Az IRA-tól a melegjogokig - Keményen megfizetett a Sinn Féin a baloldali-globalista fordulatért

Figyelmesebben is elolvashattam volna annak idején a Sinn Féin elnöke, Gerry Adams önéletrajzát. 1994-es megjelenésekor a Free Ireland: Towards a Lasting Peace c. könyvben leginkább az ír katolikusok önvédelmi harcáról, politikai eszközeiről esett szó, de az utolsó fejezetben Adams mégis odabiggyesztette, hogy az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) politikai szárnyaként működő Sinn Féin végső célja az „egységes, demokratikus, szocialista Írország megteremtése”.

Ahogyan a legtöbb újságíró, külpolitikai szakértő, magam is készpénznek vettem, hogy az ír köztársasági mozgalom markánsan nacionalista, s bár egyidejűleg katolikus és baloldali is, ezek a címkék elsősorban a britekkel szembeni önmeghatározásuk szükséges velejárói. A Sinn Féin 1998 utáni baloldali-globalista értékváltását, vagyis hogy látványosan a melegjogok, a feminizmus és a globalizmus hívéül szegődnek majd, kevesen sejtették előre.

Pedig a Sinn Féint alapítói, köztük az Ír Szabadállam első elnöke, Arthur Griffith 1905-ben az ír függetlenség élcsapatának álmodta meg. Ugyanakkor a baloldaliság kezdettől fogva része az IRA-nak: az 1916-os dublini felkelés mártírja, James Connolly például nyíltan szocialistának vallotta magát, az IRA pedig annyira balra sodródott az északír polgárháború 1969-es kitörésekor, hogy a szervezet végül ketté is vált. A Hivatalos IRA (Official IRA) sztálinista vezérkarával szemben a fiatal északír gerillák irányította Ideiglenes IRA (Provisional IRA) képviselte hathatósabban az ír egység ügyét, olyannyira, hogy az északír polgárháború három évtizede alatt a brit állami szervek nem is tudták felszámolni a republikánusok titkos hadseregét.

Gerry Adams és helyettese, Martin McGuinness nyilvánvalóan kacérkodott a baloldalisággal, de elsősorban amerikai diplomáciai és üzleti kapcsolataik, valamint a britekkel szembeni politikai-katonai ellenállás miatt aligha gyötörték őket ideológiai rögeszmék. Amikor azonban az 1998-as nagypénteki megegyezéssel lezárult a vérontás, a Sinn Fénnek óhatatlanul modernizálódnia kellett. Néhány esztendő után ki is lépett az addig erősebb mérsékelt Szociáldemokrata Munkáspárt (SDLP) árnyékából, és az északír katolikus-köztársasági közösség vezető ereje lett a belfasti Stormont parlamentben. Ezzel egyidejűleg Írországban is növekedett népszerűsége, így „összír” pártként történelmi lehetőséghez jutott, hogy Írország és Észak-Írország 1921-ben elodázott egyesítését nemcsak katonai, de politikai eszközökkel is előmozdítsa.

A Sinn Féin azonban radikálisan balra tolódott 2000 után, az ír nacionalizmus fő mozgalmából újbaloldali-globalista párttá változott. Ennek első lépéseként Gerry Adamset Írországban Mary Lou McDonald, Észak-Írországban pedig Michelle O’Neill váltotta a Sinn Féin élén. A két női politikus erőteljesen kiállt az emberi jogok, a feminizmus, a „melegek” és transzneműek jogai mellett, egyidejűleg a párt hagyományos EU-szkepticimusát Brüsszel iránti elkötelezettség váltotta fel.

A feminizmus a 90-es évektől meghatározó eszme a párt női tagozatában (Sinn Féin Women’s Department), a párt 2000 utáni átalakulásakor a fogamzásgátláshoz és a váláshoz való jogot már a modern köztársasági eszme szerves részének nevezték. Hasonlóképpen erőteljesen támogatták a „melegmozgalmat”. A Sinn Féin részt vett a Pride felvonulásokon, aktívan kampányolt a 2015-ös azonos neműek házasságáról szóló ír népszavazáson, Észak-Írországban pedig harcot folytatott a konzervatív unionistákkal a melegjogok kiterjesztéséért. A Sinn Féin alámerülésének egyik legszomorúbb fejezete az volt, amikor 2018-ban a katolikus közösséget képviselő párt az írországi népszavazáson hevesen védelmezte a magzatgyilkosságot, aktívan kampányolt az abortusz mellett.

Uniós ügyekben is nagyot fordított politikáján a Sinn Féin, a Brexit idején azt szorgalmazták, hogy az Egyesült Királyság maradjon az Európai Unió tagja. Ez a döntés addigi euroszkeptikus és szuverenista nézőpontjuk teljes feladását jelentette (még akkor is, ha ír nacionalista szempontból az a tény, hogy Dublin az unióval tart, London és Belfast pedig ellene, elfogadhatatlan). Mára a Sinn Féin úgy képzeli az ír egyesülést, hogy a megszületendő közös állam az Európai Uniós tagja marad, vagyis az ír szuverenitást és nemzeti érdeket kevésbé tartják fontosnak a globalizmus és a brüsszeli akarat érvényesítésénél.

A Sinn Féin vezetői eleinte azt hihették, hogy újbaloldali fordulatukat támogatják a választók, hiszen éveken át szépen haladtak felfelé a népszerűségi listán. 2020-ban az Ír Köztársaságban történelmi áttörést értek el, miután 24.5 százalékot értek el, sőt két évvel később 35 százalékra is feltornázták magukat. Ekkoriban ráadásul már Észak-Írország legnagyobb pártja a Sinn Féin, Michelle O'Neillt helyi miniszterelnökké is választották. 2022-ben O’Neill részt vett II. Erzsébet temetésén, fél évvel később pedig Károly királlyá koronázásán – ilyesfajta gesztusokra soha nem került sor a köztársasági mozgalom történetében. Hamarosan kiderült azonban, hogy az északír katolikus közösség konzervatívabb, vallásos tagjai nem díjazzák a Sinn Féin „békepolitikáját”, a választók leginkább a bevándorlással kapcsolatos hanyagságot hánytorgatták fel az új globalista vezetésnek.

Írországban ugyanis a párt sorra rossz válaszokat adott a növekvő bevándorlásra. Ugyanazokat a lózungokat adták elő, amelyből tökéletesen elege lett Európa maradék fehér, nagyvárosi munkásságának, köztük az íreknek is. Így aztán az ír választók részben a jobboldal, részben a függetlenek felé fordultak, a Sinn Féin pedig hosszú idő után először képtelen volt érdemi választ adni a lakóhelyükön, településükön fenyegetettséget átélő, lakhatási válsággal, rossz egészségügyi ellátással küzdő őshonos választóknak. 2024-re a Sinn Féin egyszerűen elveszítette a varázsát: parttalan globalizmusa, az ír érdekek elárulása általános visszatetszést keltett híveiben, támogatóiban. A kibontakozó konfliktust aztán a számok is igazolták: a párt a 2024-es helyi és európai parlamenti választásokon csak 11-12 százalékot szerzett, ami látványos összeroppanást sejtetett. Aztán kicsit erősítettek a pozíciójukon, idén nyárra a támogatottságuk 20 százalék körül stabilizálódott, ami látszólag nem rossz eredmény, de szerepeltek ennél sokkal jobban is. Mindez jelenleg ahhoz lenne elég, hogy a 2029-es ír választásokat akár meg is nyerhetik, de koalíciós társra lesz szükségük. Az is meglehet persze, hogy két hagyományos ellenfelük,a Fianna Fáil és a Fine Gael egymással lép koalícióra, akkor pedig a Sinn Féin ellenzékbe vonul, teret veszt, így szükségszerűen újabb változásokra kényszerül.

Arthur Griffith talán nem ilyen Sinn Féinről álmodott. Ahogyan Michael Collins vagy Éamon de Valera sem. Az IRA mindenesetre letette a fegyvert, aztán – némileg váratlanul – a Sinn Féin is kapitulált. Így aztán arra a kérdésre, hogy a közös ír állam hogyan és mikor születik meg, ki viszi majd a zászlót, és legfőképpen, a Sinn Féin visszatér-e ír, nemzeti és katolikus gyökereihez, korai a válasz.