Van-e változás a világban?

A változás fogalmán gondolkodom. Van-e, létezik-e változás? Van-e ilyen egyáltalán?

Nem én vagyok az első, aki ilyesmin töri a fejét, és itt most nem az olyan dolgokra gondolok, mint amikor egy ismerősöm pár éve felhívott, s keserűen, a világ menetében csalódottan panaszolta, hogy a felette lakó minden reggel hétkor, a távfűtő csövek mellett elkezd kornyikálni valami halandzsa angol dalszöveget, és ez megy hónapok óta, minden áldott nap. Szólt már a közös képviseletnek, panaszkodott az önkormányzatnál, írt neki levelet, becsöngetett hozzá, dörömbölt, de semmi. – Mondd – szegezte nekem a kérdést –, szerinted ez így megy majd, amíg világ a világ? Lesz ebben bármi változás?

Szóval, nem az ilyen jellegű dolgokra gondolok most.

A változás fogalma a filozófia történetének egyik legősibb és legfontosabb központi kérdése. A múltban és a jelenben is léteznek olyan iskolák, amelyek kifejezetten a változás természetét vizsgálták. Ott volt Hérakleitosz és a mozgásfilozófia: szerinte minden folyamatos változásban van („minden folyik”). A létezés alapja a harc és a változás. Az Eleaták (Parmenidész, Zénón) Hérakleitosz ellentétei. Azt hirdették, hogy a változás és a mozgás csupán illúzió, a valódi Létező örök és változatlan. Arisztotelizmus: megalkotta a potenciál (lehetőség) és az aktualitás (megvalósulás) fogalmát. A változást az e kettő közötti átmenetként magyarázta. No meg a buddhista filozófia, melynek központi tana az aniccsa (állandótlanság). Minden fizikai és mentális jelenség folyamatosan keletkezik és elmúlik.

Könnyű lenne legyinteni, hogy ezek egyértelmű és felettébb unalmas dolgok, de ne feledjük, a válaszokat mai napig nem tudjuk, ahogy én se a barátom esetében.

Szóval van-e változás a világban?

Emlékszem, amikor ifjú voltam, borzas hajú, dühös fiatal, az alternatív, underground körökben azt a nézetet hangoztatták, hogy aki valódi szellemi ember, aki értelmiségi, aki művész, aki hiteles, aki gondolkodik, aki kritikus (a sort hosszan folytathatnánk), az mindig a kormány ellen van. Mert a hatalmat bírálni kötelesség. Erkölcsi és persze intellektuális. Nem is ember, aki nem szúr oda a hatalomnak. A hatalom, a kormány, sőt bárki, aki fölül van, és pozícióhoz jutott, az megérdemli, hogy naponta belerúgjanak és köpjenek rá, mert hiszen ő a kormány. Pusztán már csak ezért. Hisz ő a miniszter. Ő a hatalom. És aki igazi művész, igazi humorista, igazi punk, igazi rocker, igazi író, igazi értelmiségi, az a reggeli kávé mellé egy kicsit rugdossa a hatalmat. Ez a kilencvenes évek elején volt, amikor szamizdat lapoktól – úgynevezett fanzinoktól – a hivatalos napi és hetilapokig ezt képviselte mindenki.

Aztán 1994-ben ez a nézet hirtelen megszűnt – mármint a hangoztatása –, és azok a körök és emberek, amelyek és akik korábban azt hirdették, hogy a hatalom rossz, és aki igazán független az a kormányt rugdossa, elkezdték dicsérni az új kormányt. Az MSZP-SZDSZ kormány nem tudott olyat tenni vagy nyilatkozni, amit ne védtek volna meg, ne álltak volna be mögé, és nem hogy nem rugdosták a reggeli kávé mellé, de azokat kezdték rugdosni, kirekeszteni és ellehetetleníteni, akik az ő korábbi nagy melldöngető mondataikat komolyan vették, és azt képviselték, hogy a hatalmat mindig bírálni kell, mert ő a hatalom. Ez ment az underground médiától a nagy példányszámú lapokig és tévécsatornákig, és Tamás Gáspár Miklós meghirdette, hogy azokat a pultokat, ahol ellenzéki sajtóterméket árusítanak, fel kell borogatni.

Ki ne hagyjuk, létezett egy radikálisabb nézőpont is. Egy anarchista verzió, ami azt képviselte, hogy szavazni is felesleges elmenni, sőt, bűn, mert ezzel is legitimáljuk a hatalmat. Ne szavazz! Ne menj el szavazni! Mindegy melyik párt győz, mind egyforma, mind ugyanolyan. Ez volt a narratíva. Aztán 1998-ban az alábbi háborgások jelentek meg ugyanazoktól ugyanezeken a felületeken: „Felháborító, hogy a MIÉP elérte az öt százalékot, és bejutott a parlamentbe!”

Úgy látszik, mégsem volt mindegy, hogy melyik párt, és mégsem volt egyforma mindegyik.

Szóval van-e változás? Innen indultam el eredetileg.

Ha visszatekintünk az elmúlt pár évre, azt tapasztaltuk, hogy az alábbi gondolatok és jelszavak mentek az interneten a közösségi média világában, mert a harc ma már elsősorban a harc a neten zajlik: „A humor mindig ellenzéki.” „Nem létezik jobboldali humor!” „Aki független, az a kormányt bírálja.” „Az értelmiségi mindig és csakis ellenzéki lehet, tehát független (tehát a kormányt kell bírálnia).” És emellett már pejoratív jelzőként állandósultak ezek a fogalmak, mint kormánysajtó, propagandista (az, aki a kormány sajtójában jelenik meg és mondja el gondolatait), kormányhű, sőt pejoratívvá lett már maga az a kifejezés is, hogy kormány. Mert a kormány ugye rossz, és aki független igazi értelmiségi és szellemi ember – és van gerince –, az a kormányt szidja. Ez ment 2026. április 12-ig.

S mit látunk most? Azok az influenszerek, művészek, humoristák, írók, zenészek, színészek, podcastosok és youtuberek, akik korábban a fentieket ordították, hirtelen leálltak ezzel, és ugyanazt tolják, mint korábban, csak most már a célpont nem a kormány, hanem az ellenzék. És az új narratíva szerint az ellenzéket szidni, köpni és támadni illik, sőt kötelező, mert aki igazi humorista, művész, lázadó és értelmiségi, az kormánypárti.

Szóval van-e bármi változás az életben?

Azt kell, hogy mondjuk: nincs. Sőt: nem változik soha semmi.

De azért én optimista vagyok. A magyar ember alapvetően optimista. Pár napja is láttam, hogy az egyik buszmegállóban ott virított a felirat, hogy a megálló ideiglenesen megszűnt, de az emberek ott álltak, vártak, és reménykedtek benne, hogy hátha megjön a busz.