös jelöltként egy olyan politikus, aki már több szövetségi rendszerben is megosztó szereplővé vált? A kérdést a lehető legrosszabb módon tették fel, a válasznak ugyanis semmi köze Orbán személyének megítéléséhez.

Az esőcsináló

A WSJ is tévúton jár, amikor úgy fogalmaz, hogy Orbán a MAGA-mozgalom ideológiai szempontjából álomjelölt lenne, miután a migrációval, a nemzeti szuverenitással és a liberális intézményrendszerrel kapcsolatos álláspontja jól illeszkedik Trump világképéhez. Washington számára ugyanis – írja a lap – az ENSZ vezetése olyan diplomáciai pozíció, amelyből befolyásolható a nemzetközi napirend. Ebben igaza van, de ezt meglepetésként tálalni nagyjából olyan, mint azon csámcsogni, hogy Trump az ENSZ-szel kapcsolatban mindig is az amerikai érdekek érvényesítését hangsúlyozta, bírálva a szervezet működését. (Mit csináljon? Burundi érdekeit igyekezzen érvényesíteni?)

A helyzet megítélését ezen a ponton bonyolítja, hogy a jelek szerint Kína és Oroszország is rábólintott az amerikai javaslatra. Moszkvának előnyös lehet egy olyan vezető, akivel kapcsolatban nem kell attól tartania, hogy automatikusan a nyugati szövetségi rendszer álláspontját képviseli. Kína szintén érdekelt abban, hogy a legfontosabb nemzetközi intézményekben ne kizárólag Washington és európai „szövetségesei” határozzák meg a politikai irányt. Egy közös jelölt támogatása ebből a szempontból lehetne olyan különleges kompromisszum, amelynek hátterében mindhárom szereplő más-más, egyébként egymás céljainak ellentmondó megfontolása áll. Ez esetben máris árnyaltabbá válik a Trump-ellenes értelmezés, helyette kiderül, hogy Orbán másfél évtizedes külpolitikai vetése (benne a konnektivitáselmélettel és a blokkosodás elleni harccal) nagyon is beérett.

Ha az új főtitkárnak úgy kell közvetítenie az egymással versengő hatalmak között, hogy közben megőrizze a világszervezet hitelességét és önállóságát, valóban kevés egy Guterres- kaliberű, az intézményi válság szerves részét képező politikus. Érthetőbben fogalmazva: az ENSZ mára olyan kirakatbolttá vált, ami a legsürgősebb reformra szorul annak érdekében, hogy egyáltalán túlélje a következő éveket. Pokoli nehéz feladat ez egy olyan időszakban, amikor az egymással marakodó nagyhatalmak maguk is egyre gyakrabban kérdőjelezik meg a  nemzetközi intézmények működését. Ha tehát éppen ezek a nagyhatalmak kiáltanak Orbán után, az a részükről is egyfajta megoldási szándékot jelent, nem pedig a szervezet végleges ellehetetlenítését. Paradox módon tehát az Orbánt gyűlölő globalistáknak és szupranacionalistáknak egyaránt tapsolniuk kellene: a volt kormányfő elméleti jelölése ugyanis pont arra utal, hogy Trump nem szétverni, inkább megmenteni akarja az ENSZ-t. Annak azonban egyetlen módja van: olyan emberre bízni a vezetését, aki pragmatikus politikával, konszenzust teremtve, teljesen új megközelítésből állítja meg a multilaterális intézményrendszer erózióját, hogy azt új alapokra helyezve ismét működőképessé tegye.

A válság

Donald Trump már az első elnöki ciklusában arról beszélt, hogy az eredményorientáltság helyett a szervezet idővonala lényegében egy bürokratizálódási folyamat története, amely egyre inkább ellehetetleníti az ENSZ eredeti funkcióit és hatékonyságát. Az alapvető probléma az, hogy a szervezetet gyakran „világkormányként” kezelik, olyan univerzális intézményként, amelynek feladata a nemzetközi konfliktusok kezelése, a normák kikényszerítése és a globális közjavak biztosítása. A jelenlegi, a multilaterális intézményrendszert sorvasztó világpolitikai káoszban ez már alapból nem állja meg a helyét, ám kiindulópontként is sántít: noha az ENSZ bizonyos formális jegyeiben valóban hasonlít egy kormányzati rendszerre, a működésében egyre inkább túlburjánzó és önfenntartó bürokráciává vált.

A kirakat kirakata természetesen a Biztonsági Tanács (BT), amely kétségtelenül az ENSZ egyik legfontosabb, egyben leginkább bénult szerve. A vétójog intézménye – amely egykor a nagyhatalmi egyensúly megőrzését szolgálta – mára a cselekvésképtelenség alapvető oka lett. A BT működésképtelensége tükrözi az egész intézményi problémát, az apparátus ehhez a bénultsághoz alkalmazkodott, és egyre inkább az adminisztratív folyamatokra, a nyilatkozatgyártásra rendezkedett be.

Egyszerű lenne a multilateralizmus kivégzését az Egyesült Államok nyakába varrni. Tény, hogy Donald Trump első és eddigi második ciklusa katalizátorként szolgált, a szelektív multilateralizmus („csak addig helyeseljük a szabályokat, ameddig bennünket nem korlátoznak valamiben”) világszerte ismert jelenség, Kína, Oroszország, de még az Európai Unió is bőszen alkalmazta a taktikai együttműködési formákat. Más szóval: a multilaterális rendszer a nagy országok részéről a befolyásolásra, nem pedig a valós együttműködésre épült. Leginkább önmaga paródiája, így pusztán a legitimitás látszata, valamint önmaga anyagi és eszmei fenntartása miatt vegetál még mindig. Közös felelősség, valós célok és politikai akarat hiányában mindent újra kellene definiálni. A pozíció öröklésének kulcsfontosságú kérdése, hogy a főtitkári szerep alkalmas lehet-e az eredeti funkció ellátására, vagy részévé válik-e az önmaga fennmaradásáért működő gépezetnek.

A kecske és a káposzta

A főtitkári tisztséget egyszerre szokás túl- és alábecsülni. Az ENSZ vezetője mindenesetre nem világkormányzó, nem kényszerítheti közös politikára a tagállamokat, nem írhatja felül a nemzeti érdekeket. Ugyanakkor diplomáciai mozgástere, közvetítői szerepe és napirendformáló képessége révén valóban jelentős a befolyása. A kinevezéshez azonban nem elegendő Washington, Moszkva és Peking egyetértése, a Biztonsági Tanács ajánlása és a közgyűlés kinevezése egyaránt szükséges. A tizenöt tagú tanácsban legalább kilenc támogató szavazat kell (a WSJ szerint akár tízzel is számolnak Orbán esetében), miközben az öt állandó tag – az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Franciaország és Nagy-Britannia – bármelyikének ellenszavazata megakadályozhatja a kinevezést. De törvényszerű-e, hogy London vagy Párizs vétózzon, ahogyan azt az Orbán-gyűlölő blokk elvárná? Egyáltalán nem. Politikai fenntartásaik önmagukban még nem jelentik, hogy vállalnák a vétót. Ha a másik három állandó tag támogatná Orbánt, a blokkolás diplomáciai konfliktust teremtene, ami újabb problémát jelentene az eleve gazdasági és politikai perpatvarban álló két európai ország számára. Ha mégis ragaszkodnának az ideológiai indíttatású elutasításhoz, az arcvesztés nélküli megoldás pofonegyszerű: tartózkodnak, az ENSZ-szabályzat értelmében Orbánt így megválasztanák főtitkárnak.

A főtitkár szerepéről szóló vita valójában arról szól, milyen vezetésre van szüksége a válságban lévő szervezetnek. A hagyományos diplomáciában a tagállamok közötti kompromisszumokat keresik, és igyekeznek fenntartani az intézmény működőképességét. Egy politikailag keményebb főtitkár viszont aktívabban alakíthatja a nemzetközi napirendet, kezdeményezőbben léphet fel a konfliktusok ügyében, és a bürokratikus tehetetlenséggel is felveheti a harcot. Orbánt mindenki egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolja.

Ami fél éve még „ördögi tulajdonság” volt, ENSZ-főtitkárként a legnagyobb erény. Az az érv, hogy valaki pusztán a személyét ellenzők szerint „helytelen” politikai múltja miatt alkalmatlan volna, ez esetben szimpla ostobaság. Az ENSZ Alapokmányának 100. cikke ugyanakkor világosan kimondja, hogy a főtitkár nem fogadhat el utasításokat egyetlen kormánytól sem. Ha Orbán valóban amerikai–orosz–kínai támogatással kerülne a posztra, a kinevezése után már nem a három támogató érdekeit kellene képviselnie. Tisztségének éppen ez a lényege.

Amennyiben Washington, Moszkva és Peking valóban ugyanazt a jelöltet látná szívesen az ENSZ élén, pontosan jelzi, hogy a nagyhatalmak bizonyos kérdésekben képesek közös nevezőre jutni, így valójában nem az ENSZ felszámolásában (Trump ellen ez a visszatérő vád), hanem a működésének politikai újrarendezésében érdekeltek. Egy olyan főtitkár kiválasztása, aki bármelyik féllel képes eredményesen tárgyalni, ennek a legfontosabb eszköze lehet.

Mellékes, hogy Orbán Viktor neve szokatlan a jelöltek között vagy éppen mennyire kedvelik politikai ellenfelei. A lényegi kérdés az, hogy a mély intézményi válságban lévő ENSZ-nek a megszokott és már semmitmondó diplomáciai rutin fenntartására vagy a globális hatalmi viszonyok újrarendezését koordinálni képes vezetőre van-e nagyobb szüksége. Washington, Peking és Moszkva a hírek szerint már tudja a választ.