A sport csodája - „Sikerünk titka a játék szeretete, egymás szeretete és a hazaszeretet.”

A sereg feláll csatarendben, lelkesítő beszédek hangzanak, a papok Isten áldását kérik a zászlókra és a hadra, a zenészek dallamai rohamra ösztönöznek. Elhangzik még a vezényszó – a vezér pozíciójától és vérmérsékletétől függően „Előre!” vagy „Utánam!” –, így kezdődött a középkori ütközet. A modern idők kézitusái, a sportmérkőzések előtt mindezt a funkciót egy nagyjából háromperces misztérium egyesíti és tölti be: a himnusz. A pálya közepén felsorakozott csapatok tagjai kézen fogva vagy egymásba kapaszkodva, arccal a lobogó felé éneklik, esetleg üvöltik a nemzeti dalt, együtt a lelátón vigyázzba merevedett ezrekkel, tízezrekkel; az élőkép híven jeleníti meg Török Bódog, az 1965-ben világbajnok női kézilabda-válogatottunk szövetségi kapitánya alaptézisét: „Sikerünk titka a játék szeretete, egymás szeretete és a hazaszeretet.”

A sport egyik csodája, hogy a harmadik évezredben is megőrizte a szeretet e hármas egységét vagy legalábbis annak nyomait. Ráadásul nemzeti színekben zajlik a vetélkedés, amelynek célja, hogy bizonyítsuk, jobbak vagyunk a másiknál, egyáltalán, jobbak vagyunk bárkinél. Ennek eléréséhez minden szabályos eszköz bevethető, és a győztesre nem sütik rá a nacionalizmus, a sovinizmus, a rasszizmus, a kirekesztés, az uszítás és egyebek bélyegét. Emellett senki nem ütközik meg azon, hogy a férfiak és nők számára külön versenyeket rendeznek, és senki nem követeli, hogy egy futballcsapatban kapjon helyet a méltányos arányoknak megfelelően néhány férfi, nő, transznemű, queer és még ki tudja, kiféle szerzet.

Az előző három, négy generáció normái, értékrendje élnek tovább a mai nemzetközi versenysportban, és mindezt tetézik a himnuszok, amelyeket a XX. század embere is úgy kapott már örökül egy még hozzá képest is egészen más korból. Hiszen a himnuszok nem tegnap, nem is tegnapelőtt keletkeztek, hanem többségükben abban az érában és közhangulatban, amikor a népek nemzetekké váltak, elkezdték ekként azonosítani önmagukat; gyakran másokkal, idegen uraikkal, vetélytársaikkal, ellenségeikkel, szomszédaikkal szemben. Amikor az országban, a városban, a faluban elegendő volt körbehordozni a lobogót, a férfiak tömegei önként, valóban dalolva álltak a zászló alá, és indultak a csatába.

Számos sportoló ezért bizonyára nem is tudja pontosan, mit és miért énekel – mások viszont nagyon is. A 2021-es labdarúgó Európa-bajnokság kapcsán írtam, hogy az a két csapat, az angol és az olasz jutott a döntőbe, amelyek a himnuszéneklési versenyt is megnyerték volna. A kettő közti közvetlen összefüggés persze nem bizonyítható, de minimum elgondolkodtató. Pedig a két szöveg gyökeresen más történelmi szituációban fogant. A brit hazafi, a világbirodalom polgára arra kéri Istent, óvja a királyt – vagy a királynőt, a szöveg az uralkodó függvényében változik –, és adjon neki győztes, boldog, dicsőséges és hosszú uralkodást. Ellenben a XIX. század végéig még ki sem alakult olasz egységre áhítozó az ókori Róma hősét idézi meg – Scipio csatolja fel a sisakját –, és az aktuális elnyomót, a császári Ausztriát kárhoztatja: „Tolla már kihullott a kétfejű sasnak. / Olasznak, lengyelnek vérét soká nyelte, kozákkal vedelte.”

Sajátos lelki felvezetés mindez egy olasz–osztrák mérkőzés előtt, de efféle tapasztalataink nekünk is lehetnek, még ha nem is értjük, az egymás elleni összecsapások előtt mit harsognak a túloldalon olyan átszellemült ábrázattal a szlovák vagy román sporttársak. Előbbiek ezt: „Állítsuk meg őket, testvérek, a szlovákok felélednek… / Ez a mi Szlovákiánk eddig mélyen aludt. / De a mennydörgő villámok felkelésre ösztönzik.” Hogy ki ellen? Mivel a szöveg a XIX. század közepén, egy demonstráció során keletkezett, amikor Lőcsén tüntettek a Ludovít  Stúr (róla kapta Párkány a szlovák nevét, Stúrovót) elleni magyar hatósági eljárás miatt, a válasz egyértelmű. Miként a következő hallatán is: „Ébredj fel, ó, román, ébredj halotti álmodból, / Melybe süllyesztettek barbár zsarnokok! / Most vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot, / Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog.” A szöveg a mi 1848-as forradalmunk idején vált ismertté, amikor Erdélyben a román kisebbség a magyar többségi nemzet ellen kelt fel és rendezett pogromokat. Székely szurkolók állandó szívfájdalma, hogy az aktuális magyar–román meccseknek a keleti szomszéd fiai, leányai egészen más lelki töltettel vágnak neki – részben talán azért is, mert a fent idézett csatakiáltással szemben mi a nemzeti imánkat rebegjük el.

Ami több esetben így is egészen különleges hatást keltett, ezekről is érdemes megemlékezni. Jelesül arról, hogy női junior kézilabda-válogatottunk 2018-ban, Debrecenben világbajnoki címet nyert, és a dobogón olyan önkívületi állapotban ünnepelt, hogy székelyudvarhelyi barátomtól percek múltán a következő sms-t kaptam: „Sírva néztem, hogy a magyar csajok mennyire átszellemülten, tele torokból énekelték a himnuszt. Van remény, van magyar jövő!” Bukarestben, a 2000-es női kézilabda Európa-bajnokság elődöntője előtt a másik szélsőségből merítettek erőt a mieink. A hatezres publikum részéről tömény gyűlölet zúdult a magyar lányokra, akik végül győztesen hagyták el a (csata)teret, és a torna legjobbjává választott Siti Bea a tettei mellett még szavakkal is üzent: „Szörnyű volt, amikor kifütyülték a himnuszunkat, tüntettek ellenünk, visszaéltek a helyzetükkel és azzal, hogy mi nem integethetünk, dumálhatunk ki a pályáról. Ez nagy dacot szült bennem, és azt mondtam, jól van, majd máshogy fogjuk be a szátokat.”

Az enyém pedig tátva maradt egy néhány évvel ezelőtti erdélyi szilveszterkor, amikor, miután elénekeltük a székely himnuszt, egy ismeretlen hölgy e szavakkal lépett hozzám: „Szép volt, de már ne úgy énekeljék, hogy maroknyi székely porlik, mint a szikla, mert ez a pusztulás jele, hanem úgy, hogy maroknyi székely őrt áll, mint a szikla.”

Azóta így éneklem.

Egy-két szó cseréje is alapvetően írhatja át az üzenetet, hát még, ha a teljes szöveg változik! Mint az orosz himnusz esetében. Vlagyimir Putyin és a közakarat 2000-ben hozta vissza a régi, szovjet dallamot, de már természetesen Lenin és a népek barátságának magasztalása nélkül, ezzel a felütéssel: „Oroszország a mi szent államunk, Oroszország a mi szeretett országunk. / Erős akarat, hatalmas dicsőség a tiéd, örök időkre.”

A német himnusz története még kacskaringósabb. Egy évszázada még a Monarchia indulója volt, ezt kezdték el játszani a rendezők 1896-ban Athénban, Hajós Alfréd diadala, első olimpiai bajnokságunk alkalmával, de a magyarok gyorsan lepisszegték. A császárság felbomlásával aztán maradt a „kis német út”, Németország örökölte Joseph Haydn szerzeményét, és fogalmazta többször újra, hatalmi státuszának megfelelően. Így született az „über allesből” a mai, szelíd szöveg.

Az Egyesült Államok és Franciaország bezzeg megtartotta az eredetit, az 1812-es amerikai–brit háború, illetve a francia forradalom idejéből, ellentétben a spanyolokkal, akik szokatlan módon oldották fel a zivataros múlt és a jelen közti kontrasztot. Mivel nem alakult ki egyetértés abban, hogy a több verzió közül melyik maradjon érvényben, kezdve a XVIII. században keletkezett Királyi indulótól a Franco-diktatúra átiratáig, jelenleg nincs hivatalos és elfogadott szövege. Ahogyan Bosznia-Hercegovina, Koszovó és San Marino himnuszának sincs.

A jugoszláv utódállamok egyike-másika a jelek szerint e téren is küzd az örökséggel. Montenegró bezzeg tiszta forrásból merített. Ha ki kell választanom a himnuszt, amelyet valaha a legmélyebb átéléssel hallottam énekelni, és amely után a vízipólós fiúk vagy a kézilabdás lányok a legszentebb őrülettel bocsátkoztak a küzdelembe (nem véletlen, hogy önállóvá válásuk után röviddel mindketten nyertek Európa-bajnokságot, amire ma már esélyük sincs), akkor pillanatnyi habozás nélkül ez az: „Oh, ragyogó májusi hajnal, édesanyánk, Montenegró! / Szikláid fiai vagyunk és tisztességed őrzői. / Szeretünk téged, sziklás bérceidet, / amelyek soha nem ismerték a szolgaság szégyenletes láncait.” Ez utóbbi büszke utalás lehet arra, hogy az oszmán haderő Szerbia majdnem fél évezredes török megszállása idején sem volt képes soha Montenegró legmagasabb ormait és hegylakó népét leigázni.

Végezetül essék szó a mi egykori „szolgaságainkról” is. A Monarchia idején a magyar futballista legfelemelőbb élménye volt, hogy az öltözőben hagyhatta a kopottas civil ruhát, és egyen nemzeti mezben kifutva győzhette le a gazdag, fennhéjázó rokont. Véletlen, talán mégis sorsszerű egybeesés, hogy külföldön mindkétszer az osztrákok ellen szólt legszívmelengetőbben a himnuszunk. 1985-ben Bécsben, a Hanappiban, amikor először utazhattunk szurkolni tömegesen a vasfüggönyön túlra, és minden korábbinál több, hatezer magyar ünnepelte az együttlétet, majd a 3-0-s diadalt. Aztán 2016-ban Bordeaux-ban, amikor harminc év után tért vissza a válogatottunk világversenyre, és ennek megint az osztrákok estek áldozatul. Pedig a meccs előtt többen egyenpólóban feszítettek, amelyre az ő himnuszuk egyik sorát pingálták – „Heimat bist du großer Söhne”, azaz nagy fiaid hazája vagy –, de 2-0-s győzelmünk után gyorsan „kisfiúvá” vedlettek vissza.

A szovjetekről sokáig az a szóbeszéd járta, hogy nem is szabad őket megverni. Még labdarúgóink sem voltak biztosak ennek az ellenkezőjében, kételyekkel telve készültek az 1977-es világbajnoki selejtezőre is. A tatai edzőtáborban aztán pártküldöttség biztosította őket arról, nemhogy lehet, de kellene is nyerni, sőt Kutas István MLSZ-elnök kijárta, hogy hosszú idő után először ne a himnuszunk zenekari, hanem szöveges változata szóljon a Népstadionban. Nyilasi Tibortól, vezető gólunk szerzőjétől tudom: döbbenetesen hatott rájuk, amint nekik is váratlanul egyszer csak felzúgott a hangszóróból és ezen nekibuzdulva hetvenezer torokból: „Isten, áldd meg a magyart”.