Gondolatok az emlékerdőben

A teljes pusztulással fenyegető klímakatasztrófa matrjoskababa-világából nincs hová menekülni. Most ismertetném a babalét fokozatait.

1. Az ember az iszonyú nyári hőségben beszorulhat a legszűkebb térbe – a legkisebb, legbelső babába –, a saját agyába, és rátörhet a klímaszorongás (amely egyébként évről évre egyre jogosabb, olyannyira, hogy akire nem tör rá, az talán nem is normális ember).
2. Beszorulhat a klimatizált lakásába, és sötét, lefüggönyözött szobájában adhatja át magát annak a szorongató érzésnek, hogy nincs értelme az utcára menni, hogy tehát innen nincs kiút.
3. Akik a legutóbbi választást tragikusan élték meg – no meg azok, akik nem így élték meg, de azóta már tragikusnak látják a helyzetet –, azok érezhetik úgy, hogy eljött a társadalmi lét klímakatasztrófája, és hogy ebből az agyrémből, ami itt politika címén történik, nincs hová menekülni.
4. Évekkel korábban még arra gondoltam, hogy ha nagy lesz a globális hevület, esetleg lepattanok Kanadába, ott a jó hűvös Sziklás-hegység, kiváló természetfilmeket lehet alkotni, ha meg költő-író akarnék lenni ott is, hát Toronto tele van magyarral, uccu neki. De az újabb ökohírek már arról szólnak, hogy arrafelé is – ahogy a Föld minden táján – egyre nagyobb a baj. Gondoltam még Szibériára, ahol állítólagos rokonaink, a hantik élnek, velük szívesen eléldegélnék (aki még nem látta, nézze meg a YouTube-on azt a videót, amelyen egy hanti kislány számol: hátborzongató élmény). Csakhogy ott is olvad a jég, jön elő a metán ezerrel.

Jómagam, aki a Börzsöny lábánál élek, a legfájdalmasabbnak azt érzem, hogy az erdőre sincs értelme kimenni. Augusztus eleje óta csontszáraz avar és megperzselődött, barnult lombozat várja a kirándulók egyre csüggedtebb csapatait. Ahelyett, hogy a nyomasztó városi hőségből kiszabadulnának, erdei kriptahangulatba süppednek. És az előrejelzések szerint hosszú, száraz ősznek nézünk elébe. Köszönjük szépen.

Mit tehet, aki ebben a helyzetben nem akar megőrülni? Az emlékeibe kapaszkodik. Fölidézi a régi (azaz két-három évvel ezelőtti) Börzsönyt. És minden racionális előrejelzés, tudományosan felépített jövőkép ellenére reménykedik benne, hogy a helyzet majd javulni fog. Hogy azért szép lesz az idei szarvasbőgés, hogy megérkeznek az őszi esők, hogy lehet majd gombát szedni. (Nemrég egy szomorú fénypillanatomban rádöbbentem, hogy a mikológiát, azaz a gombászattant hamarosan át kell majd sorolni a régészet altudományává.) Lássuk tehát, a szorongattatásban milyen emlékeket szorongatok én!

Ősszel a természetbe merülő ember önmaga természetében úszik. Olyan érzése támad, hogy most ősibb, eredendőbb önmagában jár. (Ezt mondták a régi görögök phüszisznek. Ebben a szóban elválasztatlanul áll együtt az őstermészet és az ember természete, itt még nincs külön natura és substantia; csak phüszisz van, egyben.) Szövedék. Ha képesek vagyunk hozzálassulni az erdő életéhez, és belemerülve átadni magunkat a megfigyelésnek, a rácsodálkozásnak, a hangulatnak, rádöbbenhetünk, hogy a mi történetünk mindettől nem elválasztható. Egyetlen hatalmas szövedék az élet, amelyről soha nem fogjuk megtudni, hogyan jött létre, hiszen a mi létsíkunkról ez a metafizikai titok soha nem lesz fölfedhető, de erre nincs is szükség, mert éppen így gyönyörű.

Hajnal a Magas-Börzsönyben. A Szarvas-kőről nézem a ködbe vesző bükkös völgyeket. A kelő Nap lassan fölissza a homályt, ereszkedni kezdek a Csarna-völgy felé. Ez a hiúz birodalma. Néhány év óta farkasok is föltűnnek itt, főleg telente. Egy kidőlt bükk törzsén megpihenek. Végignézek a hatalmas fán, mint egy filmkamera: fekete harkály ütötte üregek, zuzmó, valami penészgomba-féle, madárürülék, megint zuzmó, végül egy széttépett széncinege szárnytollai. Az erdő tele van történetekkel. Ezek a mesék együtt élnek, átfedik egymást, ölelkeznek, és szépen kirajzolják annak a hatalmas élőlénynek a körvonalait, amelyet valamikor rengetegnek neveztek. Megrajzolják az erdő testét, amelyben a benne járó ember a lélek. És ha az erdő szövedékteste megindul a pusztulás felé – amely pusztulást ráadásul nagyrészt maga az ember okozta –, akkor mit tehetnénk? Amíg volt igazi erdő, értettük a történeteit, és egy-egy séta, kirándulás, túra vagy cserkelés alkalmával szinte olvastuk jeleit. De most, hogy az erdők a szemünk előtt pusztulnak, nem tudok jobbat, mint erdei emlékirataimat olvasgatni.

Amíg a szövedék érintetlen volt, amíg még lett volna értelme, nem szerettük eléggé az erdőt. A szövedék nyelvén ez annyit tesz: nem szerettük eléggé egymást. Mindig akartunk valamit az erdőtől, ahogy egymástól is. Nem voltunk képesek rá, hogy megérezzük, megéljük magunkban az igazi, legmélyebb erőt, amely nem törekszik semmiféle hatásra, birtokra, haszonra, fejlődésre, csak egyszerűen él. Most már tudjuk (talán), hol rontottuk el. Szeretném hinni, hogy még nincs késő, hogy még elérhetjük a tiszta létet, rácsodálkozva az életre, az erdőre, egymásra, és életerőnk hatásait vesztve végre önmaga lehet. Talán ha már nem akarunk semmi hasznot az erdőtől, egymástól, csak megmerülünk a szövedék egyszeri és megismételhetetlen létének csodájában, akkor.

Kedves olvasóm, látod, hány lépés kellett ahhoz, hogy a katasztrófától az őszön át eljussunk a szeretetig? És talán ez lehetne a mindannyiunkat fenyegető világégés egyetlen jótéteménye (és talán a túlélésünk záloga). A szeretet. A szeretet.