"Erről nem beszélek a barátaimnak" (második rész) - Fiatalok, akik inkább elhallgatják, mit gondolnak a politikáról

Márk egy vidéki nagyvárosból került Budapestre, 26 éves, és egy technológiai cégnél dolgozik. Lilla 23 éves, egyetemi hallgató, és egy olyan baráti közegben mozog, ahol szerinte mindenki pontosan tudja, mit illik gondolni. Mindketten azt mondják: az elmúlt években megtanulták, hogy vannak vélemények, amelyeket jobb négyszemközt kimondani.

– Mikor jöttél rá, hogy a munkahelyeden nem érdemes politikáról beszélni?

Márk: Nem egy nagy konfliktusból. Inkább több apró dologból. Az első hónapokban még azt gondoltam, hogy egy normális felnőtt közösségben lehet különböző véleményünk. Aztán volt egy péntek délutáni sörözésünk a kollégákkal. Nem hivatalos program volt, csak néhányan beültünk valahova. Valaki elkezdett beszélni egy politikusról, és elég durván kritizálta. Én nem értettem vele egyet.

– Mit mondtál?

– Annyit, hogy szerintem azért ennél árnyaltabb a helyzet.

– És mi történt?

– Semmi különös. Legalábbis elsőre. Az egyik kolléga azt mondta: „Te ezt tényleg így gondolod?” Mondtam, hogy igen. Erre röhögött egyet, és azt mondta: „Jó, hát ezt nem néztem volna ki belőled.”

– Mi volt ebben a kellemetlen?

– Az, hogy hirtelen úgy éreztem, mintha valami titkos tulajdonságom derült volna ki. Addig egy szakmai ember voltam számukra. Egy kolléga. Onnantól lettem valaki, akiről tudnak valamit.

– Később változott emiatt valami?

– Nem tudom biztosan, de éreztem egy változást. Például korábban az egyik kollégámmal sokat vitatkoztunk szakmai kérdésekről. Utána egyszer egy politikai vita közben azt mondta: „Na, hát most már értem, hogy miért gondolkodsz így.” És akkor arra gondoltam, hogy nem. Nem érted. Egy szakmai döntésnek semmi köze ahhoz, hogy kire szavazok.

– Ezután visszafogtad magad?

– Igen. A következő alkalommal, amikor politikáról beszéltek, inkább hallgattam. – Senki nem kérdezte, miért?

– Nem, és szerintem ez a lényeg. Nem kellett senkinek azt mondania, hogy maradjak csendben. Egyszerűen megtanultam, hogy jobb így nekem.

– Volt olyan, hogy valaki konkrétan a politikai véleményed miatt ítélt meg?

– Igen. Egy csapatépítőn történt. Egy kolléganőnk arról beszélt, hogy szerinte bizonyos politikai nézetekkel rendelkező emberekkel egyszerűen nem lehet együtt dolgozni. Én ott ültem mellette, és tudtam, hogy rólam is beszélhetne.

– Tudta, hogy te mit gondolsz?

– Igen. Korábban valahogy kiderült.

– Mit mondtál?

– Semmit, megittam a sörömet, és hallgattam.

– Nem akartad helyretenni?

– De, nagyon. Csak közben az ember mérlegel. Érdemes most egy munkahelyi csapatépítőn egy politikai vitába beleállni? Nyilván nem, úgyhogy nem szóltam.

– Utólag nem bánod?

– Nem, de azóta sokkal óvatosabb vagyok.

– Miért?

– Mert rájöttem, hogy a munkahelyi kapcsolatok nem ugyanazok, mint a barátságok. Lehet valakivel nagyon jóban lenni, és közben nem kell tudnia rólad mindent.

– A családod máshogy reagál?

– Nálunk pont fordítva van. A családomban mindenki szeret politikáról beszélni. Néha már túl sokat is.

– Mennyire más a vita otthon?

– Ott legalább tudom, hogy ha összeveszünk, másnap ugyanúgy leülünk ebédelni. A munkahelyen ezt nem tudod. Ott másnap ugyanazzal az emberrel kell együtt dolgoznod.

– Mi volt a legfurcsább politikai helyzeted?

– Egyszer egy kollégám küldött egy cikket egy belső chatbe. Azt írta hozzá: „Ezt minden normális embernek el kellene olvasnia.” Én elolvastam. Nem értettem vele egyet. Írtam neki privátban, hogy szerintem több ponton is téved. Erre visszaírt: „Én azt hittem, te nem vagy ilyen.”

– Az „ilyen” alatt mit értett?

– Nem kérdeztem vissza. Szerintem mindketten tudtuk, és talán ez volt a legfurcsább. Egy politikai vita öt perc alatt átfordult személyes minősítésbe.

– Szerinted ma egy politikai vélemény mennyire része az identitásnak?

– Túlzottan. Régen az volt, hogy valaki baloldali, jobboldali, liberális, konzervatív. Most meg egyre inkább az van, hogy ebből megpróbáljuk megmondani, milyen ember. Pedig én például simán tudok olyan dolgot mondani, amivel a saját politikai oldalam sem ért egyet. Ettől még nem változik meg minden más.

– Te el tudnád képzelni, hogy egy politikai vita miatt elveszíts egy barátot?

– Régebben azt mondtam volna, hogy nem. Most azt mondom, hogy attól függ. Nem maga a vélemény lenne a probléma. Hanem az, ha valaki nem tudja elfogadni, hogy én mást gondolok.

– Nálad hol jelent meg először az érzés, hogy bizonyos dolgokról inkább nem beszélsz?

Lilla: Az egyetemen. Nem is egy konkrét ember, inkább a hangulat miatt. Van egy baráti társaságunk, ahol politikáról is szoktunk beszélni. Csak van egy érdekes szabály: bizonyos véleményeket lehet képviselni, másokat meg nagyon nehéz.

– Honnan tudod, hogy mit „lehet”?

– Onnan, hogy látod, mi történik azzal, aki kilóg. Volt egy lány a társaságban, aki egy vitában azt mondta, hogy szerinte egy bizonyos kormányzati intézkedésnek volt pozitív oldala is. Nem azt mondta, hogy minden jó. Csak azt, hogy volt benne valami, amit értékelhetőnek tart.

– És mi történt?

– Öt percig mindenki azt magyarázta neki, hogy miért nincs igaza. A végén már ő védekezett. Pedig eredetileg csak elmondott egy véleményt.

– Te megszólaltál?

– Nem.

– Miért?

– Mert ugyanazt gondoltam, mint ő.

– És ezt tudták?

– Nem.

– Nem érezted képmutatásnak?

– De. Nagyon. Hazafelé végig azon gondolkodtam, hogy miért nem mondtam ki. Aztán rájöttem, hogy azért, mert nem akartam én is végigmenni azon, amin ő.

– Mi történt vele később?

– Semmi drámai, és talán pont ettől volt rossz. Nem veszekedtek vele. Nem küldték el. Csak elkezdtek rajta viccelődni. „Na, megérkezett a konzervatív gondolkodó, most már vigyázzunk, mit mondunk.” Egy idő után ő is nevetett rajta. De láttam rajta, hogy rosszul esik neki.

– Utána beszéltél vele erről?

– Igen. Azt mondta, hogy ő sem érti, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni. Azt mondta nekem: „Nem az zavar, hogy nem értenek velem egyet. Az zavar, hogy innentől minden mondatomat ehhez fogják kötni.”

–Azóta változott a viselkedésed?

–Igen. Például órán sokszor nem mondom el, ha egy politikai kérdésben mást gondolok. Pedig lenne hozzáfűznivalóm.

– Miért nem szólalsz meg?

– Mert tudom, hogy utána lehet, hogy nem az érvelésedről beszélgetnek, hanem rólad.

– Volt olyan, hogy mégis kimondtad?

– Igen. Egy szemináriumon. A tanár feltett egy kérdést, és én elmondtam, amit gondoltam. Nem is volt különösebben politikai állítás. Legalábbis szerintem. Óra után odajött hozzám egy fiú, és azt mondta: „Nem gondoltam volna, hogy te így látod.”

– Ez zavart?

– Igen. Mert azt vettem észre, hogy ő már korábban kialakított rólam egy képet, és az én egy mondatom ezt felülírta.

– Mi alapján alakította ki ezt a képet rólad?

– Nem tudom. Talán abból, ahogy beszélek, ahogy öltözöm, hogy milyen emberekkel barátkozom, milyen dolgokat osztok meg magamról online és személyesen.

– A közösségi médiában nyíltabban vállalod a véleményedet?

– Nem. Ott még kevésbé. Az egyetemről nagyon sokan követnek. Ha valamit megosztasz, azt mindenki látja, és nincs kedvem másnap azon gondolkodni, hogy ki mit gondol rólam.

– Volt már, hogy emiatt nem osztottál meg valamit?

– Igen. Egyszer találtam egy interjút egy olyan emberrel, akit egyébként érdekesnek tartok. A tartalom nagy részével egyetértettem. Ki akartam tenni. Aztán megláttam, hogy a kommentekben már mindenki azon vitatkozik, hogy az illető „melyik oldalhoz tartozik”, és inkább nem tettem ki.

– Nem magától az interjútól féltél.

– Nem. Attól, ami körülötte kialakulhat.

– Van olyan ember, akivel teljesen őszintén tudsz politikáról beszélni?

– Kettő. Az egyik barátommal kifejezetten jók a vitáink. Ő teljesen mást gondol, mint én. De pont ezért szeretem.

– Miért?

– Mert soha nem mondja azt, hogy „ha ezt gondolod, akkor ilyen ember vagy”. Azt mondja: „Szerintem ebben nincs igazad.” És ennyi. Lehet vele vitázni.

– Miért ilyen ritka ez? – Mert szerintem sokan nem vitatkozni akarnak. Hanem győzni. És ha valaki nem ért veled egyet, akkor nem az érveit próbálod megcáfolni, hanem őt próbálod megmagyarázni. „Azért gondolja ezt, mert…” És már kész is a történet.

– Szerinted vannak olyan fiatalok, akik teljesen mást mondanak a barátaiknak, mint amit valójában gondolnak?

– Biztos. Én is ismerek ilyeneket. Van, aki társaságban nagyon radikálisan beszél valamiről, aztán négyszemközt sokkal árnyaltabban látja.

– Miért csinálja?

– Mert biztonságosabb. Egy társaságban az ember tudja, milyen mondatokat várnak tőle. És néha egyszerűbb megfelelni.

– Ez nem veszélyes?

– De, mert egy idő után senki nem tudja, hogy a másik mit gondol valójában. Mindenki azt hiszi, hogy egyetértenek. Közben lehet, hogy egyáltalán nem.

– Mi lenne, ha egyszer mindenki elmondaná, amit tényleg gondol?

– Szerintem rengeteg baráti társaság szétesne. De rengeteg meg erősebb lenne. Mert végre kiderülne, hogy attól, hogy másképp szavazol, még ugyanúgy lehetünk barátok.