IV. Károly emlékezete Madeirán - Távol a hazától nyugszik az utolsó magyar király

Funchalból libegő visz fel Montéba. Az utazó a Tropical Garden tőszomszédságában szállhat ki a fenti végállomáson, és rögvest bele is vetheti magát az egzotikus fák, virágok, fények kertjébe, ahol a gyermekes családoknak a fő attrakciót az egy lábon álló, bálvánnyá merevedett, a külvilág ingereire rá sem hederítő pelikánok jelentik. A kijárat közelében máris itt az újabb szórakozási lehetőség – véleményem szerint a legértelmetlenebbek egyike. Kerekek nélküli hintóra hajazó, fonott szánok, úgynevezett tobogánok csalogatják a kalandvágyót, azokon csúszhat le az úttesten, a meredek utcákon valahova, de az induláskor úgy tűnik, leginkább a semmibe.

Aki mégsem le-, hanem felfelé veszi az irányt, az magasba szökő, hosszú és meredek lépcsősorral birkózhat meg, nem meglepő hát, hogy a vállalkozók száma – a tobogánokban rikoltozókhoz képest – csekély. Véletlenül, „csak úgy” kevesen lépnek hát be a magaslat tetején álló, nem csupán a kaptató miatt lélegzetelállító kilátást nyújtó – Nossa Senhora do Monte, azaz Montei Miasszonyunk – templomba. Akik megteszik, előtte még rácsodálkoznak a bejárat előtti teraszon az egész alakos bronzszoborra, Augusto José de Matos Sobral Cid alkotására, talapzatán a „Beato Carlos de Habsburg”, azaz „Boldog Habsburg Károly”, születése és halála helyét, idejét feltüntető felirattal. Az életnagyságú és életszerű szobor uralkodói öltözetben hétköznapinak ható, barátságos, szelíd arcot mutat, a kissé előre nyújtott jobb kar és nyitott tenyér többféle gesztusként is értelmezhető: üdvözlésként, adományozó mozdulatként, de akár szabadkozásként is, azt sugallva, „nézzétek, így jártam, nem tehettem egyebet”.

Nézem is, és tanulságos játékba kezdek. Magyar, de még német szót sem hallani, ezért merő kíváncsiságból angolul és álnaivan érdeklődöm mindenféle arra járótól, tudja-e, kinek állít emléket a szobor. A többség tűnődve rázza a fejét, de kapok „érdekes” megfejtéseket is, amelyek a hazai kereskedelmi televíziók tudatlanságalapú vetélkedőiben is szép nyereményekre pályázhatnának. A legfrappánsabb válasz szerint a sziget azon kormányzójának, aki kivívta Madeira függetlenségét.

Boldoggá avatott, szegény jó IV. Károly! Ő és Madeira függetlensége?! (Ami persze nem is létezik, az autonómiával keverhették össze.) Mit neki egy parányi, Portugáliához tartozó sziget! Hiszen utolsó császáraként két keserves éven át vezette az Osztrák–Magyar Monarchiát, ő, a béke, a megbékélés és a szelídség embere, a Ferenc Józseftől kapott örökséggel menthetetlenül bele a háborúba, a vereségbe, az enyészetbe. Aztán már csak sodródott, előbb a birodalmával, utóbb nélküle, folyókon, tengereken, óceánon át, egészen Madeirára. Ahogy fentebb írtam, a világ végére. Hogy vissza ne térhessen – se a régi életébe, még kevésbé a magyar trónra. A bécsi császári korona természetesen szóba sem jöhetett, de Magyarországé, államformája királyság lévén, igen. Károly tett is kétszeri, elvetélt kísérletet a megszerzésére. A másodikat, amely az operettbe illő budaörsi csatával zárult, nemzetközi felháborodás övezte, a nagyhatalmak végül Portugáliát, annak is a legtávolabbi szegletét szemelték ki száműzetése helyszínéül.

Károly és Zita királyné 1921. november 1-én, Baja közelében lépett fel a Glowworm cirkáló fedélzetére. Glowworm magyarul szentjánosbogarat jelent, szükség is volt a fényére, mert a szó szoros és átvitt értelmében is tejfölszerű ködben indult az út. A Dunáról a Fekete-tengerre, onnan át a Földközire, aztán Gibraltárra. A királyi pár csak itt értesült a végcélról, ahová 1921. november 19-én délelőtt érkeztek meg. Károlyt megviselte a számkivetés, a keserves utazás, alig túl a harmincadik életévén megőszült, a lelki mellett szívproblémák is gyötörték. A család számára terhes állandó érdeklődés elől Funchalból Montéba, a kis hegyi falu egy nedves és hűvös villájába költöztek, ahol a gyerekek közül szinte mindig lázas volt valaki. 1922. március közepén IV. Károly is ágynak dőlt. Tüdőgyulladásban vagy spanyolnáthában, alig kéthetes szenvedés után, április 1-én, harmincnégy évesen hunyt el. Temetésén Antonio Manuel Pereira Ribeiro püspök e szavakkal búcsúztatta: „Madeirának a mai napig kellett várnia a maga szentjére, és most megtalálta azt. Egy mártírt adunk vissza az anyaföldnek.” A püspök úr ekkor még természetesen nem tudhatta, hogy II. János Pál pápa 2004-ben Rómában ha nem is szentté, de boldoggá avatja majd Károlyt, az első „nagy” háború befejezésére és a sebesültek szenvedésének enyhítésére tett erőfeszítéseiért.

A sír zarándokhellyé vált. Nem úgy, mint a legismertebb keresztény kegyhelyek, Santiago de Compostela vagy Fátima, inkább úgy, mint a Hunyadiak sírboltjai a gyulafehérvári katedrálisban vagy I. Andrásé a tihanyi apátság altemplomában. Nincs tömeg, nincsenek csoportok, zsibvásár, a földkerekség minden nyelvén monoton karattyoló idegenvezetők, van viszont csend és áhítat. A Miasszonyunk-templomba belépők közül kevesen fordulnak határozottan, egyből balra, de akik igen, pontosan tudják, miért teszik. A fémkoporsó, a Károlyt ábrázoló kép, a fehér márvány síremlék, a föléjük magasodó kereszt, a töviskoszorú, a Fiat voluntas tua (Legyen meg a te akaratod) felirat nem hivalkodó, meghitt, méltóságteljes, szerves egység.

A templomba csak bekukkantó, azt céltalanul körbesétáló csellengő is megáll egy pillanatra, az érkezésemkor összekulcsolt kézzel hangtalanul imát mormoló, középkorú pár nyilvánvalóan nem ez a típus. Mint hamarosan kiderül, honfitársak, a hölgy rendezgetni kezdi a vasrácson kissé egymásba gabalyodott piros, fehér, zöld szalagokat – a magyar mellett az osztrák nemzeti színek is megjelennek, koszorú formájában is –, az úr pedig rövid ismertetőbe kezd. Érződik, hogy készült, bár az a felvetése, hogy ha Károly csak öt évvel korábban léphet trónra, valószínűleg nincs világháború, ebben a formájában legalábbis, és akkor nincs Trianon sem, bájosan megmosolyogtató. Hiszen ha Ferenc József nem aggastyánként, 86 évesen hal meg, ha beéri 68 év uralkodásnál picit kevesebbel, akkor nem Károly, hanem Ferenc Ferdinánd az örököse, aki így talán nem esik 1914-ben a szarajevói merénylet áldozatául, és valóban nem tudni, miként alakul a Monarchia és Szent István Magyarországának a sorsa. Károly pedig ebben az esetben nem császár, nem király, de valóban boldog, avatás nélkül is, a korát messze megelőző normák szerint élő főrend és családapa. Ezt persze csak magamban futtatom végig, az úriembert nem javítom ki. Inkább egymásra mosolygunk és bólintunk, aztán visszatérünk a mába.

Lefelé, a városon átívelő, pazar, úszómedencés villák felett haladó libegőn azt latolgatom, valóban örök nyughelye-e IV. Károlynak a madeirai Monte, és ha igen, ez jól van-e így, miközben a párja, az 1989-ig élt Zita királyné is Bécsben, a Habsburgok hagyományos temetkezési helyén, a Kapucinus-kriptában pihen. E kérdéseket persze nem nekem kell megválaszolnom, legfeljebb felvethetem azokat. Aztán bevillan egy találkozásom az unokával, Györggyel, aki remek anekdotával világított rá, mit jelent manapság is Habsburgnak lenni. Mint mesélte, valamely egyetemen, a csoport első találkozásán a tanár körbeküldött egy lapot, arra kérve a hallgatókat, írják rá a nevüket, és amikor ő odabiggyesztette, hogy Georg von Habsburg, a mellette ülő lány rávágta, ez annyira jópofa, hogy ő meg Sophia Lorent ír fel. – De én tényleg az vagyok – mondta György, általános elképedést keltve.

Végül eszembe jut Makariosz érsek, Ciprus első államfője, aki egy másik sziget másik magaslatán nyugszik. A Tróodosz-hegységben, saját akaratának megfelelően, mert így reményei szerint a feltámadáskor majd elsőként az egyesített Ciprusra tekinthet le. Boldog IV. Károly nem vágyott Madeirára; ha egyszer kilépne a Miasszonyunk-templom oldalkápolnájából, nem is látna mást, csak a végtelen óceánt.