Parázs a hamu alatt - Deák politikai passzivitása nem félrevonulás, hanem felülemelkedés a politikán

1849 után széles körben elterjedt egy különös karperec Magyarországon: fekete karikán kilenc ezüst betű, az aradi vértanúk nevének kezdőbetűi. Azért csak kilenc, mert a tizenhárom kivégzett honvéd főtiszt közül többnek azonos betűvel kezdődött a vezetékneve, vagyis négy betű „fölösleges” volt. Ezeket fel is cserélték, így a betűk összeolvasva egy német mondatot tettek ki: Pannonia (Poeltenberg) Vergiss (Vécsey) Deine (Damjanich, Dessewffy) Toten (Török) Nie (Nagysándor) Als (Aulich) Kläger (Kiss, Knezic) Leben (Láhner, Lázár, Leiningen) Sie (Schweidel). A mondat magyarul: Pannónia soha nem felejti el halottait, mint vádlók (tovább) élnek ők. Ahány ötvös, aki e karpereceket készítette, ahány boltos, aki árulta, ahány vevő, aki hordta, annyi titkos ellenálló volt széles e hazában – írja Nemeskürty István Parázs a hamu alatt című könyvében, melyben részletesen bemutatja, hogy a Habsburg- birodalmi önkényuralommal szemben nem csak „passzív rezisztencia” folyt a beolvasztani, -megsemmisíteni próbált magyarság részéről.

„A magyar a katasztrófák nemzete, s hogy ennek ellenére mégis életben maradt, ez főképpen megújhodási képességének volt köszönhető” – így kezdi éppen száz éve (néhány héttel a mohácsi vész 400. évfordulója előtt) megjelent, A magyar rekonstrukció című hírlapi cikkét gróf Klebelsberg Kunó. A kiváló kultuszminiszter nem tért ki valamennyi nemzeti katasztrófánkra, ám ugyanazon esztendőben, a Pesti Napló 1926-os karácsonyi számában Móricz Zsigmond az Öt sebek! című emlékezetes cikkében konstatálta, hogy a magyarság a történelem folyamán – Muhi pusztáján, Mohácsnál, Kismajténynál, Világosnál és Trianonban – öt halálos szúrást kapott, s mindegyik elég lett volna arra, hogy egy faj elvérezzen bele, hacsak az életereje nem oly roppant szívós, hogy kiheverje. A református író szerint a magyarság mindig idegen erők játékának lett áldozatává, s a maga erejéből heverte ki a sebeket, amint ezek békén hagyták.

Hogyan heverte ki a magyarság az 1849-es katasztrófát, a teljes összeomlást, a kíméletlen megtorlást és a totális elnyomást? Az akkori tragikus közhangulatot a legmegrázóbban Vörösmarty Mihály Előszó című zseniális költeménye fejezte ki:

„És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.”

Tompa Mihály pedig így üzent a vándor gólyával a külföldre menekült bujdosóknak:

„Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.”

Két nagy költőnk nem túlzott a szabadságharc leverése utáni katasztrofális helyzet lefestésével – a Habsburg-kormány az ifjú (mindössze tizenkilenc éves) Ferenc József császár jóváhagyásával 1849 nyarának végén a példátlan megtorlás mellett döntött, és szabad kezet adott a bosszúszomjas Haynau táborszernagynak ahhoz, hogy „gyökerestől kiirtsa a gaz mérges gyökereit”, azaz a törvény teljes szigorával sújthasson le a lázadók politikai és katonai vezetőire. Bár a beteg lelkű „bresciai hiéna” nem érte el a végső célját, ám az 1849–50-es hadbírósági eljárásokban halálra ítéltek közül így is összesen legalább százötven katonai és polgári személyt kivégeztek, több mint ezer embert bebörtönöztek, több tízezer honvédet és tisztet pedig büntetésként évekre besoroztak a cs. kir. hadseregbe. Az ítélet nélkül agyonlőtt, menekülés közben felkoncolt katonák és polgárok száma több száz volt, s ezrek kényszerültek emigrálni.

A magyar alkotmányos intézmények és szabadságjogok eltörlésével Magyarországot mint önálló politikai entitást megszüntették. A bécsi abszolutista kormányzat az Osztrák Császárság tartományaként kezelte és katonai/polgári kerületekre osztotta a Magyar Királyságot, minden autonóm testület megszűnt, ahogy a gyülekezési, a szólás- és sajtószabadság is. A budai helytartótanács a belügyeket a bécsi minisztérium rendeletei szerint intézte, az igazságszolgáltatást is Bécsben központosították, a kormányhivatalok nyelve a német lett, s az iskolákban a magyar helyett a német nyelv lett kötelező tantárgy. A magyar nemzetet, nyelvet és kultúrát minden erővel igyekeztek visszaszorítani, sőt megsemmisíteni.

Németh László a Kisebbségben című nagyesszéjében így írta le a magyarság reakcióját a Világos utáni katasztrófára: „A veszteség irtózatos: a nagyobb fél sírban vagy száműzetésben, a kisebbik rendőri felügyelet alatt, dermedt fájdalomban. Petőfi nincs, Vörösmarty, Széchenyi, Bajza csak sikolyaikban és villámaikban vannak, Kossuth odakinn bizonyítja be, hogy nagy gondolkozó is tud lenni – e késő érés azonban idehaza nem hozhat gyümölcsöket. Az emigráció tagjai közül ki külföldön marad, ki visszatér, értékes ember azonban alig talál vissza igazán az itt hagyottba. (…) Mindaz, ami a két forradalom, a júliusi és a februári közt a magyar szellemet mozgatta, eltűnt.

Vidéki kollégiumok és paplakok: Kőrös, Debrecen, Patak, Kolozsvár s Hamva (helyesen Hanva – F. S.) szólalnak fel a beállott csendben, s kezdik a beléjük menekültek nézeteit és természetét megvallani. Ezek a többnyire protestáns, színmagyar menhelyek. Az ő nemzeti klasszicizmusuk a magyar jelleg forradalma a főváros forradalma után.” S ennek a „reakciós” forradalomnak igazi vezére s legnagyobb szelleme Németh szerint Kemény Zsigmond. Úgy véli, egész szellemtörténetünknek nincs még egy ilyen fordulathozó egyénisége, aki úgy állt elő a levert forradalom után, mint a húsba öntött nemzeti tanulság, aki a maga útjára szorítja a nemzedékét.

„Embereket bírál, s egy magatartást teremt; mulasztásokat fejt föl, s nemzeti programot ad. Nyelvhígítás, elrugaszkodás a múlttól, történelem nélküli világkép, vezetve sodródó politikusok, készületlenség még a legműveltebbekben s a népszerűtlenség félelme a legjózanabbakban is – mindez megvan az ő bírálatában.”

De Kemény nem csak bírál – útmutatásokat és irányeszméket is ad:. Szellemi tér című, a Pesti Naplóban 1853-ban megjelent – ma is komolyan elgondolkoztató és meglepően időszerű – esszéjében részletesen kifejti, hogy nehéz helyzetünkben miben bízhatunk, s mit kell tennünk: „Végre is irodalmunk fejlődésétől, szellemi terményeink belértékétől függ minden. A kimívelt agyvelő öszlete határoz sorsunkról. Nekünk olvasóközönséget kell teremteni és növelni. Számon kell tartanunk: mire vágyunk mi, s mire van szükségünk? Ismerni tartozunk a jelen kívánatait, a jövendő kellékeit, s e kettőért néha feláldozni hajlamainkat is.” A sajtó és a szépirodalom feladata a nemzetet emlékezésre, elmélkedésre, magába szállásra inspirálni, és a szemlélődés higgadtságával, a fogékonyság melegével, a tetterő mérsékeltségével s a szellem éberségével rendezni az élmények és szenvedések által gyűjtött tapasztalásokat. S mindenből – a sorscsapásokból, a tévedésekből, sőt a bűnökből is – tanulságot meríteni óvatosságra, kitartásra vagy javulásra.

Az önkényuralom vészterhes évei alatt, midőn a régi politikai vezetők (Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Wesselényi stb.) eltűntek, s a politikai cselekvési tér minimálisra szűkült, Kemény azt tanította, hogy céljainkat a létező tények és a létező eszközök által kell elérni. Nyomában ma úgy fogalmazhatnánk, hogy ne essünk a – Bibó által száz évvel később körülírt – „túlfeszült lényeglátók” és „hamis realisták” kettős csapdájába. Az ép valóságérzékelés és az adekvát reagálóképesség – a lényeglátó realisták – ideáltípusát Kemény jó barátja, Deák Ferenc testesítette meg, aki az 1850-es években vált – akaratán kívül – a nemzet vezérévé, midőn az egyedül helyes és kockázatmentes (reál)politikát a türelem, a kitartás, a szilárd, de nem kihívó passzív ellenállás és a jövőbe vetett rendületlen bizalom jelentette. A politikában elvetette mind a lázadást, az erőszakot, mind a behódolást és az önfeladást – ebben az értelemben indokolt őt a passzív ellenállás legfőbb, példaadó alakjának nevezni. Másfelől, a magyar nyelv és kultúra ápolásában, a szellemi tér bővítésében, az irodalmi és tudományos élet szervezésében nagyon is aktív volt, s e tekintetben lényegében az emberek lelki és erkölcsi kiművelését, a közértelmesség növelését, a magyar nemzetiség csinosítását hirdető és munkáló, reformkonzervatív Széchenyi útját követte.

Ha ki vagyunk szorítva a nyilvános élet teréről (hozzátehetjük:, mint annyiszor az elmúlt kétszáz év során), akkor nemzetiségünket, nyelvünket, kultúránkat „csak ott ápolhatjuk, ott tarthatjuk fenn, hova a hatalom szava nem hat, a társas élet magánkörében” – írta egy 1857-es levelében Deák. Miután 1854 novemberében a zalai birtokáról Pestre költözött, az őt körülvevő értelmiségi, írói körön keresztül informális „nagyhatalommá” vált, s számos kulturális kezdeményezést ő indított útjára. Miután legrégebbi és legbensőségesebb barátja, Vörösmarty 1855 novemberében meghalt, az özvegye és árván maradt gyermekei megsegítésére nyolcszáz (!) levelet írva sikeres segélyakciót indított, emellett aktívan közreműködött Vörösmarty műveinek kiadásában. A Jókai által az újságírás fejedelmének titulált Kemény Zsigmonddal együttműködve részt vett a befolyásos Pesti Napló szerkesztésében, s kulcsszerepe volt Csengery Antal Budapesti Szemléjének megindításában. A folyóiratot a Magyar Tudományos Akadémia adta ki, melynek ügyeiben – 1855-től az igazgatóság tagjaként – döntően érvényesült Deák szava. E minőségében egyik előkészítője volt 1859- ben a centenáriumi Kazinczy-emlékünnepnek, melynek pohárköszöntőjében e szállóigévé vált szentenciát mondta el: „Lakoma után imádkozni kell. Az én imádságom rövid, csak három szóból áll: Éljen a haza!”

Deák 1860 tavaszán az Akadémia delegáltjaként részt vett Bécsben Széchenyi temetése előtti beszentelésén, és Csengeryvel összefogva előmozdította, hogy azon év őszén a kor legnagyobb költője, Arany János Nagykőrösről a fővárosba költözzön.

Mindebből világos, hogy Deák politikai passzivitása nem félrevonulás, hanem felülemelkedés a politikán. Tíz év alatt a politikai passzivitást a szellemi, kulturális és civil aktivitással párosító nemzeti elit egyértelmű, feltétlen tekintélynek örvendő fejévé vált. „Nem engedte magát idő előtt a cselekvés terére sodortatni” – írta róla Csengery. De amikor eljött az idő és a kedvező helyzet, akkor a kezébe vette a kiegyezés (akkori szóval kiegyenlítés) reálpolitikai művének békés, törvényes megalkotását.