„Turulos türk zagyvaság” - Lannert Judit a legszélsőségesebb elveket vallotta oktatáskutatóként

A 2011-es köznevelési törvénytervezetről a Népszabadság az összeállításában ezt írta: „Lannert Judit is az állam szerepének növelését és az ezzel járó »portfóliótisztítást« tartja a legjelentősebb változásnak. (…) Ami az iskolabezárásokat és a pedagógusszám csökkentését illeti, a szakember szerint bármilyen fájdalmas, ezzel szembe kell nézni. A pedagógus- életpályamodell terve is erről szól, Litvániában például az állomány negyedét elküldték a modell bevezetésével. Aki viszont marad, arra szerinte kiszámíthatóbb karrier várhat.”

Egy évvel később az Új Katedrában adott interjújában Lannert kimondta, hogy a tanári fizetések emelését nem tartja jó ötletnek: „A tanártársadalomnak van egy jogos elvárása a béremelésre, mert szégyen, hogy milyen keveset keresnek, de az nem lenne megoldás – és nem is erről szól az életpályamodell –, ha mindenki egyszerűen többet keresne.” Ugyanitt kiderül az is, hogy a „tanárságot” – úgy általában – lényegesebbnek tartja a benne dolgozó embereknél. Arra a kérdésre, hogy egyáltalán ki fog tanítani, ezt válaszolta: „Ilyenkor megnő a helyettesítések, túlórák száma, valamint a képesítés nélküli tanárok aránya. Ha optimistán nézzük a kérdést, azt mondhatjuk: talán a pedagógushiány jó alkalom lesz arra, hogy még komolyabban elgondolkodjunk azon, hogyan lehetne vonzóbbá tenni a pályát.” 2017-ben a Vasárnapi Híreknek adott interjújában tovább ostorozta a magyar pedagógusokat: „A magyar gyerekek azért rosszak problémamegoldásban, mert a tanáraik is azok.” Felbukkan az is, ami a jelek szerint Lannertet régóta foglalkoztatja a kutatói pályáján: a tanár nélküli osztályközösség. „A gyerekek speciális szoftverek segítségével sok mindent meg tudnak maguk is tanulni, ázsiai országokban ez már régóta jellemző. A szoftver érzékeli, hogy mi az, ami nem megy neki, és személyre szabottan állítja össze a feladatokat. A tanár akkor lép be a képbe, ha valami gond van, az iskolai órákon pedig sokkal izgalmasabb projekt- vagy csoportos feladatokkal lehet foglalkozni.”

Aztán 2020-ben a Népszavában nyíltan is hangot adott igazgató- és pedagógusellenességének:

„Ne várjunk csodákat, a pedagógus közalkalmazott, az iskolában pedig egy központilag kinevezett igazgató diktál. Ez a két hónapos szünet, amiben kiláthattak kicsit a dobozból, sajnos nem elég. Aki eddig innovatív volt, az most még jobban feltalálta magát, és tovább megy ezen az úton, én általában 10 százalékra teszem ezeknek a tanároknak a számát. De a többiek nem fognak gyökeresen változtatni. (…) Hősiesen küzdöttek a pedagógusok az általuk elérhető eszközökkel, amik nem a digitális oktatásra vannak kitalálva. De ennek értelmes folytatása csak akkor lehetne, ha létezne valamilyen valódi oktatáspolitika, ami képviselné ezt a szellemiséget, ehelyett most csak valami turulos türk zagyvaság van.”

2023-ban a Magyar Hangnak már arról beszélt, hogy „a pedagógusok iránti keresletet kell csökkenteni”, de akár a tantárgyak egy részétől is elbúcsúzhatunk: „A pedagógushiány kérdése nem ennyire egyszerű. Azért kell sok pedagógus a rendszerbe, mert sok kis iskola van és sok tantárgy. Ha nincs elég pedagógus, akkor nem feltétlenül több kell, hanem a pedagógusok iránti keresletet kell csökkenteni. Ennek egyik módja, hogy csökkentjük a tantárgyak számát, és kevesebb lesz a tananyag. Kisebb óraszámhoz kevesebb tanár kellene.” Hozzátette továbbá: „A tanárok ragaszkodnak az iskolákhoz. Nagyon nem mobil a magyar tanártársadalom.” Nem sokkal később a Népszavának már a fiatal tanárok tudását és alkalmasságát kérdőjelezte meg: „Jelenleg a pedagógusok majdnem fele elmúlt ötven éves, ők még nagyon jó, uniós pénzekből megvalósuló képzésekben részesültek, viszont ők öt-tíz év múlva el fognak tűnni, akkor jön majd az igazi beszakadás. Akik utánuk jönnek, sajnos már nem olyan minőségű szakemberek. Az OECD nemzetközi tanárvizsgálata (TASIS) is azt mutatta ki, hogy nálunk paradox módon a fiatalabb tanárok kevésbé felkészültek, mint az idősebbek.”

Végezetül egy 2020-as interjúból idézünk, amelyben Lannert meglepő őszinteséggel vall fiatalkori elképzeléseiről, hánykolódásairól, tervek nélküli szakmai sodródásáról:

„Kisgyerekként is a babáimmal azt játszottam, hogy körbe leültettem őket, volt egy táblám, és magyaráztam nekik, szóval nem ruhákkal játszottam, nem öltöztettem őket. Valószínű, hogy a tanári hivatás vonzott, de nagyon hamar rájöttem, hogy én tanárnak nem lennék jó. Nem vagyok elég türelmes, és magamat is elunom, ha ugyanazt kétszer kell elmondani, és ebből lett valószínűleg az, hogyha nem is tanár, akkor kutató. És ami még hozzájött, hogy írni mindig nagyon jól írtam. Tehát az már alsóban is – emlékszem –, hogy a fogalmazásaim jók voltak. Eleinte műfordító akartam lenni tizenévesen, de aztán ezek így valahogy összeadódtak. Ugye mi is már benne voltunk abban a problémában, most pedig még erőteljesebben így van, hogy nincsenek már homogén foglalkozások. Tehát nem mondhatnám, hogy én olyan nagyon céltudatosan mentem volna az utamon. Arra mentem, ami érdekelt, és ezek az érdeklődések meg az én kompetenciáim bevittek ebbe az irányba. 1990-ben, amikor én az Országos Közoktatási Intézetbe beléptem kutatóként, akkor indult az a pálya, amit azóta is csinálok.”

A terv sikerült. Magyar Péter megérkezett, a fantasztából pedig miniszter lett. Oktatási miniszter, aki ki nem állhatja a tanárokat, szétbomlasztaná az osztályközösségeket, különféle pedagógiai kísérletek tárgyaként kezel felnőttet, tanulót.

Ezért kár volt az úton – nem céltudatosan – botorkálni.