„Erről nem beszélek a barátaimnak” - Fiatalok, akik inkább elhallgatják, mit gondolnak a politikáról

A politikáról ma mindenhol beszélünk. A közösségi médiában, az egyetemen, a munkahelyen, baráti társaságokban és családi vacsorákon. Közben egyre több fiatal dönt úgy, hogy bizonyos véleményeit inkább megtartja magának. Nem feltétlenül félnek, nem feltétlenül szégyellik, amit gondolnak. Egyszerűen nem akarják, hogy egyetlen politikai álláspont alapján ítéljék meg őket. Két budapesti fiatal története arról, milyen érzés úgy részt venni a közéletben, hogy közben az ember a saját véleményéről inkább hallgat.

(Az interjúalanyok nevét és bizonyos, azonosításra alkalmas részleteit megváltoztattuk.)

„Egy idő után megtanulod, hogy mikor kell csendben maradni”

Ádám, 24 éves egyetemista

– Mikor jöttél rá először arra, hogy a politikai véleményedet bizonyos társaságokban inkább nem mondod el?

– Nem volt egy konkrét pillanat. Inkább sok apró történetből állt össze. Először csak azt vettem észre, hogy egy társaságban bizonyos dolgokon mindenki ugyanúgy nevet, bizonyos vélemények pedig szinte automatikusan elfogadottak. Aztán egyszer megpróbáltam elmondani, hogy valamiben nem értek egyet. Nem lett belőle veszekedés. Senki nem támadt rám. Csak hirtelen nagyon kellemetlen lett a helyzet. Mindenki elkezdte kérdezgetni, hogy „de ezt hogy gondolod?”, „te ezt tényleg komolyan gondolod?”, „hogy szavazhatnál rájuk?”. A végén már úgy éreztem, mintha nem is egy politikai kérdésről beszélnénk, hanem arról,hogy milyen ember vagyok.

– Tehát nem maga a vita zavart?

– Nem. A vita kifejezetten érdekel. Az zavart, hogy egy ponton már nem az volt a kérdés, hogy mit gondolok, hanem hogy miért vagyok olyan ember, aki ezt gondolja.

– Ez mit jelent a gyakorlatban?

– Azt, hogy megtanulod, mikor kell csendben maradni.

– Például?

– Ha egy társaságban szóba kerül a politika, először figyelek. Megnézem, ki mit gondol. Ha azt érzem, hogy lehet normálisan beszélgetni, akkor mondok valamit. Ha viszont látom, hogy már az első két mondatból kialakulnak a táborok, akkor inkább nem.

– Mit jelent nálad az, hogy kialakulnak a táborok?

– Például valaki azt mondja, hogy „aki erre szavaz, az hülye”. Innentől szerintem már nincs értelme beszélgetni. Mert ha te mást gondolsz, akkor előbb azt kell bizonyítanod, hogy nem vagy hülye.

„Nem akarom, hogy fideszes legyen belőlem”

– Te jobboldalinak tartod magad?

– Bizonyos kérdésekben igen. De nem szeretem ezt a szót.

– Miért?
– Mert ma már nem tudom, pontosan mit jelent. Ha azt mondom, hogy konzervatív vagyok, valaki rögtön hozzárak még tíz dolgot, amiről lehet, hogy egyáltalán nem gondolom ugyanazt. Ha azt mondom, hogy jobboldali vagyok, akkor pedig még inkább.

– És ha azt mondod, hogy Fidesz-szavazó vagy?

– Akkor meg pláne kész a kép rólam.

– Pedig lehet, hogy tényleg rájuk szavazol.

– Lehet. De attól még nem értek velük mindenben egyet.

– Miért fontos neked, hogy ezt különválaszd?

– Mert szerintem a politikai párt nem vallás. Nem kell mindent elfogadnod attól, hogy valamire szavazol.

– Ezt a barátaid tudják?

– Néhányan igen.

– A többiek?

– Nem kérdezem őket, ők pedig nem kérdeznek engem.

– Ez nem furcsa?

– De.

– Akkor miért csinálod? – Mert egyszerűbb.

„Volt, hogy direkt mást mondtam”

– Előfordult, hogy konkrétan hazudtál a politikai véleményedről?

– Igen.

– Mikor?

– Egy társaságban egyszer arról beszéltünk, ki kire szavazna. Mindenki sorban mondta. Amikor hozzám értek, mondtam egy olyan választ, amiről tudtam, hogy elfogadható lesz a többieknek.

– Miért?

– Nem akartam belemenni.

– Utána rosszul érezted magad?

– Nem. Inkább furcsán. Az volt bennem, hogy miért kellett ezt csinálnom egyáltalán.

– Szerinted hányan csinálják ugyanezt?

– Szerintem többen, mint gondolnánk.

– Miért?

– Mert az ember szeretne tartozni valahová. Nem akar minden beszélgetésben ő lenni az, aki különbözik.

– Te félsz attól, hogy emiatt elveszítenél barátokat?

– Nem úgy, hogy „félek”. Inkább nem akarom kipróbálni.

„Én már egyszer végigcsináltam a politikai identitásváltást”
Anna, 27 éves, multinacionális vállalatnál dolgozik

Anna története valamivel bonyolultabb. Ő négy évvel ezelőtt még egészen másképp gondolkodott a politikáról.

– 2022-ben kire szavaztál? – Az ellenzéki összefogásra.

– Miért?

– Akkor úgy éreztem, hogy változásra van szükség. Nem voltam minden ellenzéki párttal szimpatizáns, de azt gondoltam, hogy a kormányváltás fontosabb.

– És most?

– Most már sokkal szkeptikusabb vagyok mindenkivel szemben.

– Ez azt jelenti, hogy jobbra tolódtál?

– Bizonyos kérdésekben igen. Másokban nem.

– Mit értesz ez alatt?

– Például fontosabb lett számomra a nemzeti identitás, mint korábban. Fontosabb lett a család kérdése is. Közben vannak társadalmi kérdések, amelyekben továbbra is liberálisnak tartom magam. Nem tudom egyetlen politikai oldalra rátenni magam.

– A barátaid ezt tudják?

– Nagyjából.

– Nagyjából?

– Tudják, hogy megváltozott a véleményem. De azt nem tudják, mennyire.

„Egy mondat után mindenki tudni vélte, ki vagyok”

– Volt olyan pont, amikor ezt éreztetted velük?

– Igen. Egy vacsorán beszélgettünk a politikáról. Valaki azt mondta, hogy aki bizonyos kormányzati intézkedésekkel egyetért, az biztosan Fidesz-szavazó. Én erre azt mondtam, hogy szerintem ez nem ilyen egyszerű.

– Mi történt?

– Csend lett.

– Ennyi?

– Ennyi. De ez az a csend, amit nagyon jól ismersz, ha már egyszer megtapasztaltad.

– Mit jelentett számodra?

– Azt, hogy mostantól mindenki tudja, hogy én „az vagyok”. – Mit csináltál?

– Próbáltam továbbmagyarázni.

– Miért?

– Hogy értsék, hogy nem arról van szó, amire gondolnak.

– Sikerült?

– Nem tudom.

– Azóta óvatosabb vagy?

– Igen.

„Azt hittem, az interneten mindenki hangos”

– Közben a közösségi médiában pont az ellenkezőjét látjuk. Mindenki nagyon határozott. Ez szerintem megtévesztő.

– Miért?

– Mert a Facebookon vagy a TikTokon sokkal könnyebb valamit leírni, mint egy ember szemébe mondani. Ráadásul ott mindenki a saját közegét látja.

– Tehát szerinted a közösségi média politikai buborékokat hoz létre?

– Igen. Ha egyszer elkezdesz követni bizonyos embereket, egy idő után azt hiszed, mindenki ugyanazt gondolja.

– És amikor kilépsz ebből a buborékból?

– Akkor meglepődsz.

– Volt ilyen élményed?

– Igen. Egy munkahelyi beszélgetésben. Olyan emberek voltak ott, akikről azt gondoltam, hogy biztosan ugyanazt gondolják, amit a közösségi médiában látok. Aztán kiderült, hogy egy csomó kérdésben teljesen mást gondolnak.

– Meglepett?

– Nagyon.

– Beszéltek róla? – Nem igazán. Mindenki tudta, hogy vannak különbségek, de senki nem akarta ezt nagyon kitárgyalni.

„Nem az a baj, ha valaki másképp gondolkodik”

– Miért lett ennyire nehéz politikáról beszélgetni?

Ádám: Szerintem azért, mert túl sok minden kapcsolódott hozzá. Már nemcsak arról beszélsz, hogy melyik adópolitika jó, hanem arról is, hogy milyen ember vagy.

Anna: Szerintem meg az internet miatt minden véleménynek azonnal közönsége lett. Régen mondtál valamit egy társaságban, és tíz ember hallotta. Ma mondasz valamit, és akár több ezer ember is reagálhat rá.

– Ettől óvatosabbak lettetek?

Anna: Biztosan, kétszer is meggondolom, hogy mit mondok, mielőtt kinyitom a számat.

Ádám: Sokkal óvatosabb vagyok, félek attól, hogy kirekesztenek.

„Azt sem tudom, mi vagyok”

A két interjúalany politikai álláspontja több ponton eltér egymástól. Egyikük sem illeszkedik tökéletesen egyetlen politikai táborba. Talán ez az egyik legérdekesebb része a történetüknek. A mai politikai kommunikáció ugyanis szereti egyszerűsíteni a világot. Fideszes vagy. Tiszás vagy. Baloldali vagy. Jobboldali vagy. Progresszív vagy. Konzervatív vagy. A valóságban azonban egy huszonéves ember véleménye ennél jóval kuszább lehet.

– Ha most kellene meghatároznod magad egyetlen szóval, mit mondanál?

Anna: Nem tudom.

– Ez zavar?

– Régen zavart. Most már inkább örülök neki.

– Miért?

– Mert azt jelenti, hogy még gondolkodom.

Ádám ugyanerre a kérdésre néhány másodpercig hallgat.

– Magyar vagyok – mondja végül.

– Ez politikai válasz? – Nem. Pont ezért mondom.

„Nem akarok titkos jobboldali lenni”

– Ha ezt a beszélgetést valaki úgy értelmezi, hogy te valójában titokban jobboldali vagy, mit mondasz?

Ádám: Hogy félreértette.

– Miért?

– Mert nem erről van szó. Nem az a történet, hogy minden fiatal jobboldali, csak nem meri bevallani. Én sem így látom.

– Akkor miről szól?

– Arról, hogy nem akarom, hogy egy párt vagy egy politikai oldal alapján határozzanak meg.

Anna: Lehet, hogy vannak olyan fiatalok, akik tényleg jobboldaliak, de nem vállalják. Biztosan vannak. De vannak olyanok is, akik egyszerűen egyik oldalhoz sem tartoznak.

– És olyanok, akik folyamatosan változtatják a véleményüket?
Anna: Szerintem nagyon sokan, ugyanis a politikai elit cserben hagyott minket.

„Mi van, ha egyszer mindenki megtudja?”

– Elképzelted már, hogy egyszer nyilvánosan beszélsz arról, mit gondolsz?

Ádám: Igen.

– Mi tart vissza?

– Semmi konkrét. Csak nincs kedvem hozzá.

– Ez nem furcsa?

– De. Talán pont ez a furcsa.

– Mitől lenne más a helyzet?

– Ha az emberek nem akarnák azonnal elhelyezni egymást.

– Szerinted ez megváltozik valaha?

– Nem tudom. Anna szerint más a helyzet.

– Én már nem akarom mindenkinek megmagyarázni magam.

– Ez valamiféle kiábrándulás?

– Inkább felnőttem.

– Miért?

– Mert rájöttem, hogy nem mindenkit kell meggyőznöm arról, hogy igazam van.

Nem biztos, hogy a csend közöny

A két történet alapján nem lehet megmondani, hány olyan fiatal él Magyarországon, aki a politikai véleményét tudatosan elrejti. Nem is állítják, hogy többségben lennének. De a jelenség egy fontos dolgot megmutat.

A politikai csend nem feltétlenül politikai érdektelenség. Lehet mögötte óvatosság, konfliktuskerülés, bizonytalanság, közösségi megfelelési kényszer vagy egyszerűen az a felismerés, hogy egy politikai vita ritkán ér annyit, mint egy barátság.

Talán ezért érdemes óvatosan bánni azzal is, amikor egy egész generációról kijelentjük, hogy „ilyen” vagy „olyan”. Lehet, hogy a fiatalok között nem egyetlen nagy politikai tábor létezik, hanem sok kisebb, egymást részben átfedő világ.

És lehetnek olyanok is, akik egyikben sem érzik otthon magukat. Ők pedig többnyire nem kommentelnek. Nem állnak ki transzparenssel. Nem írják ki a profiljukra, hogy kire szavaznak.

Egyszerűen csak hallgatnak.