Gulliver és a nyihahák - Háromszáz éve jelent meg Jonathan Swift örökérvényű szatírája

„Nem mese az gyermek” – így feddi Arany Családi körének gazdája a fiát, aki arra kéri a vándor koldust, meséljen még „a szabadság véres napjairul”. A derék magyar apa felfogásában és köznyelvünkben is a mese nem a való, hanem valamilyen képzelt, kitalált világról szól. A Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása szerint csodás elemeket tartalmazó, naiv hangú, költött, általában gyermekek szórakoztatására való elbeszélés. Ám igen figyelemreméltó és elgondolkodtató, hogy a világirodalomban a mese gyakran nem a valóság ellentéte, hanem annak egyik markáns és plasztikus megismerési eszköze, másfelől a szerző nem elsősorban gyermekeknek írja meséjét. Gondoljunk például Aiszóposz (Ezópus) és La Fontaine állatmeséire, a Grimm fivérek gyermek- és családi meséire, Hoffmann és Andersen műveire, az Alice Csodaországban, a Micimackó, A kis herceg meseregényre vagy akár A Gyűrűk Urára, amelyekből többet – vagy inkább másképp! – tudunk meg az emberi természetről és viselkedésről, a társadalom működéséről, mint bármelyik nagyszerű realista regényből.

Ebbe a vonulatba illik, de egyúttal ki is emelkedik belőle – antropológiai és társadalom-, sőt civilizációkritikai mélysége s megdöbbentő időszerűsége okán – Jonathan Swift éppen háromszáz éve, 1726 őszén Londonban megjelent fő műve, amely Lemuel Gulliver utazásai a világ több távoli országába hosszú címmel jelent meg, a szerző nevének feltüntetése nélkül. Az útleírás tárgyilagos műfajába csomagolt kalandregény egy kitalált főhős – hajóorvos, később kapitány – csodálatos utazásairól szól, de a valószerűség látszatával, egyes szám első személyben, konkrét dátumokkal elbeszélve.

Maga a valódi szerző – a Gulliver ujját vezető „láthatatlan” Swift – a műve végén azt bizonygatja, hogy az összesen tizenhat év és hét hónap időtartamú utazásokról hűséges beszámolót adott, melyben a puszta tényeket akarta elmondani a legegyszerűbb módon és stílusban, „mert fő célom a közlés volt és nem a mulattatás”. Ami vaskos tréfa az írótól, hisz jól tudta, hogy a törpék és az óriások fölöttébb fura földjéről, a föld és az ég között lebegő, repülő, tudósok lakta szigetről, a beszélő, bölcs és erényes lovak – Karinthy zseniális magyarításával nyihahák – különös országáról írt történeteit az olvasók a fantázia szüleményének, illetve mesének tartják majd. Minthogy az is, legalábbis formáját tekintve: mese vagy, ha úgy tetszik, fantasztikus kalandregény. Szerb Antal majd száz éve írta róla: „Gulliver mint gyermekkönyv él tovább a századokon át. Mindnyájan elgyönyörködtünk gyermekkorunkban a lilliputiakon, akik olyan kicsik, hogy hatan is elférnek Gulliver tenyerén, és borzongva képzeltük el Brobdingnag ország óriásainak toronynagyságú lábaszárát. Óriások és törpék különösen kedvesek a gyermeknek, aki szereti magát hol olyan nagynak képzelni, mint a Gellért-hegy, hol olyan kicsinek és pontszerűnek, mint a bolha. Ennek az ösztönnek köszönheti a Gulliver el nem avuló gyermeki népszerűségét.” Mégsem mese ez a könyv, ahogy a koldussá vált béna harcfi sem mesét mondott „a szabadság véres napjairul”. Szerb Antal gondolatmenetét folytatva: „Swift nem gyermekkönyvet akart írni. Swift szörnyű szatírát írt, lefestette az emberi nem minden undokságát. Amint maga mondja, olyan sorokat akart írni, amelyek úgy hatnak az olvasóra, mint egy ostorcsapás. Megírta a világirodalom legkeserűbb könyvét.” Ha valaki veszi a fáradságot – ami inkább intellektuális élvezet és megvilágosító élmény –, és elejétől a végéig elolvassa Gulliver utazásainak történetét, rájön arra, hogy a dublini születésű angol író, egyben az anglikán egyház lelkésze olyan dupla fenekű szatírát írt, amelynek felszíni rétege fantasztikus, groteszk, elképesztő kalandregény, azonban a mélyrétege kíméletlen társadalomkritika és politikai bírálat, amely a XVIII. századi Anglia viszonyait, az emberi természet esendőségét és a korabeli tudományt parodizálja. Zseniális módszere az, hogy távoli, idegen (fiktív) népek, országok bemutatása közben létrehoz egy „idegen tükröt”, amelyben a kortárs Anglia (és tulajdonképpen egész Európa) saját magára ismerhet. Maga Gulliver mondja el, miután több évet töltött a nemes nyihahák országában, és megismerte értelmüket, műveltségüket és legfőbb erényeiket: „Ha véletlenül megpillantottam tükörképemet valamilyen tóban vagy kútban, elszörnyedve fordítottam el arcomat, annyira megvetettem magam.”

Ez a módszer nemcsak merőben új, hanem rendkívül hatásos is, mert ha Swift közvetlenül írná le, hogy az angol politikusok hazudnak, a pártok korruptak, a gazdagok kizsákmányolják a szegényeket, a háborúk pedig gyakran értelmetlenek, az olvasó könnyen védekezni kezdene: „Ez a történet nem rólam, nem rólunk szól.” Ő viszont nem Angliát mutatja meg, hanem a törpék országát (Lilliput), az óriások országát (Brobdingnag), a fura tudósok lebegő szigetét (Laputa) és az ottani nagy akadémiát, a varázslók szigetét (Glubbdubdrib), végül a nyihahák (angolul Houyhnhnms) országát, és azokból a távoli világokból, fordított perspektívából nézve mondja el – főhőse szájába, illetve tollára adva – kendőzetlen, lesújtó véleményét hazája (a politika, a társadalom, egyes rétegek) hibáiról, vétkeiről, bűneiről. Sőt többnyire nem is Gulliverrel, hanem az idegen lényekkel mondatja ki elítélő véleményét. Például amikor az óriások országának királyával társalogva (mert a kalandor utazó természetesen valamennyi idegen nyelven megtanul beszélni, ahova csak balszerencséje veti) az uralkodó Anglia történelme és közállapotai iránt érdeklődik, Gulliver hazáját dicsőítő beszédéből és kérdéseire adott feleleteiből azt a következtetést vonja le, hogy Anglia története „tulajdonképpen semmi más, mint egy sereg összeesküvés, lázadás, gyilkosság, tömegmészárlás, forradalom, száműzés, és minden eseményén csak a kapzsiság, pártoskodás, képmutatás, rosszindulat, kegyetlenség, düh, őrület, gyűlölködés, irigykedés, bujaság és becsvágy hatása mutatkozik meg”.

Az óriáskirály szerint Gulliver dicshimnusza bebizonyította, hogy „a tudatlanság, lustaság és a bűn azok a fontos tulajdonságok, amelyek segítségével valaki törvényhozóvá lehet. Hogy a törvényeket azok értelmezik, magyarázzák és alkalmazzák, akiknek minden érdekük és képességük csak a törvények elferdítésére, elrontására és kikerülésére irányul.” A király végül erre a (korabeli angol olvasót nyilván sokkoló és felháborító) következtetésre jut: „Honfitársaid legnagyobb része a legnyomorultabb mindazon undok férgecskék között, melyeket a természet valaha is eltűrt, hogy a föld felületén mászkáljanak”.

Balázs Zoltán politológus, politikai filozófus rámutatott arra, hogy Gulliver a nyihahák országába tett negyedik (utolsó) utazása nyújtja Swift legmélyebb, igazán elgondolkodtató társadalomkritikáját a lovak, a jehuk és a Gulliver révén jelen lévő harmadik (az angol) társadalom összehasonlításával. A nyihahák, vagyis a lovak az erő, a szelídség, a természetes szépség, a barátságosság és az okosság megtestesítői. Erejüket nem használják háborúskodásra vagy mértéktelen munkára. Nem ismerik a harcot, ellenségük nincs, hacsak a jehuk nem, azokat viszont az erő jelei is féken tartják. Erkölcseik és társadalmi viszonyaik a kölcsönös tiszteleten és jóindulaton alapulnak, költészetük – az egyetlen művészet, amelyet ismernek és művelnek – ezeknek a tulajdonságoknak a dicséretéből áll. Szaporodásuk is társadalmilag szabályozott, eugenetikailag kimunkált, gondosan ügyelnek a túlnépesedés és az elkorcsosulás megakadályozására. Intelligenciájuk szorosan összekapcsolódik morális tudatukkal: azért nem ismerik a hazugságot, mert az számukra logikai lehetetlenség. Sem tudományuk, sem történelmük nincs, nem lévén ezekre szükségük.

A lovak társadalma mellett vagy alatt létezik a jehuké, akik emberi formájú, vad, primitív lények. A jehuk gyöngék, gyávák, ugyanakkor erőszakosak, kíméletlenek, élvhajhászok, féltékenyek, kapzsik, lusták, tisztátalanok, mohók, hiúk és hatalomvágyók. Gulliver fajilag hozzájuk tartozik, de utálja és gyűlöli őket, a nemes, értelmes és erényes lovakat viszont tiszteli, hozzájuk akar tartozni, ezért nem akar hazatérni rettenetes, romlott hazájába. Végül a nyihahák országgyűlése – mivel ő is jehu, habár kissé más – száműzi őt, egy portugál hajó matrózai rátalálnak, és akarata ellenére hazaszállítják Angliába, ahol felesége és gyermekei látványa gyűlölettel és undorral tölti el, s valóságos mizantrópként csak az általa vásárolt két ló társaságában érzi jól magát.

Swift szatírája azt üzeni, hogy az angol (és európai) társadalom nemhogy nem javítható, de a lehetséges világok legrosszabbikában élünk. Gulliver utolsó kívánsága az, hogy megfelelő számú nyihahát hívjunk, fogadjunk Európába, akik civilizálhatnának minket, és megtanítanának a becsület, igazságosság, mértékletesség, barátság, jóindulat és hűség erényeire. A Gulliver egyszerre utópia és disztópia: bemutatja a vágyott tökéletes társadalom jövőképét és a félt, elutasított nyomorúságos jelen társadalom szörnyű valóságát. Swift azonban nem egyetlen társadalmi modellt, rendszert állít szembe Angliával, hanem különböző tükröket tart az ember elé, amelyek mind más hibáját nagyítják fel. Ezeken lehet elképedni, nevetni és bosszankodni, felháborodni is, ahogy tetszik.

„Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde” – idézi Gogol az orosz közmondást örök érvényű szatirikus komédiája elején. Száz évvel korábban alighanem sok derék angol polgár és politikus átkozta azt a tükröt, amit Swift tiszteletes úr tartott elé, mert benne magukra ismerhettek. Ugyanakkor ha ma nálunk az írástudó és könyvolvasó kisebbségen kívül némelyik „korunk hőse” is – legyen az narcisztikus politikus vagy ripacs (esetleg egyszerre mindkettő), felsőbbrendű milliárdos oligarcha, maga- és képmutató showman, influenszer vagy csupán egy parazita lézengő, pitiáner szélhámos – egyszer kézbe venné a Gulliver utazásait, talán megértené A revizor kapzsi, korrupt, álszent vidéki polgármesterének felháborodását. Ő miután ráébred, hogy Hlesztakov csúnyán lóvá tette, a közönséghez fordulva kiabálja: „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” Már csak ezért is jó volna, ha minél több honfitársunk elolvasná és elgondolkodna Swift egyszerre szórakoztató és tanulságos remekművén.