Képernyőmagány - Emberi arcot csak közösségben kap az ember

„A világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot nevelik.”
Jókai Mór: És mégis mozog a föld

Elcsépelt idézet, tavaly, a kétszázadik születésnapon agyonhasználtuk. A magyar reformkorban ez még programként indult, és az a hit mozgatta, hogy a világ alakítható, mert a fiatalság nevelhető. Ma inkább számla, amit az a valóság állított ki, amit mi alakítottunk ilyenre.

Az OECD szeptember 8-án hozta nyilvánosságra a 2025-ös PISA-felmérés eredményeit. Egyetlen számot emelek ki belőle. Az OECD szerint 2018 és 2025 között jelentősen megnőtt – egyes mutatók alapján csaknem megkétszereződött – azoknak az aránya, akik gyorsan, de hibásan válaszolnak. A jelentés „kapkodó olvasóknak” nevezi őket.

A jelentés szerint éppen azok a készségek romlanak a leggyorsabban, amelyekre a leginkább szükség lenne: az információ értékelése, a több forrás összekapcsolása, a kritikus viszony ahhoz, amit olvasunk. Csakhogy ezek nem tantárgyak. A valóságformálás horizontján ezek a politikai állampolgárság előfeltételei. Az OECD tulajdonképpen egy polgári képességet mért meg, csak szövegértésnek nevezte.

És éppen ez az, ami miatt ez az írás nem a fiatalokról fog szólni. A kapkodó, felszínes olvasás nem pusztán az iskolában keletkezik. Ez a nyilvánosság olvasási módja is, és a közösségi média által foglyul ejtett politikai kommunikáció pontosan erre van optimalizálva. Minden üzenet, amit két másodperc alatt kell megérteni, kapkodó olvasót nevel. Aki kampányt tervez, nem csupán beszél egy nemzedékhez: azt is alakítja, ahogyan az a nemzedék a valóságot olvasni fogja.

A politika tehát ebben a folyamatban nem áldozat. Termelő.

A mérés ugyanakkor csak a felszínt nevezi meg. Sejtésem szerint nem az a legfontosabb, hogy kevesebbet tudnak, és még csak nem is az, hogy rosszabbul olvasnak. Hanem az, ami mindkettő mögött felsejlik: megváltozott a gyakorlótér, ahol együtt lenni tanulnak.

A szüleink nemzedékének „metafizikai horrorját” Pilinszky egy metaforába sűrítette: plakátmagány. Célszerű ennek analógiájára a mai valóságsokkot a „képernyőmagány” metaforájával megvilágítani. És indokolt is, mert épp élénk vita zajlik a képernyőfüggőségről, a fiatalok telefonhasználatáról, a közösségi média hatásairól, a tiltásról stb.

Az bizonyos, hogy valami megváltozott az okostelefonok térnyerésével. Több nagy nemzetközi adatsorban 2012 körül látható markáns törés, az előzmények azonban legalább 2006-ig nyúlnak vissza. Mára tehát több olyan nemzedék is felnőtt vagy a nagykorúság közelébe került, amelyek életében meghatározó tárgy a telefon.

Van egy másik adatsor is, amely régebbre nyúlik vissza, és számomra ez bizonyult a legfigyelemfelkeltőbbnek. A PISA-felmérés 2000 óta tartalmaz egy hatelemes iskolai magányskálát, amit több mint egymillió tizenöt-tizenhat éves töltött ki világszerte. Ez nem hangulatot mér, hanem azt, hogy a diák hogyan érzi: tartozik-e valahová az iskolában, van-e, akihez oda tud menni. Az iskolai magány harminchét országból harminchatban nőtt 2012 és 2018 között, és 2018-ra közel kétszer annyi serdülőnél volt emelkedett szintű, mint hat évvel korábban. A lányoknál meredekebben. Ez önmagában nem bizonyítja, hogy a növekedést a telefon okozta, de az időbeli egybeesés és a nemzetközi mintázat elég erős ahhoz, hogy ne lehessen félresöpörni.

A mostani mérés ugyanezt az összefüggést egy friss adaton is megmutatja. Az OECD- országokban megkérdezett diákok 28 százaléka szerint az osztálytársaikat a természettudományi órák nagy részén vagy mindegyikén elterelik a digitális eszközök; akiket ilyen osztálytársak vesznek körül, azok gyengébben teljesítettek, kevésbé voltak elkötelezettek, kevésbé kötődtek az iskolájukhoz. Nemcsak a saját képernyőnk von ki minket a közösből, hanem a másiké is.

És mielőtt bárki az ujját emelgetné: nem ők tették ezt magukkal. A telefonos gyerekkort felnőttek adták a gyerekeknek, vagyis mi csináltuk, s jórészt azért, hogy nyugtunk legyen. Gyakorló apaként, aki sok más magyar édesapához hasonlóan képernyőidő-alkukban koptatja atyai tekintélyét, ezt naponta megélem. És aki a bébicsősztelefon miatt ítélkezik a szülő fölött, az előbb nézze meg, mennyit bámulja a saját telefonját a saját gyereke előtt.

Lassan tizenöt éve arról vitatkozunk, hogy ártalmas-e a telefon a gyereknek. Láthatóan azt feltételezzük, hogy ez a kérdés eldönthető, és hogy az eldöntéséből következne valami. Semmi nem következik. Önmagában a telefont hibáztatni értelmetlen. A telefon innen nézve nem egy hétköznapi tárgy, nem olyan „dolog”, aminek van összetevője, hatóanyaga, ártalmassági görbéje stb. A telefon egy kapu. Sokféle tartalom áramlik be rajta, a nagyi videócsetjétől a matekon át a játékokig bármi. A telefont hibáztatni tehát olyan, mintha az ajtót szidnánk a külvilág miatt.

A tiltás korlátait két friss adat mutatja, és mindkettő kijózanító. Az angliai SMART Schools- kutatás harminc iskola 1227 diákját mérte: a telefontilalmas iskolákban a tanítási idő alatti használat valóban kisebb, nagyjából negyven perccel. Az összhasználatban viszont nincs különbség, és nincs különbség a mentális jóllétben, a szorongásban, az alvásban, sem a matematika- és angoleredményekben. A napi használat mindkét iskolatípusban négy-hat óra.

Ausztrália pedig 2025 decemberében bevezette a világ legszigorúbb szabályozását: tizenhat éven aluliak nem tarthatnak fenn közösségimédia-fiókot, a platformok mintegy 4,7 millió fiókot tiltottak le vagy korlátoztak. Három hónappal később a tizenhat alattiak mintegy nyolcvanöt százaléka továbbra is használta a nagy platformokat. Az ausztrál tapasztalat egyelőre nem azt mutatja, hogy a szabályozás fölösleges, hanem azt, hogy a jogi tilalom technikai és társadalmi végrehajtás nélkül könnyen szimbolikus marad.

A telefonhasználat tiltása önmagában csak pótcselekvés lehet. Az iskolai rend fenntartására alkalmas, de nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy mit adunk a képernyő helyett. Ha itt megállunk, a beavatkozás látványát összetévesztjük magával a beavatkozással. Ráadásul itt van a dolog kellemetlenebbik fele, amiről ritkábban beszélünk: a képernyő egyenlőtlenül oszlik el. A szegényebb sorban élő gyerek több képernyőt kap és kevesebb intézményi ellensúlyt. Ahol nincs zeneiskola, sportegyesület, működő könyvtár és elég pedagógus, nincs szülői lehetőség a gyermeket egyik programról a másikra vinni, ott a telefon nem versenytárs, hanem az egyetlen alternatíva. A tiltás tehát ott hat a legkevésbé, ahol a legnagyobb szükség lenne rá: pontosan ott, ahol semmi nincs helyette. (Van egyébként, de az másik írás tárgya lehet.)

Magyarországon ez nem elvont állítás. A 2025-ös mérés szövegértési eredménye 452 pont, huszonegy ponttal kevesebb a három évvel korábbinál, és alacsonyabb minden korábbi magyar eredménynél az elmúlt negyed században. A fontosabb szám azonban a szóródás: az alulteljesítők aránya szövegértésből 25,9 százalékról 32,3-ra nőtt, a kiemelkedően teljesítőké 5,5-ről 3 százalékra esett. A rendszer tehát mindkét végén veszít egyszerre. Ehhez jön, hogy a családi háttér Magyarországon az OECD-átlagnál jóval erősebben függ össze a tanulói teljesítménnyel: az iskola csak korlátozottan képes ellensúlyozni azt, amit a gyerek otthonról hoz.

Három dolgot viszont jelezni kell, mielőtt bárki oksági láncot építene ebből. Az első: a PISA együttjárásokat mutat, nem magyarázatot, és az OECD adatai nem alkalmasak ok-okozati összefüggések kimutatására. A második: a romlás egyes területeken már a telefon tömeges elterjedése előtt elkezdődött, tehát a képernyő legfeljebb egy tényező a sok közül. A harmadik a legkellemetlenebb, mert éppen a legkézenfekvőbb magyarázatot rontja el: Magyarországon a jobb társadalmi hátterű diákok szövegértési eredménye három év alatt 37 ponttal esett, vagyis meredekebben, mint a hátrányos helyzetűeké. Ez tehát nem egyszerűen szegénységi történet. A képernyő egyenlőtlen eloszlása ettől még igaz marad, csak nem magyarázza az egészet.

Azt már tudjuk, hogy a probléma jóval összetettebb annál, hogysem egyszerű tiltással meg lehessen oldani, és hát én sem tudom a megfejtést. De még mielőtt elvesznénk a statisztikákban, inkább azt nézzük meg, mit szorított ki és mit változtatott meg mindaz, ami bejött a telefonkapun: milyen teret és időt, milyen felügyelet nélküli szabadságot és milyen közösséget kapnak a gyermekeink.

A négy edzetlen izom

A társas együttlét négy olyan elemét érdemes megnéznünk, amelyek nélkül a politikai együttélés nem működik: a konfliktusban való bennmaradást, a közösségi felejtést, a közös szabályalkotást és a következményekkel járó cselekvést. Ezeket korábban maga a serdülőkor gyakoroltatta. A képernyős környezet mind a négyet átalakította.

Nem akarok elmenni

A román kommunista diktatúra hiánygazdaságában nőttem fel egy hegyvidéki kisvárosban. Maga a városka mesterséges kreálmány: egy vasüzem köré építették a várost tömbházakba betelepített családokkal, a több száz éves településmag, vagyis a falu ettől két kilométerre fekszik. A város és a falu ellentéte a gyermekekben is lecsapódott: a falusiak voltak a „kopók”, a városiak pedig a „cipcerek”. Egyik jelzőről sem tudtuk, pontosan mit jelent, annyit tudtunk, hogy negatív tartalommal bírhat, sértő.

A kisváros – számomra legalábbis – legvonzóbb közösségi intézménye az a gyermekfilharmónia volt, amit egy elkötelezett zenetanár, Haáz Sándor rakott össze, működtetett és vitt a hátán. A gyermekfilharmónia a faluban működött, városiként bekerülni akkoriban azt jelentette, hogy az ellenség közé kellett járnom hetente kétszer próbára. És ez így is történt: a zenekari próbán nagy harmóniában játszottuk a szólamainkat, majd a próba után menetrendszerűen verekedtünk. A zenekari társaimat se letiltani, se feljelenteni nem állt módomban, abbahagyni vagy elmenni onnan se volt értelme. Egyrészt mert nem volt másik gyermekfilharmónia. Másrészt – és ez a fontosabb fele –, mert ezt szerettem.

A kényszer önmagában ugyanis nem közösség, hanem börtön. Attól lesz belőle közösség, hogy megéri ott maradni. A kettő együtt alakította a közösségünket: hogy nem lehet elmenni, és hogy nem is akarsz.

Miért fontos ez? 2026. április 12-én a képernyőmagány nemzedékei már önálló politikai
tényezőként jelentek meg. Hogy pontosan mekkora súllyal, azt a korosztályi bontások mutatják meg, de hogy beléptek a politika erőterébe, az biztos. Ha úgy tetszik: a fiataljaink politizálnak. Márpedig a politika alapvetően annak a művészete, hogy olyan emberekkel kell együtt élni, akiktől nem lehet megszabadulni. Ezt mi tudjuk, mert így nőttünk fel, ami persze nem jelenti azt, hogy jók voltunk benne. A kérdés az, hogy a fiataljaink erre mikor döbbennek rá. Az online környezet elsődleges válasza a konfliktusra a letiltás, a némítás, a leiratkozás. Aki tizenöt éven át azt gyakorolja, hogy a kellemetlen másik eltávolítható a látóteréből, annak a demokratikus alaphelyzet – miszerint a másik nem távolítható el – nem készség lesz, hanem sokk.

A közösség felejt

Visszatérve a képernyő előtti korszakhoz: sokszor emlegetjük a régi cimborákkal, milyen jó, hogy a mi kamaszkorunkban, fiatal felnőtt időszakunkban nem volt okostelefon, mert naponta kerülhetne elő kompromittáló felvétel a tombolásainkról. Mi olyan zárt kisközösségben nőhettünk fel, ami felejtett. Nem megbocsátott: felejtett. Ezért lehetett hülyeséget mondani, és ezért lehetett meggondolni magad.

Az archivált nyilvánosságban minden korábbi álláspontod visszakereshető. Ebből egyenesen következik a nyilvános véleményváltoztatás ellehetetlenülése: ha a korábbi pozíciód bármikor előhúzható, akkor a meggyőzhetőség nem erény, hanem bizonyíték ellened. Ennek pedig egyenes következménye a preferenciák eltitkolása: a privátban tartott és a nyilvánosan előadott vélemény szétválása. Aki nem gondolhatja meg magát büntetlenül, az nem mondja ki, amit gondol, és egy ilyen közösség nem tud tanácskozni, legfeljebb szavazhat. A szabályt nekünk kell megalkotni.

A harmadik tapasztalati következtetés: gyermekkorunkban volt lehetőségünk ellenőrizetlen körülmények között szabályokat alkotni. Ha a nagyok elkergettek a focipályáról, akkor a mezőn leterítettük a tréningfelsőinket, azok jelezték a kaput, és hogy gól volt-e vagy sem, kiment-e a labda a pályáról vagy sem, azt nekünk kellett ott helyben eldöntenünk. És előbb- utóbb muszáj volt elfogadnunk a döntést, mert másnap ugyanazokkal a cimborákkal kellett fociznunk. Többségében tehát nem érte meg csalni. Gyakorlatilag ez volt az első „politikaóránk”, és nem volt hozzá tanterv.

Ha a gyerekkor totálisan felügyelt, akkor a szabályalkotás kiszervezésre kerül a felnőtthöz. A felnőttkori reflex ebből viszont az lesz, hogy a konfliktusra adott első válasz nem a megegyezésre törekvés, hanem a bejelentés: a moderátorhoz, a platformhoz, a hatósághoz, a HR-hez. Szerintem ez a legsúlyosabb következmény az egész listán, és erről beszélünk a legkevesebbet. Természetesen nem a bántalmazás, a visszaélés vagy a jogsértés bejelentéséről beszélek. Hanem arról a mindennapi konfliktusról, amelyet korábban a közösség tagjainak kellett egymással rendezniük, ma viszont egyre gyakrabban automatikusan egy fölöttük álló fórumhoz továbbítanak. Ez nem a kádári házmestertempó, annál sokkal rosszabb. A házmester legalább tudta, hogy árulást követ el; a bejelentő azt hiszi, hogy szabályt követ. A besúgás a közösség elárulása volt, a bejelentés a közösség megkerülése: annak beismerése, hogy már meg sem próbáljuk rendezni közös dolgainkat. Ez tehát olyan konfliktuskerülés, ami rendnek hiszi magát.

Számít, amit teszek

Maradjunk még egy pillanatra a zenekarnál. Máig szeretek zenélni, és a zenélés önmagáért való tevékenység: akkor is érdemes művelni, ha éppen senki sem hallja. A próbák értelmét azonban az adta, hogy hangverseny következett. És a hangversenyen az derült ki, hogy gyakoroltál-e. Nem a szándékod hallatszott, nem az elköteleződésed, nem az, hogy mennyire fontos neked a zene. A szólamod hallatszott. Ha elrontottad, azt a közönségen kívül százötven gyerek és egy tanár hallotta, és nem lehetett letörölni.

A politikai cselekvés mozgatórugója alapvetően ugyanez: teszek valamit, és annak
következménye lesz. Megváltoztatok valamit. Az online nyilvánosság ezt az illúziót korlátlan mennyiségben tudja szállítani. Megadja a megszólalás lehetőségét – ellenben megvonja a következményekért vállalandó felelősség morális kényszerét. Ebből nem apátia következett, hanem expresszív politika. Ennek lényege a hatalmas mozgósítási potenciál: tízezrek állnak ki egyik pillanatról a másikra egy ügy mellett, hogy aztán három hét múlva teljesen elfelejtsék és elejtsék a témát.

Ennek viszont ára van. Ha nem közösségben, hanem közönségben gondolkodsz, akkor a politikai beszéd nem tanácskozás: nem közös döntést készít elő, hanem önmagadat mutatod fel benne. Résztvevőként nem feladatot kapsz, hanem élményt. Az élmény pedig elmúlik, így keresed a következőt.

A fiataljainknál tehát nem feltétlenül a cselekvési kedv kopik el, hanem a kapcsolat a megszólalás és annak következménye között. Így igazából ki sem alakulhat az egyik legfontosabb képesség: a következetesség és a kitartás. Megmaradni egy ügy mellett akkor is, ha az már kényelmetlen. Mert egy darabig lehet odébb költözni, vándorolni, új fiókot nyitni. Aztán elfogynak a helyek. A legfontosabb felismerést már megfogalmaztuk: nincs másik Föld.

Mindez nem nemzedéki vádirat. A mostani fiatal generációk – a megbízható kutatások szerint – kevésbé tűrik a képmutatást, gyorsabban kötnek koalíciót és több információnak vannak kitéve. És a régi kockázati kategóriákban biztonságosabban élnek, mint bármelyik nemzedék előttük: kevesebbet isznak, kevesebbet dohányoznak, később kezdik a szexuális életet, kevesebbet vezetnek, kevesebb bűncselekményt követnek el. De sokkal magányosabbak, mint bárki közülünk. Nem a részvételi szándék hiányzik ezekből a nemzedékekből. Indulat, igazságérzet és bátorság is van. A maradás akarata hiányzik.

Márpedig a közösség éppen ettől közösség. Nem azért alakul ki, mert mindenben egyetértünk. Attól válunk egy közösség tagjává, hogy nem megyünk el és nem tiltjuk le a másikat. Elviseljük. Ezt neveztük korábban toleranciának. Az sem mindegy, hogy milyen közösséghez tartozunk. A sorsközösséget megörököljük; a hivatásközösséget csinálni kell, és csak az tudja csinálni, aki képes ott maradni akkor is, amikor jobb lenne elmenni.

Márpedig ott kell maradnunk. Bő fél évszázaddal ezelőtt Nagy László, rendkívül érzékeny költőnk ezt üzente az utókornak: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.” Emberi arcot csak közösségben kap az ember. Ehhez pedig kell az a hely, ahonnan nem akarsz elmenni, mert megéri, hogy ott maradj.

Ezt a helyet nem a telefon vette el a gyerekeinktől. Ezt mi adtuk fel.