Izland még nem szereti Brüsszelt - Népszavazáson védte meg szuverenitását, halászatát a szigetország

Íris Erlingsdóttir (újságíró, szerkesztő, korábbi tévériporter az izlandi Channel 2-nél) 2026. augusztus 31-i írása a European Conservative folyóiratban.

„Általános nézet szerint kevesebb nemzet bírta el az elnyomást és a zsarnokságot nagyobb megértéssel, mint az izlandiak. Évszázadokon át remekül alkalmazkodtak az elnyomáshoz, anélkül, hogy valaha is megpróbáltak volna fellázadni. Egyetlen nemzettől sem idegenebb a forradalom. Az izlandiak mindig készek voltak megcsókolni azt a botot, amely lesújtott rájuk, ugyanakkor szentül hitték, hogy hidegvérű hóhéraik segítik őket és menedéket adnak nekik.” Így írt Halldór Laxness 1933-ban, több mint két évtizeddel azelőtt, hogy Izland egyetlen irodalmi Nobel-díjasának választották. Kilencvenhárom évvel később úgy tűnik, az izlandiak mintha elfeledkeztek volna a legendás udvariasságukról.

2026. augusztus 29-én egy egyszerűnek tűnő kérdést tettek fel nekik: folytassa-e Izland a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval? Nem csatlakozásra kérték őket. Azt kérdeztéktőlük, hogy Izlandnak vissza kellene-e térnie a tárgyalóasztalhoz, folytatnia kellene-e a több mint egy évtizeddel ezelőtt felfüggesztett csatlakozási folyamatot, hogy megvizsgálják, milyen tagsági megállapodás jöhet szóba.

Az „Igen” kampány szlogenje négy megnyugtató szóra redukálta a javaslatot: Já til að sjá – Igen, hogy lássam. Mintha csak egy doboz csokoládé lenne az EU tárgyalóasztalán. Sosem tudhatod, mit kapsz, ha nem nézel körül, ugye? Miért nem nézel körül? Miért nem hallgatsz oda? Miért nem tárgyalsz?

Az izlandiak válasza végül egy hangos Nei (Nem) volt: 52,8%-kal a 47,2% ellenében elutasították a csatlakozási tárgyalások újraindítására vonatkozó javaslatot, 82,5%-os részvételi arány mellett. Reykjavíkban támogatták a tárgyalások újranyitását; az ország többi részében nem.

(…)

Izland modern történelme a szuverenitás megszerzéséről és megvédéséről szól. Több évszázados idegen uralom után Izland 1904-ben Dániától kapta meg az önrendelkezést, 1918-ban szuverén állammá vált, majd 1944-ben megszületett a köztársaság. Izland szembeszállt Nagy-Britanniával – egyik legközelebbi szövetségesével – a „tőkehalháborúban”, hogy megszerezze az ellenőrzést a szigetet övező tengerrészek felett. Nyolcvankét évvel a köztársaság megalapítása után az izlandiakat most arról kérdezték, újraindítsák-e azt a folyamatot, amelynek sikeres lezárása esetén megosztanák azokat a hatásköröket az Európai Unió intézményeivel, amelyeket jelenleg nemzeti szinten gyakorolnak.

A tagság támogatói természetesen megválaszolták a szuverenitási kifogást. Izland már most is széles körben részese az európai integrációnak. Az Európai Gazdasági Térségen (EGT) keresztül az EU egységes piacához tartozik, és bár jelentős mennyiségű uniós jogszabályt hajt végre, még sincsenek képviselői az Európai Parlamentben, valamint szavazati joga sincs a tanácsban, amikor a jogszabályt elfogadják. Miért kellene Izlandnak továbbra is elfogadnia az európai szabályokat anélkül, hogy helyet foglalna a tárgyalásokon? Jogos kérdés.

Izland azonban nem Európán kívül létezik. Ez az első dolog, amit a külföldi olvasóknak meg kell érteniük a helyi uniós vitáról. A választás tehát nem Európa és az elszigeteltség között zajlik. Izland a NATO alapító tagja, az Európai Szabadkereskedelmi Társulás tagja, részt vesz a schengeni övezetben, 1994 óta az EGT-nek is része. Ugyanakkor az egységes piac részese, élvezi annak négy szabadságát: az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a személyek szabad mozgását. Az izlandiak az EGT-ben élnek, tanulnak, dolgoznak és vállalkozásokat alapítanak, kihasználják a szabad mozgást. Az uniós tagsággal társított gazdasági integráció tehát működik a mindennapokban.

Ebben a megállapodásban ugyanakkor demokratikus fogyatékosságok is felbukkannak. Az EGT-re vonatkozó uniós jogszabályok nagy része Izlandon is alkalmazható, miközben a kis állam nem szavaz, amikor Brüsszelben elfogadják ezeket a jogszabályokat. Izland részt vesz a szakértői munkában, rendelkezik befolyásoló mechanizmusokkal a jogszabályok előkészítésekor, de nem tagja az uniónak, ezért nincs biztosa, nincsenek európai parlamenti képviselői, ahogyan szavazati joga sem a tanácsban. A teljes jogú tagság támogatói által felhozott legmeggyőzőbb érv így szól: Izland már most is fizeti az európai integráció árának egy részét anélkül, hogy megkapná az EU-tagállamoknak járó politikai képviseletet. Persze az EGT nem az Európai Unió. Döntő fontosságú, hogy nem foglalja magában azokat a területeket, amelyeken Izland a leginkább meg akarja tartani a nemzeti ellenőrzést. Az ország ugyanis kívül esik az EU vámunióján és közös kereskedelempolitikáján, ugyanakkor megtartotta a saját valutáját és monetáris politikáját. Két hatalmas gazdasági, kulturális és politikai jelentőségű terület – a mezőgazdaság és a halászat – továbbra sem tartozik az EU közös agrárpolitikájának és közös halászati politikájának hatálya alá. Itt válik a látszólag egyszerű „asztalhoz telepedés” ígérete sokkal bonyolultabbá. A teljes jogú tagság olyan intézményekben biztosítana Izlandnak szavazati jogot, amelyekben jelenleg egyikkel sem rendelkezik. Egyidejűleg kiterjesztené az európai integrációt olyan területekre is, amelyeket Izland ma az EGT-n kívül ér el. A tagságot tehát nem ingyen adják.

Talán nincs is ország Európában, ahol a halászat a leghatározottabban politikai kérdés. A tenger ugyanis elválaszthatatlan az ország történelmétől. Évszázadokon át a hal jelentette errefelé a túlélést. A XX. században éppen a halászatnak köszönhető, hogy Izland Európa egyik legszegényebb társadalmából az egyik leggazdagabbá vált. A tengerrészek feletti ellenőrzés pedig egyet jelentett a gazdasági függetlenséggel.

Izland keményen harcolt az ellenőrzés jogáért. Az 1950-es évektől kezdve Reykjavik fokozatosan kiterjesztette kizárólagos halászati joghatóságát: először 12 tengeri mérföldre, majd 50-re, végül 1975-ben 200-ra. A britek azonban ellenálltak. Ezután robbant ki a „tőkehalháború”, amelyben egy állandó hadsereggel nem rendelkező ország a világ egyik legnagyobb tengeri hatalmával akaszkodott össze a partjait körülvevő vizek halászati ellenőrzéséért. Miután brit hadihajók védték a vitatott vizeken működő halászhajókat, az izlandi parti őrség hajói elvágták a vonóhálós köteleket. Hajók rugaszkodtak egymásnak. A diplomáciai kapcsolatok odáig romlottak, hogy Izland azzal fenyegetőzött, megszakítja a kapcsolatokat Nagy-Britanniával, sőt a hidegháború tetőpontján felvetette a stratégiailag létfontosságú keflavíki NATO-bázis bezárásának lehetőségét is. Végül Izland győzött. 1976-ban Nagy-Britannia elfogadta Izland 200 tengeri mérföldes halászati jogát. A tőkehalak feletti vita egyúttal komoly jelzés: egy kis nemzet kijelentette, hogy a környező természeti erőforrások elsősorban a saját ellenőrzése alá tartoznak.

A kialakult helyzet egyedülállóan nehézzé teszi az Európai Unió megítélését Izlandon. Az ország ugyanis ma kívül esik az unió közös halászati politikáján. A joghatóságon belüli halászat az izlandi törvények szerint zajlik, míg a más államokkal megosztott területek nemzetközi megállapodások hatálya alá tartoznak. Ezzel szemben az uniós taggá váló Izland csatlakozna a közös halászati politikához, amelynek lehetőségeit közös európai jogi és politikai keretrendszer határozza meg. A tanács határozza meg a kifogható mennyiségeket, ők szabályozzák a halászati lehetőségeket a tagállamok között.

Ez a fontos különbség nem mindig jelenik meg az izlandi uniós vitában. A tagság hívei szerint ugyanis nem brüsszeli bürokraták döntik el, hogy egy Ísafjörðurban élő halász kedd reggel kifuthat-e a tengerre. A tagállamok fontos adminisztratív hatásköröket tartanak fenn, beleértve a halászati lehetőségek belföldi elosztását is. Izland azonban nyilvánvalóan a jelenlegi rendszerét sem tartaná meg. A lényeg mégis az, hogy Izland többé nem kizárólagosan birtokolná azokat az alapvető jogi lehetőségeket, amelyekkel ezeket a döntéseket meghozzák. Azt sem szabad elfelejteni, hogy egyetlen uniós tagállam sem kapott állandó mentességet, amely lehetővé tenné számára, hogy kívül maradjon a közös halászati politikán.

(…)

A csatlakozás támogatói gyakran leegyszerűsítették a vitát erre a szóra: tárgyalás. Azt mondták, hogy Izland soha nem fogadna el olyan megállapodást, amelyben feláldozza létfontosságú érdekeit. Halászata, földrajza, függősége a tengeri erőforrásoktól egyedülálló. Brüsszel tehát biztosan megérti, hogy Izlandnak egyedi megállapodást kell kötnie. Talán így van. A csatlakozási tárgyalások azonban mégis csak tárgyalások. Az átmeneti intézkedések, a technikai kiigazítások és az országspecifikus rendelkezések mindennaposak. Fontos különbség azonban, hogy mindössze megvitatjuk az európai szabályok alkalmazásának feltételeit vagy már alkalmazzuk is őket. Az Európai Unió a tagjaira kötelező érvényű jogok és kötelezettségek rendszerét közösségi vívmányoknak nevezi. A tagjelölt országoktól elvárják, hogy ezeket elfogadják. A csatlakozási tárgyalások célja tehát nem az, hogy a jelölt szabadon választhatóvá tegye az uniós tagság azon alapvető elemeit, amelyeket el kíván fogadni.

(…)

A kérdés nem az volt, hogy Izland képes-e tárgyalni. Természetesen képes. A kérdés az volt, hogy Brüsszel mit enged anélkül, hogy felhagyna az unió szabályainak alkalmazásával. Emiatt érdekesebb a szombati eredmény az EU-tagság elutasításánál. Az izlandiak ugyanis nem a csatlakozási szerződést utasították el. Semmilyen szerződés nem létezett, nem utasították el a Brüsszel által kínált feltételeket, hiszen eleve nem is voltak feltételek. Mindössze annyit történt, hogy elutasították azt a javaslatot, miszerint Izlandnak újra kellene nyitnia a tárgyalási folyamatot.

Az „Igen” kampány megértette a nehézséget, és okos érvekkel válaszolt. A Já til að sjá nem arra kérte az izlandiakat, hogy szeressenek bele az Európai Unióba. Még azt sem követelte meg tőlük, hogy döntsenek arról, kívánatos-e a tagság. Csak tárgyalni, csak „meglátni”, aztán dönteni. Politikailag vonzó kínálat, hiszen úgy tűnhetett, hogy elodázza a nehéz kérdést. De talán éppen ez volt a gyengesége is, amit az izlandiak idejében észleltek is.

Izland 2009-ben folyamodott uniós tagságért, a tárgyalások a következő évben megkezdődtek, a 2013-as kormányváltás után azonban felfüggesztették őket. A halászatról, a mezőgazdaságról, a szuverenitásról és az euróról szóló vita nem új keletű. Az Európai Unió mindenesetre nem egzotikus végállomás, amely egy izlandi expedícióra vár.

Az eredmény földrajzi adottságait nehéz figyelmen kívül hagyni. Csak Izland fővárosa, Reykjavík szavazott igennel. A fővároson kívül a javaslatot elutasították. A megosztottság elgondolkodtató lehet mindazoknak, akik hajlamosak a tagsággal szembeni ellenállást puszta nosztalgiának vagy nacionalizmusnak tekinteni. Azok az iparágak, amelyeket a csatlakozás néhány megoldatlan kérdése a leginkább érint – különösen a halászat és a mezőgazdaság –, nagyrészt a fővároson kívül helyezkednek el. Ami tehát Reykjavíkból Izland európai befolyásával kapcsolatos intézményi kérdésnek tűnhet, egészen másképp néz ki egy olyan halászfaluból, amelynek gazdasági léte a tengerrel kapcsolatos döntésektől függ. A kísértés most az lesz, hogy az eredményt úgy értelmezzük, mintha Izland hátat fordított volna Európának. Azonban semmi ilyesmi nem történt. Amint azt említettük, Izland továbbra is mélyen integrálódik Európába az EGT-n keresztül. Továbbra is a schengeni övezet, a NATO és az EFTA tagja. Az izlandiak ezután is háborítatlanul élhetnek, dolgozhatnak, tanulhatnak, kereskedhetnek és utazhatnak Európa-szerte. A népszavazáson nem arról döntöttek, hogy Izland európai-e, hanem arról, hogy újra kívánják-e kezdeni az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatát. Két külön ügyről van tehát szó.

Van valami csodálatosan izlandi ebben a végeredményben. Egy kevesebb mint 400 ezer fős nemzetet, amely egy vulkanikus szigeten fekszik az Atlanti-óceán északi részén, felkértek, hogy kezdje újra a tárgyalásokat egy több mint 450 millió lakosú politikai és gazdasági unióval. A javaslatot szándékosan szerényen fogalmazták meg. Senki sem kérte Izlandtól, hogy bármit is aláírjon, vezesse be az eurót, adja át a halászatát Brüsszelnek. Izlandot egyszerűen csak visszahívták a szobába.

Igen, csak hogy lássam.

Ami visszavezet minket Halldór Laxnesshez. 1933-ban kigúnyolta honfitársait, hogy udvariasan elviselik mások uralmát – megcsókolják a botot, amivel megütik őket, majd meggyőzik magukat, hogy aki azt forgatja, valójában a védelmezőjük. Kilencvenhárom évvel később Izlandnak semmilyen botot nem ajánlottak fel. Csak egy széket. Egyetlen széket a tárgyalóasztalnál. Az izlandiak megfontolták az ajánlatot. Majd úgy döntöttek, hogy álldogálva is tökéletesen érzik magukat.

Nei. Vagyis nem.

Fordította: Szentesi Zöldi László