A vak veréb és a rettenetes sárkány - Töprengés a Mohács-kód megfejtésének néhány kérdéséről

Hatalmas, mondhatni erdőnyi fába vágná a fejszéjét az, aki megpróbálná számba venni, hogy az elmúlt fél évezredben hány történetíró, költő és prózaíró, esszéista és publicista, politikus és tudományos kutató fogalmazta meg, adta közre narratíváját, nézetét, ítéletét „Mohácsról”. Ami nem csupán az 1526. augusztus 29-én a Mohács közelében vívott végzetes csatáról szól, mert az az ütközet, az a nap az „időváltás pillanata” volt, amely megváltoztatta a magyar nép, a Magyar Királyság, sőt végső soron egész Európa sorsát.

Hogy mit jelent számunkra ez a szó: Mohács, nagyon tömören és plasztikusan fejezi ki egy XVIII. századi magyar siralmas ének:

„Mohács, Mohács, magyar vérrel öntött kert! / Meddig tart magyar világ, / Addig lészen minden magyar lélekben / Még neved szomorúság./ Jaj, jaj, jaj, jaj, / jaj, jaj, jaj, jaj! / Rólad megemlékezünk/ És örökké könnyezünk.”

Örök Mohács – egy ma már elfeledett költő, műfordító, Telekes Béla száz évvel ezelőtt e címmel írt hazafias verset, melyben ezt olvassuk:

„Ember csak ölve tud élni? Mohácsok kellenek, egyre Mohácsok? / Örök Mohács? … Én mégis mást dalolok: Jön, eljön a kor, s csodás, / Hogy sohsem erőszak dönt majd, sem a szerencse, a vak!” – Ez a különben közepes színvonalú vers adta az inspirációt az Örök Mohács című forráskötethez, melyet a Bölcsészettudományi Kutatóközpont 2020-ban adott ki, s ez a majd’ ezer oldalas, igazán impozáns és átfogó szöveggyűjtemény alapvető kiegészítésként szolgál az elmúlt évtizedekben megszaporodott Mohács-kiadványokhoz.

Mivel „Mohács” örök viszonyítási pontja, örök keserve és vitatémája minden magyarnak, akit érdekel a múltja, ezért a mostani ötszázadik évforduló is jó alkalom és időpont arra, hogy mi is szembenézzünk azzal, mi és miért veszett Mohácsnál. Annak az iránymutatásnak megfelelően, amit a háromszázadik évfordulón Kölcsey fogalmazott meg híres Mohács-esszéjében: „Mint egyes ember, úgy egész nemzet életében vagynak szerencse és szerencsétlenség napjai, melyek mind pillantatnyi hatások, mind késő következésök miatt feledségbe nem menendők. (…) Szerencse hiúvá is teszen; szerencsétlenség, ha nem közlelket ért, magába szállást, önismerést, erőkifejlést hoz magával. (…) Iskola az, melybe az istenség nem mindig haragjából vezet bennünket.”

A magunkba szállás – amit Babits is indítványozott A magyar jellemről 1939-ben írott briliáns esszéje summájaként – valóban elengedhetetlen feltétele a reális nemzeti önismeretnek és öntudatnak, az ép valóságérzékelésnek és adekvát reagálóképességnek. Ehhez hozzásegíthet az elmúlt ötszáz évben keletkezett Mohács-képek (köztük torzképek is), a különböző nézetek, értelmezések, értékelések, hipotézisek és teóriák legalább felületes, vázlatos ismerete is. E rövid cikk azonban még vázlatos áttekintésre sem vállalkozhat, ezért itt és most csupán néhány főbb szempontot, illetve kérdőjelet emelnék ki a Mohács-narratíva és -vita történetéből. Nyitva hagyva azt az alapvető, talán megválaszolhatatlan kérdést: elbeszélhető-e egyáltalán egy csata hiteles története?

Kezdjük Zrínyi Miklóssal, aki nemcsak a XVII. század, de az elmúlt évezred egyik legnagyobb magyar államférfiúja, hadvezére, egyben katonai, politikai és szépírója volt. A magyar nyelvű hadtudomány megalapítójaként az egyik legmarkánsabb Mohács-értelmezést ő adta elő a Vitéz hadnagy című munkájában. Főként II. Lajost hibáztatta a vereségért: szerinte a magyar király részéről esztelenség és gondatlanság volt „sem maga, sem török erejét meg nem tudni, idején neki nem készülni, több segítséget meg nem várni, hanem egy Tomori Pál személyére, mint egy Istenre mindeneket bízni, és tízszer ennyi ellenséggel megütközni, semmi elébb való praemeditatio (előzetes megfontolás – F.S.) nélkül, hanem csak mint a vak veréb magát utolsó szerencsére bízni. Ó gondatlanság! Gondatlanság! Ha a hadban szabad volna bis peccare (kétszer tévedni, hibázni – F.S.), Lajos király tudós volnál a magad kárábul…” A Habsburg-császári hadsereg első magyar tábornoka, egyben horvát bán végkövetkeztetése: „boldog, aki másoktul tanul”, vagyis Mohács nem (csak) balszerencse, végzet, hanem tanulság.

Bár tízszeres török túlerő ténylegesen nem volt a mohácsi csatában, Zrínyi nyilván Brodarics István püspök latin nyelvű krónikáját (Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről) használta fő forrásul. Érthetően, hiszen II. Lajos kancellárja ott volt a harcmezőn, de szerencsésen megmenekült és szemtanúként ő lett a mohácsi csata első és mindmáig legfontosabb elbeszélője. Brodarics leírja, hogy amikor a király a csata előtti haditanácson megkérdezte Tomori Páltól a török sereg számát – mert tudta, hogy azt a kalocsai érsek a hozzá folyamatosan érkező számos kém és szökevény révén mindenkinél pontosabban ismeri –, a fővezér azt válaszolta, hogy az ellenség táborában „biztosan tud vagy háromszázezer emberről”, amikor azonban ezzel mindenkit megrémített, mert a magyar seregben alig volt több húszezer fegyveresnél, gyorsan hozzátette, hogy azért az ellenség nem annyira félelmetes, „mert ez a tömeg zömében fegyvertelen és gyáva”. Egyébként Tomori már Péterváradról június 25-én küldött levelében arról tájékoztatta a királyt, hogy a Magyarország felé vonuló török császár seregrészeiben együttvéve háromszázezer fő lehet. A hadtörténészek mai mérvadó álláspontja szerint a mohácsi csatában valójában 70-80 ezer török katona harcolhatott, vagyis a 25-26 ezer fős magyar sereg mintegy háromszorosa, és az oszmánok nyomasztó fölényben voltak a lovasság mellett a tüzérség tekintetében is, ami az összecsapás fordulópontján döntőnek bizonyult.

A Mohács-kód megfejtésének egyik legfontosabb kérdése: ha ennyire egyenlőtlenek voltak az erőviszonyok, miért választotta a védekezés helyett a támadást a magyar sereg? Hiszen a kancellár óvatosságra intette és a csata elhalasztására próbálta rábeszélni mind a királyt, mind a haditanács előkelőit, mivel Szapolyai János erdélyi vajda és Frangepán Kristóf horvát gróf is azt üzente a királynak, hogy az ellenségtől távolabb eső helyen tartózkodjon addig, amíg a különböző irányokból várható erdélyi, horvátországi, szlavóniai, cseh, morva, sziléziai segédcsapatok összejönnek, de legalább kettőjük megérkezése előtt össze ne csapjon az ellenséggel. Brodarics egyébként már augusztus 6-i levelében megírta Mária magyar királynénak, hogy szerinte „harminc napon belül aligha lehetséges, hogy akkora seregünk lesz, hogy a biztos vereség kilátása nélkül megütközhessünk az ellenséggel”. De a táborban senki sincs egy véleményen vele, a sereg vezetői közül „mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni”, s őt beijedt gyávának nevezik, mert azt tanácsolja a királynak és nekik is, hogy óvatosak legyenek. A haditanács többsége, s maga Tomori fővezér is – főként a katonák csodálatos lelkesedésének és győzelembe vetett hitének hatására – ráerőltette a királyra az ütközet vállalását, amire reagálva Perényi Ferenc váradi püspök azt mondta – megjósolta! – a királynak, hogy azt a napot, melyen a csata lezajlik, a „Krisztus vallásáért Tomori Pál fráter vezetésével elesett húszezer magyar vértanúnak kell majd szentelni”.

Mindennek tükrében nincs mit csodálkozni azon, hogy Zrínyi „vak verébnek” nevezte Lajos királyt, aki Tomori és társai által hagyta magát belehajszolni a „török áfium”, a „rettenetes sárkány” elleni eszetlen ütközetbe, végül a halálba. A Mohács-kód megfejtésének egy másik fontos kérdése: miért nem kapott érdemi európai segítséget II. Lajos? Hiszen az oszmán támadás híre már kora tavasszal eljutott nemcsak a Magyar Királyság minden szegletébe, de Nyugatra is. A magyar, egyben cseh uralkodó már április 13-án alázatosan könyörgő levélben kért segítséget VII. Kelemen pápától – „Zuhanunk, zuhanunk, Szentatyám, hacsak az Isten és Szentséged mielőbb meg nem segít” – a török császár ellen, és arra is kérte, hogy bírja rá a keresztény fejedelmeket az egymás közötti viszálykodás beszüntetésére és Magyarország védelmére. Már 1526-ban is látható volt – amit később mérvadó történészek számszerűen kimutattak –, hogy a Magyar Királyság összes gazdasági-pénzügyi és katonai erőforrásai önmagukban nem voltak elégségesek az oszmán támadás elhárítására. I. Szulejmán birodalmának területe ötször, népessége négyszer, összes bevétele szintén ötszöröse volt a magyarénak, s hadereje lényegesen nagyobb, korszerűbb és szervezettebb, vagyis ütőképesebb, ezért II. Lajos seregének még akkor sem lett volna esélye a győzelemre, ha az összes ígért, remélt, várt hazai segédcsapat augusztus 29-e előtt Mohácsra érkezik. Reális esély (elméletileg) akkor nyílhatott volna, ha a két legerősebb európai uralkodó, Habsburg V. Károly német-római császár és Valois I. Ferenc francia király félreteszi saját háborúját és egymás ellen hadakozó seregeik számottevő részét Magyarországra küldik. Ez azonban – mivel az európai hegemóniáért vívott ádáz küzdelemben egymást expressis verbis és ténylegesen is nagyobb ellenségnek tekintették, mint a törököt! – irreális feltételezés, illetve remény volt.

 A magyar történelmi emlékezet egyik fő motívuma, hogy Mohács „nemzeti nagylétünk nagy temetője” (Kisfaludy Károly), amiért a széthúzás, a pártos honfivér, az országvezető réteg önzése, tehetetlensége, mulasztása, sőt egyesek árulása volt a fő felelős.

Például Kemény Zsigmond 1838-as remek esszéjében azt írja, hogy a magyar erő alásüllyedése, az ország fejetlensége és összeroskadása „a Mátyás által lenyomott oligarcha párt korlátlan hatalomra jutásának” volt a következménye. Szekfű Gyula a Mohács négyszázadik évfordulóján a Napkelet folyóiratban közölt tanulmányában szintén az ország vezetőinek tehetetlenségét és önzését bírálja. A kiváló történész szerint Tomori Pál volt „hataloméhes és pénzsóvár önző társai közt egyetlen, ki önzetlenül, magasabb érzésből, vallásos kötelességből szolgálja az országot”, s egyedül neki köszönhetjük, hogy nem kell pirulnunk Mohács katasztrófájáért!

A Mohács-kód megfejtése során arra is válaszolni kell: ha ilyen, ennyire önző, tehetetlen, uralkodásra méltatlan és alkalmatlan volt Magyarország akkori vezetése, hogy lehet az, hogy a király és vele együtt a főurak és főpapok nagy része, továbbá több ezer köznemes bátran vállalta a harcot és életét áldozta a haza védelmében?

Mindenki, aki a katasztrofális csatavesztés okait és felelőseit keresi, a maga tudása, felfogása, (elő)ítélete alapján emel ki az akkori roppant összetett és zűrzavaros geopolitikai konstellációból valamit és valakit. Valóban számos fontos belső és külső okot, körülményt, felelőst lehet megjelölni, de szerintem „Mohács” minden másnál fontosabb oka, ha úgy tetszik: felelőse nem más, mint a három legnagyobb oszmán szultán egyike: I. Szulejmán.